Tag Archive for: Könnyed

A siker szabályai

Vető Konrád negyvenkét éves cégvezető a Hotel Melkart teraszán üldögélt, és a sétányon sorakozó, szépen gondozott fákat szemlélte. Mindig lenyűgözte az őszi falevelek költői szépsége, ahogy az a félájult tisztelet is, amellyel az egyszerű emberek a gazdagságához viszonyultak.

– Bocsánat a késésért – lihegte az asztalánál felbukkanó cingár riporter, aki egy csapzott szőrű spánielre emlékeztette –, tudja, dugóba kerültem és…

– Ne is törődjön vele! – szakította félbe egy legyintéssel a szóáradatot. – Foglaljon helyet! Kér valami frissítőt?

– Egy ásványvíz jól esne – ismerte el a vele szemben letelepedő újságíró, akit, ha jól emlékezett, Prónai Egonnak hívtak.

Vető intett a pincérnek, aki rövidesen enyhítette a jövevény tikkadtságát.

– Nos – köszörülte meg a torkát a zsurnaliszta –, olvasóinkat természetesen leginkább az ön pénzügyi sikeri érdekelnék. Minek köszönhető, hogy viszonylag ismeretlenül ilyen hamar fel tudta küzdeni magát a legrangosabb befektetők zártkörű elitjébe?

Vető elmosolyodott.

– Az átlagemberek olyasféle babonákban hisznek, a nagymenők zsebében csak úgy magától terem a pénz. – Gördülékenyen, jól artikuláltan beszélt, látszott, hogy jó néhányszor elpróbálta már a nyilatkozatát. – A magyarázat ennél jóval prózaiabb, három egyszerű irányelvet követek. Ezek a következők: kitartás, koncentráció és következetesség. Az ember sötétben kel, és sötétben fekszik, a köztes időben pedig csakis a céljaira összpontosít. Se járvány, se háború, se közelgő UFO invázió nem tántoríthat el egy üzlet megkötésétől.

A riporter bólogatott.

– Értem, tehát azt állítja, nem létezik titok, nincs se csalás, se ámítás, csak vasakarat és szorgalom?

– Úgy bizony, barátom, úgy bizony! Először egy kis garázsban kezdtem, egy ócska Ladával, de nem adtam fel, és a végén mindent elértem…

Vető még vagy egy órán át szóval tartotta vendégét. Prónait tökéletesen elkápráztatta a személyes varázsával. A nyeszlett újságíró az interjú befejeztével szédelegve, már-már kábán távozott az asztalától, mint egy lámpafénytől megbűvölt molylepke. A vállalkozót büszkeséggel töltötte el, milyen ékes retorikával adta elő azokat az elcsépelt közhelyeket, amiket a hozzá hasonló alakok mindig is a kisemberek megtévesztésére használtak.

Kérte a számlát, nagystílű borravalót adott, aztán megkereste az alagsori parkolóban a Tesláját, és diszkréten távozott. Az áramvonalas luxusjármű gyorsan, hazaröpítette, beállt vele budai villája garázsába, töltőre tette, majd ruganyos léptekkel a birtok déli végében elhelyezkedő melegházhoz sietett. Odabent nyirkos forróság és rothadásszag fogadta, de már régen hozzászokott az építményt belengő dögletes, őserdei kipárolgásokhoz.

Elindult befelé a növények labirintusában, márkás inge pillanatok alatt átnedvesedett az izzadságtól. Az egyik melléksornál balra fordult, és hamarosan ahhoz a virághoz ért, amelyet soha még a legbizalmasabb barátainak sem mutatott meg. Kétségkívül ez volt a bent tenyésző vegetáció legérdekesebb színfoltja. Egy olyan embertől kapta, aki bár a felső egy százalék felső egy százalékához tartozott, a körülmények különleges együttállása folytán neki köszönhette az életét. Nos, igen, a siker legfőbb alapkövét, a „jókor lenni jó helyen”–szabályt elfelejtette megemlíteni a riporternek.

