Hol volt, hol nem volt, létezett egyszer egy világ, amelyben születésekor minden ember kapott egy üres vászonzsákot. Ez a zsák arra szolgált, hogy az emberek összegyűjtsék benne azokat a tárgyakat, amelyek valamilyen jelentős eseményhez kötődnek az életükben. Szegény és gazdag, művelt és műveletlen, fennkölt és trágár gyermekre egyformán kopott, egy hátizsákhoz mérhető nagyságú puttony osztatott. Valakinek már hatéves korára megtelt a zsákja, de volt, akinek tizenhárom vagy tizennégy évig tartott megtölteni azt. A felnőttek zsúrokat szerveztek gyermekeiknek, amelyeken megoszthatták egymással örömüket vagy bánatukat, hiszen a tárgyaknak nem szükségképpen örvendetes eseményhez kellett kapcsolódniuk. Egyik nap néhány gyermek éppen egy ilyen zsúron múlatta az idejét szüleivel, amikor utolsó meghívottként becsengetett a bulinak otthont adó házba Sámuel. Ő volt az egyetlen olyan gyermek ebben a világban, aki egy tárgyat sem őrzött a tarisznyájában, hanem kivágott rajta három lyukat, és trikó gyanánt hordta magán a vászonzsákot.

Hol volt, hol nem volt, létezett egyszer egy világ, amiben az emberek mindent olyannak láttak, amilyen az valóban volt: a falakat szürkének, a virágokat színesnek. Egy nap rejtélyes köd ereszkedett erre a világra, s az emberek csakhamar mindent színesnek láttak benne. Még a szürke falakat is. Három esztendő telt el, mire a köd felszállt, ekkor azonban azokat a színeket is magával vitte az enyészetbe, amelyek már a leszállta előtt is a világban voltak. Az emberek ezután mindent szürkének láttak, még a színpompás virágokat is. Szemük kisvártatva hozzászokott a szürkeséghez, s idővel annak különféle árnyalatait fedezték fel: így a fehéret, és a feketét. Egy nap messzi földön ismert varázsló érkezett ebbe a világba. Az emberek körbevették őt, s egyre csak ugyanazt a kérdést ismételték:

– Hogyan hozhatnánk vissza világunkba a színeket?

A varázsló óvatosan körültekintett, s ekképpen felelt:

– Várjatok három esztendőt, s várakozásotok idején ne legyetek restek fehérnek ítélni azt, ami fehér, s feketének azt, ami fekete – ezzel sarkon fordult, s fürge léptekkel távozott.

Az emberek megfogadták a varázsló tanácsát, s rögvest munkához láttak. Két házat építettek: az egyikbe a tisztán fehér dolgokat gyűjtötték, a másikba a tisztán feketéket. Három esztendő múltán a hírhedt varázsló ismét az elszürkült világba látogatott, s azt kérte az emberektől, vezessék körbe  őt a két házban – először abban, amelyikben a fehér dolgokat gyűjtötték össze, majd pedig abban, amelyikben a feketéket. Így is történt. A varázsló elégedetten nyugtázta, hogy az emberek pazar munkát végeztek, majd ezt kérdezte tőlük:

– Mit gondoltok, ha visszatérnének a színek a világotokba, melyik házban látnátok meg őket először?

Az emberek így feleltek:

– A fehérben.

A varázsló bólintott, majd ezzel a kérdéssel folytatta:

– S vajon mennyi színt látnátok ebben a házban?

– Éppen annyit, amennyi lenne benne – mondták az emberek, – hiszen a fehérnek bármely elszíneződése azonnal szembetűnik.

– S mennyi színt látnátok a másik házban? – kérdezte ezután a varázsló.

– Egyet sem – felelték az emberek, s már folytatták volna az okfejtést, amikor hirtelen egy vékonyka, gyermeki hang szűrődött beszédükbe.

– Az összeset, mert ott a szívünkkel látunk!

A varázsló a gyámoltalan hang irányába fordult és elmosolyodott.

– Tudjátok hát, mit kell tennetek – mondta, majd magukra hagyta az embereket.

Ezek tanakodtak, mérlegeltek, végül pedig úgy döntöttek, mind beköltöznek a fekete házba, s addig ki sem jönnek onnan, ameddig meg nem tanulnak a szívükkel látni. Újabb három esztendő telt el, mire az első ember kimerészkedett az utcára, ekkor azonban máris a varázsló fogadta őt odakint. A világ ismét változatos színekben pompázott. A varázsló kézen fogta az embert, és elvezette a szomszéd házba, amelyikben a fehér dolgokat gyűjtötték össze.

– Mit látsz? – kérdezte tőle.

– Szürkeséget – felelte az ember, s a porlepte tárgyak felé tekintett.

– Bizony, szürkeség a sorsa annak, ami kezdetben fehérnek mutatkozik.

Ezután visszamentek a fekete tárgyakkal telt házba, s a varázsló ismét feltette kérdését.

– Mit látsz?

– Semmit – felelte az ember.

– Látod-e az embereket, a fekete tárgyakat?

– Nem látom. De hiszem, hogy itt vannak.

– Bizony, ez a fekete dolgok sorsa: hitünk által válnak valóságossá.

A varázsló kivezette az embereket a szabadba, s az emberek szíve végre megpihenhetett, hiszen immár a szemük előtt sem volt láthatatlan mindaz az ékesség, amelyet eleddig csak a szívükben hittek.

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer a tenger mélyén egy magányos hínár. Elégedetten tengette napjait a vízben, mígnem a századmagával sütő Nap ki nem szárította a feje felől a tengert. Bosszús lett a hínár, hiszen a szikrázó napsütés megbetegítette a testét, s maradék vizét is elvonta. Egy nap az elkeseredett növény megelégelte gyötrelmeit, s elcsukló hangon az éghez kiáltott:

– Átkozott légy, aki mások kárára terpeszkedsz mennyei trónodon! Gyilkos ölelésedben elenyészik az életerőm, végy hát vissza fényedből!

A Nap kelletlenül fordult a hínár felé, s így felelt:

– Aprócska vagy te ahhoz, hogy elátkozz engem. Nézz csak rám! Merő létem tartja életben világodat, mit nekem egy kis járulékos veszteség!

Meghallották ezt az esőfelhők, s tüstént a kurta dialógus helyszínére gyűltek. Látván a Nap végtelen gőgjét nevetésben törtek ki, s olyan sokáig nevettek, hogy a derűtől kicsorduló könnyeikkel megtöltötték a tenger medrét. A hínár így visszanyerhette erejét, s talán még ma is boldogan él ott, a tenger fenekén.