A növény egy hatalmas, bonyolult geometriai alakzatokkal díszített cserépben pihent, méregzöld levelei a mennyezetet súrolták. Mindennap rengeteg termést hozott, melyek többnyire mind a cölöp vastag gyökérzet környékére hullottak. Az egyik ezúttal kivételesen nem vált le a helyéről, de szerencsére a könnyen elérhető alsó szárak egyikén fityegett.

Vető óvatosan leszakította, miközben lelkét vad örömmel töltötte el az ujjai közé simuló friss húszezres puha tapintása.

Egyezményes jel

– Ó! – csodálkozott el az Ember, amikor meglátta a Lényt.

– Ó! – csodálkozott el a Lény, amikor meglátta az Embert.

Az Ember a Földről érkezett, űrhajója csupán az imént landolt ezen a vadidegen égitesten. Miután a műszerek megerősítették, hogy a bolygó légköre belélegzésre alkalmas, és a hőmérséklet is ideális, azonnal meg is szabadult felettébb kényelmetlen űrruhájától.

A Lény hozzávetőlegesen egy méter magas volt. Hat lábával, három csápszerű karjával hatalmas, szőrös fejével, kocsányon lógó szemeivel és nem utolsósorban spenótzöld testével nem nyújtott kifejezetten vonzó látványt. Ám az Ember tudta, ilyenért nem ítélhet elhamarkodottan, hiszen a Lény szemében ő talán még visszataszítóbbnak tűnik. Éppen ezért a béke egyezményes jelét használva, jobb kezét a magasba emelte, s arcára mosolyt erőltetve, elindult a Lény felé.

– Ó! – lepődött meg ismét a Lény, amikor meglátta, mit csinál az Ember.

– Ó! – lepődött meg ismét az Ember, észrevéve, hogy a Lény is hasonlóan cselekszik; egyik végtagját felnyújtva lassan közeledik.

Maradék mosolya is lehervadt azonban, amikor a tekergő karok úgy átölelték, hogy mozdulni sem tudott, a tömzsi lábak kirúgták alóla a talajt, a sikamlós test pedig a földre teperte. Az Ember még látta, amint a Lény kitátja éles fogakkal teli száját, aztán félelmében becsukta a szemét. Érezte, hogy rátelepszik egy nehéz súly, orrát megcsapta a bűzlő lehelet, majd miután újabb sikertelen kísérletet tett a kiszabadulására, lassan belenyugodott a megváltoztathatatlanba.

Ez a vég, gondolta magában, de mivel másodpercekkel később még mindig életben volt, óvatosan résnyire nyitotta egyik szemét.

A Lény változatlanul rajta feküdt, karjaival átkulcsolva őt. Iszonyú feje közvetlenül az arca előtt lebegett, a kocsányok végén levő látószervek pedig… igen, minden kétséget kizáróan őt figyelték. Amennyire meg tudta állapítani, érdeklődéssel. Az egyik csápszerű végtag ekkor engedett a szorításon, feljebb csúszott, és végigsimított az arcán.

Mit akarsz egyáltalán? – nyögte keservesen a Ember. – Hiszen itt vagyok teljesen kiszolgáltatva, azt csinálsz velem…

Elharapta a mondta végét.

Képtelen magyarázat kezdett motoszkálni a fejében. A magasba emelt kar, a Világegyetem e szegletében, lehet valami másnak is az egyezményes jele. A kapcsolat merőben eltérő megnyilvánulásáé.

 Az Ember elfehéredett arca lassan vérvörössé vált.

Újrakezdés

Figyeltem. Először tudatosan szegeztem tekintetem a körülöttem történő eseményekre,
aztán csak hagytam, hogy hatást gyakoroljanak rám. Éreztem a szelet az arcomon, a
napsütést a bőrömön és a földillatot az orromban. Aztán meghallottam a hangokat
valahonnan a közelemből.

– Na, nézd már, mennyire helyes.

– Tényleg szép.

– Gyönyörűek a nagy szemei.

– Ja, és milyen formás…

– Nézd, észrevett minket.

– Idejön… Na, gyere, szépségem.

Próbáltam feltápászkodni, de nagyon bizonytalannak éreztem a lábaimat. Néhány sikertelen
próbálkozás után aztán végre kinyújtottam őket. Inogva fordultam a hangok irányába.
Közben próbáltam felidézni mi történt velem. Valami rémlett a családomról, a munkámról, az
életemről, de csak úgy, mintha egy régi, agyonmásolt videófilmet néznék kazettáról. Hú, de
öreg vagyok!

– Na, mi lesz, aranyom?

A két férfi várakozón nézett rám. Ne sürgessetek már, akartam mondani, de csak furcsa
nyihogás hagyta el a számat. Lenéztem. Apró patákon egyensúlyoztam. Bár egyszerre
négyen. Rémületemben összecsuklottam. Ekkor váratlanul egy hatalmas lófej nyúlt alám és
jóindulatúan megvédett a földetéréstől. Hirtelen melegség öntötte el a szívemet.

– Mama! – nyerítettem.

S végképp elfeledtem előző, emberi életemet.

Mosodás

– Gyűlölöm, gyűlölöm, gyűlölöm… – Adler Hordag odébb lökte az összecsomózott ruhacsomagot. – Azt mondták, hogy micsoda megtiszteltetés, és hogy jóval kevesebb lesz a munkám, és jóval nagyobb a fizetés, meg a juttatások… Most már tudom, miért…

– Miért?

– Mert nem akadt másik hülye, aki vállalta volna.

– Mit panaszkodsz? – kérdezte Lingaless Doo. – Nem így van? Figyeltem a múltkor, amikor nagyjavításra dokkoltunk a Permutan holdján, hogy mennyit költöttél italra, meg a nőkre… A kábszerről nem is beszélve!

– Fogd be a szád!

– Aztán meg tényleg alig van munkád. Egyetlen emberre mosni… Nekem meg ott az egész század! Az alatt a rohadt testpáncél alatt mindenük befülled.

– De ha pecsét marad a ruhákon, akkor téged nem készítenek ki. Én folyton attól félek, hogy egyszer durvaszálú marad egy gatya, a Nagyúrnak pedig kipirosodik a… szóval ott, ahol amúgy is kényesebb. Mi történik akkor velem?

– Ahogy hallottam a Nagyúr amúgy sem használja a …

– Fogd be a szád! Szerintem csak azt nem hall meg, amit nem akar! Amióta mosok rá, jobban be vagyok tojva, mint egy bevetésen…

– De hát nincs is a rombolón!

Adler leroskadt a székre.

– Ajjajj!

 Arra gondolt, hogy mennyi dolga lesz holnap, ha a Nagyúr visszatér. Amikor leszáll egy bolygóra, mindig rengeteg mocskot szed össze.

 – A legrosszabb, amikor a köpenyének az alját kell tisztogatnom – folytatta a panaszkodást. – Vastagon rakódik rá a sár, meg azok a kiszedhetetlen olajfoltok… Imádtam a Hoth bolygót. Csak jég, meg víz mindenütt. Erre olajosan jött vissza. Kimosom, aztán tisztogatom, tisztogatom… És a végén kifakul a ruha. Képzeld el azt a fényes, fekete köpenyt szürke foltokkal, itt-ott bolyhosan!

– Úgysem látja! A hátán hordja. Szólni meg senki sem mer neki!

– Tudod is te, hogyan öltözködik! És ha végignézi a ruházatát reggelenként?

– Nem hiszem…

– Kínosan pedáns – mondta Adler. – Nem engedheti meg, hogy röhögjenek rajta a háta mögött! A múltkor salakos volt. Hogy a fenébe?… Még az inge ujja is…

– Én akkor sem hiszem. És örülj, hogy azt a vödröt a fején nem te tisztogatod!

– Fel kéne jelentenem téged.

– Azt ugye saját maga csinálja?

– Mit tudom én? Még sose láttam anélkül… És nem is nagyon akarom látni.

– Más ember fogat mos reggelenként, ő biztos a kupakját törölgeti. A szájszagára amúgy sem kell vigyáznia.

– Jaj, mi lenne már, ha befognád a szád? – kérdezte Adler.

 Mindketten elhallgattak. Adler idegesen játszadozott egy tiszti egyenruha gombjával. Kis idő múlva feltette azt a kérdést, amely már régóta idegesítette.

– És mi történt az elődömmel? Senki sem mer mondani semmit.

Lingaless megvonta a vállát.

– Úgy tudom, hogy felrobbant a Halálcsillaggal együtt.

– Persze! Rémálmaimban látom, ahogy a magasba emelkedik, és szép lassan megfullad egy láthatatlan kéz szorításában.

– Melyiket nehezebb mosni? A köpenyt vagy a gatyát? – kérdezte Lingaless, és Adler vállára csapott, hogy kizökkentse kétségbeesett hangulatából.

– Egyformán nehéz… A gatya is fekete. Nem olyan mocskos. Alig vannak rajta foltok.

– Eszik a Nagyúr egyáltalán?

– Ha kijön belőle…

– Hát azzal a köpennyel a klotyón!

– Amikor a szolgálatába léptem, először az ingével szenvedtem meg. Alaposan beleizzadt. Illetve csak sokáig maradt rajta.

– A Halálcsillag után?

– Aha. Több napig hordta… Megkeményedett, mint a száraz kenyérhéj, és kifényesedett, mint a sisakja… A mosásban viszont teljesen elvesztette a színét. A végén kidobtam.

– A szabókat sem irigylem – jegyezte meg Lingaless.

– Ráadásul nekem kell vasalnom! – jajdult fel Adler.

– Milyen illatot használsz az öblítéskor?

– Mindegy! Abban a maszkban úgy sem érzi. Először levendulát használtam, de aztán magához hívatott az admirális és közölte, hogy nagyon kellemetlen, amikor a Nagyurat levendulaillat lengi körül. Ránéz valakire azzal a… és a fülébe hörög, közben pedig illatozik… így most valami keserűbbet használok. Fogalmam sincs mi az. Még azt sem tudom, melyik bolygóról származik.

– Nem lehet már követni! Ahány bolygó, annyiszor ezernyi illat! Melyik admirális volt?

– Én meg azokat nem bírom követni! Valamelyik korábbi…

Lingaless megvakarta a fülét.

– Azt a szagot éreztem a múltkor a mosófülkédben?

Adler összevonta szemöldökét.

 – Neeem. Az a zoknija volt. Iszonyú a lábszaga. Én szagolom helyette is. A csizmában bepállik a lába. Ő meg csak szörcsög a maszk mögött, és fogalma sincs róla, hogy milyen vadállatias a szobájának a hangulata…

– Hogyhogy nem érzi, ha ragad a zokni? Nem viszket?

– Ez az önuralom!

– Ez az Erő! Szerintem az admirálisok is a szagtól fulladtak meg…

– Egyszer én is attól fogok!

Lingaless elvigyorodott.

 – És most képzeld bele magad annak a helyzetébe, aki a császárra mos!

Adler titokzatosan közelebb intette a másikat.

– Pszt! Én azt hallottam, hogy a kámzsája alatt nincs semmilyen ruha, körülötte pedig állandó az ózonillat…

Nyakas kakas és a zombilány

Pancsi volt a legszebb zombilány a Fűrész utcában. Szőke haja csak néhol mutatta a beszürkülés nyomait, és nem hullott csúnya csomókban, mint a többi élőhalottnak. Sápadt, fakó bőrét is csak elvétve borították zöldes, rothadó foltok, és ami a legjobb: minden végtagja hiánytalanul megvolt.

Kétségkívül Pancsi volt a legszebb zombilány nemcsak a Fűrész utcában, hanem egész Zugló kerületben.

Nem mintha tudta volna, hogy mi az a szép, vagy mi fán terem az utca, vagy egyáltalán mekkora maga Zugló, hiszen mint minden rendes zombinál, nála sem működtek a magasabb agyi funkciók. Csak járkálni tudott esetlenül imbolyogva, és enni. Azt viszont folyamatosan, pukkadásig.

Folyton éhes volt, ami persze nem meglepő, hiszen a zombikban szerencsétlen módon az egyetlen megmaradt érzés az éhség, de az átvette az összes többi helyét és sokszoros erővel kínozta, megállás nélkül. Minden más helyett éhséget érzett. Ha fázott, megéhezett, ha pedig melege lett, akkor is. Ha egy szép zene szólt valahol, rögtön mardosni kezdte az éhség, akárcsak amikor félelmetes zajok jöttek a pincéből, és nem hagyták aludni. Ha eszébe jutott egy régi iskolatársa még a zombiság előttről, nosztalgiából legszívesebben beleharapott volna, ha pedig a nemrég elpusztult kiskutyájára, Fifire gondolt, akkor szomorúságában ölni tudott volna egy falatért belőle. Csak az éhség létezett számára.

Azonban a környéken már rég minden ennivaló elfogyott, hiszen a zombiszomszédság legkedvesebb időtöltése, Pancsihoz hasonlóan, az evés volt. Csapatokban kutatták át az utcákat ennivaló után, legyen az édes vagy sós, keserű vagy savanyú, élő vagy halott. Minden másról megfeledkeztek, és semmi mással nem törődtek.

Szegény árva Pancsikával sem.

Már jó ideje magára volt utalva, hiszen apukája élettelenül hevert a nagyszoba kényelmes kanapéján, az ölében egy sportújsággal, és hiányos fejében a totóeredmények helyett a múlt heti zombivadász katona puskájából kilőtt sörétek zörögtek. Édesanyja ott volt még neki, de véletlenül hibás zombivá vált, és az éhségérzet helyett a vasalási vágy töltötte ki minden gondolatát. Éjjel nappal ott volt a konyhában, és csontvázzá soványodva görnyedt a vasalódeszka fölé.

A zombilánynak tehát saját magáról kellett gondoskodnia.

Miután minden étel elfogyott a kamrából és a hűtőből, valami más táplálékforrás után kellett néznie. Egy ideig anyukája pipaszár lábával szemezett, de mivel azokon addigra már semmi hús nem maradt, inkább édesapja majszolásába fogott. Nem tartott ki túl sokáig az apaeledel. Legalábbis azok a részei, amiket még felért, ezért sóváran újra kutakodni kezdett a lakásban.

Csak a véletlennek volt köszönhető, hogy éppen arrafelé kezdett folyni a szeme, és megpillantotta a nappal szekrény tetején a Kakast.

A Kakas halott volt. Nagyon halott, de ez Pancsikát nem zavarta egy cseppet sem. Imbolyogva ácsorgott a nappali közepén és mereven bámulta a szája szélét nyaldosva. Nagyon magasan volt, Pancsi pedig csak egy zombikislány volt, és annak sem épp nagy növésű. Valahogy mégis le kellett szednie, vagy feljutni hozzá, legalábbis harapásnyi távolságra. Gondolkodni kezdett. Vagyis úgy tett, mintha gondolkodna, mivel ugye nemigen volt mivel. Miután ezt felismerte – ugyancsak nem tudni hogyan – elhatározta, hogy átmegy feltételes módba.

Ha lenne agya, kitalálhatna valamit, gondolta, és a feltételes mód segítségével rögtön kitalálta, hogy hogyan jut a Kakashoz. Ha lenne agya, akkor beszélni is tudna.

– Gyere le! – kiabálta volna fel a Kakasnak, aki mivel nagyon halott volt, nem tudott volna válaszolni, de a feltételes mód itt is besegített egy kicsit.

– Minek? – kiáltotta volna le a Kakas, persze csak ha a kakasok tudtak volna beszélni, és ha nem lett volna épp amúgy is nagyon halott.

– Hogy megegyelek, te hülye! – méltatlankodott volna Pancsi. – Nem látod, hogy zombilány vagyok?

Aztán mivel túl hangosnak gondolta volna magát, és nem akarta halott apukáját, és vasaló anyukáját magára haragítani a képzeletbeli csevegéssel, halkabban folytatta volna.

– Ne aggódj nem fog fájni!

– Biztos? – kérdezte volna a Kakas nem kevés bizonytalansággal a hangjában. Nemigen bízott volna a zombilányban, már ha él.

– Igen, biztos! Gyere le!

– Nem tudok.

– Miért?

– Mert halott vagyok, te buta! Egyébként meg nem érzem sem a lábam, sem a szárnyam. Valószínűleg nincsenek meg – mondta volna félénken a Kakas, s közben arra nem is gondolt volna, hogy érezni sem tud.

– Akkor valamit ki kell találnom – mondta volna Pancsi és hozzá is látott.

Odament a televízióhoz, ami hetek óta be volt kapcsolva, mert a család előszeretettel kísérte figyelemmel a zombijelenség megjelenése óta rendszeres félórás híreket. Ezek a híradások eleinte persze aggasztóak voltak, de egy bizonyos ponton túl már csak kellemes háttérzörejként színezték a zombicsaláddá törzsfejlődött família életét. Vagyis halálát. 

A hírek szünetében az egyetlen olyan műsort sugározták, aminek elég nagy volt a nézettsége a zombiválság idején is: a Szerencsekerék című tévés vetélkedő krízis idejére módosított light verzióját. Ez elé telepedett le Pancsika és mereven bámulni kezdte.

– Egy ötbetűs tárgyat keresünk, az első betűje L, az utolsó A és magasabb helyek elérése céljából felléphetünk rá. Mi az? – kérdezte Kasza Tibi.

– Létra! – válaszolta a Helyes Megfejtő.

– Létra! – visszhangozta volna a zombilány, és eszébe jutott volna a szekrény oldalának támasztott alkalmatosság, amivel anyukája a függönyöket szokta fel- és leakasztani vasalás után és vasalás előtt. Rövid feltápászkodás után el is indult imbolyogva a létra felé.

– Most mit csinálsz? – kérdezte volna a Kakas a szekrény tetejéről aggodalmas, de teljesen üveges tekintettel

– Hát, ha nem megy a zombi a Moha-hegyhez, akkor majd én megyek a Nyakas Kakashoz! – szavalta volna a zombilány a sajátosan átköltött közmondást, ami persze már teljesen abszurd feltételezés egy agyhalott zabagéptől.

Pár pillanat múlva már mászott is felfelé a létrán a Kakas irányába, és szája sarkából sűrű patakként csordogált a nyál.

– Segítség! – kiabálta volna a Kakas. – Egy ronda zombi meg akar enni!

– Te már döglött vagy, úgyhogy kuss legyen! – dörrent volna rá Pancsika, amitől a feltételes mód úgy megijedt, hogy nem támogatta tovább a történetet.

A zombilány felért a szekrény tetejére, megragadta a Nyakas Kakas csúszós, üvegszerűvé keményedett testét, és már ráncigálta is lefelé néhány egyéb dísz- és haszontárggyal együtt, amik zajosan csörömpölve értek földet a létra mellett. Pancsi semmi mással nem törődve huppant le a nippek romjainak a tetejére, és vadul hozzákezdett a Kakas szétmarcangolásához. Először letépte a fejéről a zörgős celofánná aszalódott vékony bőrréteget, majd a keze ügyébe került hegyes tüskét belevágta a lapos koponya közepébe és mohón csavarni kezdte a gerinc tengelye körül, amitől pár pillanat múlva szökőkútként buggyant elő a hideg, de édeskés vér.

Pancsika, a zombilány félelmetes szörnyetegként szürcsölte a döglött Kakas testnedveit, és közben elégedett gurgulázó hangokat hallatott.

Mi ez a szörnyű hang? Nagyon remélem, hogy nem törtél össze semmit, te lány! Úristen mi van itt! A jó büdös picsába! Miért nem tudsz fél órát nyugton maradni. Tíz perce tettem ki a lábamat a szobából, és máris csatatérré változtattad a lakást! Atyavilág! Hogy nézel ki?! Mi ez a zöld rajtad? Zsírkréta? Fúj! Ez meg a tegnapi spenót! A hajad is csupa mocsok! Na, tünés fürödni mielőtt nagyon elverlek! Mi az ott a kezedben? Jesszusom, apád megöl, ha meglátja mit csináltál a dédelgetett üveg borával! Ittál is belőle? Pancsika még csak hét éves vagy basszájba! Hé! Micsinálsz? Ne harapj te istenátka! Akkora pofont kapsz, hogy leszáll a fejed! Már megint leselkedtél, amikor apád horrorfilmet nézett! Na, húzzál ki a kertbe a szemem elől! Gábor! Ébredj már fel a fenébe is. Jobban vigyázhatnál, amikor a hülye filmjeidet nézed! Hallod, amit mondok? Ó, te féleszű baracskai börtönőr! Hogy szakadtá, volna te is anyádba. Hát nézzé’ már magadra! Olyan mélyen hogy lehet aludni, hogy ezt ne vedd észre! Még a lábadat is bekente mustárral! Ébredj már!!

Pancsika, a Zombilány éhesen méregette a kert végében békésen szimatoló kiskutyát.

– Gyere ide, hadd egyelek meg – mondta volna a kutyának.

– Hátezzhülyee… – vakkantotta volna oda a kutya, de helyette a kerítésen átugorva messzire szaladt.

Indiántábor

Susogó Toll lassan lopakodott előre az óriási fűben. Térdre ereszkedett, és úgy próbált kilesni az élénkszínű fűszálak között, hogy ne láthassa meg senki. Tenyerét letámasztotta maga előtt és óvatosan előrébb araszolt. Hirtelen felszisszent, amikor egy bogáncsba tenyerelt és megszúrta a kezét. Óvatosan az ágyékkötőjébe törölte a fájó ujjait és közelről kezdte vizsgálgatni a sebet szálkák után kutatva. Épp kiszedett egy apró tüskedarabot, amikor egy pillanatra úgy érezte, hogy valaki megérinti a bokáját. Riadtan fordult meg és egy szőke lány kék szemeibe bámult.

– Megszúrtad a kezed? – kérdezte mosolyogva Vigyorgó Haj.

– Csitt! – pisszegte le Susogó Toll. – miattad meghallja, hogy jövünk!

Egy szó nélkül intett a kishúgának, hogy hangtalanul kövesse. Most már ketten lopakodtak keresztül az óriásira nőtt, kövér fűszálak rengetegén. Szinte nesz nélkül haladtak előre. Jól hallották a fejük felett madarak csiripelését és a hűvös délutáni szél süvítését, ahogy meglobogtatta körülöttük a mező virágait. Susogó toll valami zörgést hallott jobb oldalról a sűrű növényzetből. Megállt és feltartotta a kezét, hogy a mögötte óvatosan közelítő húgát is figyelmeztesse. Mozdulatlanul figyelték, hátha megismétlődik az apró neszezés. Pár pillanat múlva éktelen ricsajjal egy gyönyörű színes madár szállt fel pár méterre tőlük. Vigyorgó Haj tágra nyílt szemmel nézett a madár után.

– Hűű…odanézz! – kiáltotta ámulattal.

– Ez jó közel volt. – válaszolta Susogó Toll, majd ismét előrefordult, hogy a fűben tovább lopakodjanak. Szinte rögtön meg is dermedt az ijedtségtől, mert egy barna hosszú orr és egy nagy barna szempár meredt rá a fűcsomók között. Pár pillanat múlva kinyílt egy hegyes fogakkal teli száj és Susogó Tollnak kiáltani sem maradt ideje, máris arcon nyalta egy nagy vörös nyelv.

– Pfuuuujjj. –húzta el a száját Susogó Toll és hanyatt esett a puha fűben. A barna szőrű kutyának több se kellett, farkcsóválva teperte le a földön fekvő fiút, miközben folyamatosan az arcát mosdatta a nyelvével.

– Toboz győzött! Toboz győzött! – rikkantotta Vigyorgó Haj.

– De csak mert a fácánra figyeltem. Legközelebb én kapom el. – törődött bele a fiú a vereségbe, és megvakargatta a kutya lelógó fülének a tövét. Feltápászkodott és eligazgatta a hajába tűzött tollakat.

– Gyere, menjünk inkább le a patakhoz. – szólt Vigyorgó Hajhoz.

– Legalább lemosod magadról azt a sok nyálat. – vihogott a lány. Egymás nyomában futva indultak lefelé a dombról, miközben Toboz-kutya körülöttük szaladgálva és vidáman csaholva követte őket. Elértek a domb lábához, ahol az aljnövényzet és a bozót már régen benőtte a régen használt utat. Az út két oldalán sűrű bokrok sorakoztak, amik közé – mindketten tudták jól – keserves úton lehetett csak bemászni. Vigyorgó Haj lelassított és a bokrok közé mutatott.

– Látod ott azokat a fehér micsodákat? – kérdezte Susogó Tollat aki szintén megtorpant a húga hangjára. Visszasétált és a jelzett irányba nézett. Mélyen a bokrokon túl, az erdő szélén hófehér és gömbölyded dolgok rikítottak elő a sötét színű avarból.

– Olyan mintha koponyák lennének szétszórva a fák alatt. – találgatta a fiú.

– Jaj ne mondd már! – húzta el a száját Vigyorgó Haj. Oldalba bökte bátyját. – Na megnézed mi az, vagy csak itt ácsorogsz?

*

– Magasabbra mássz! –utasította Vigyorgó Haj. – Ne legyél már ilyen béna!

– Mi lenne, ha nem dirigálnál?! – szólta le Susogó toll és próbált magasabbra mászni a hosszú oszlopra ami a fakerítést elválasztó kaput tartotta. Lábával erősen kapaszkodott miközben az egyik kezével a frissen szerzett rémisztő koponyát szorította magához, a másikkal pedig a félig lecsúszott ágyékkötőjét próbálta megigazítani.

– Kilátszik a feneked! – nevetett a lány mit sem törődve a bátyja villámló tekintetével.

– Ne várd meg amíg lejövök, mert a Csillagerdőig kergetlek! – fenyegette meg a fiú, de az ő szemében is vidámság csillant már a nevetséges helyzetbe belegondolva. Felnyúlt és erősen az oszlop tetejére húzta a színesre kimázolt koponyát. – Na ez megvan! – vidáman kurjantott egyet és lehuppant az oszlop tetejéről.

– Épp időben. Már jön a sápadt arcú a szekerén. Gyere bújjunk el gyorsan! – sürgette meg, és már rohant is a kapun belülre a biztonságos indiánsátor felé. Susogó Toll egy félig meddig sikerült harci üvöltéssel követte.

*

Apa bekanyarodott a tanyához vezető göröngyös útra. Lassan vezetett, hiszen tudta, hogy a kiskutya már kilométerekről meghallotta, hogy közeledik az öreg Skodával a házhoz. Ilyenkor mindig elé szaladt és az utolsó párszáz métert a kocsi mellett csaholva tette meg. Mikor a kapuhoz ért és észrevette a kimázolt koponyát az oszlop tetején, már csak enyhén lepődött meg. Ismerte a gyerekeit, és tudta, hogy nagy csínytevők is tudnak lenni, pláne itt a nyugodt vidéki tanyán, ahol a természetes környezetben senki sem háborgatja őket.

Kiszállt a kocsiból és látta, hogy Anya a nyári-konyha teraszáról éppen felé tart mosolyogva.

– Kitalálom, megint indiánost játszanak. – szólt, majd egy puszit nyomott Anya arcára. – Nehéz heted volt?

– El sem tudod képzelni mennyire. – sóhajtott fáradtan Anya. – Lepermetezték a legelőt a ház mellett és emiatt derékig ér a fű. Imádnak benne játszani, de estére a vegyszertől kiütéseket kap mindkettő.

– És a koponya a kapun? Honnan szerezték?

– Nem fogod elhinni, óriás pöfeteggombák nőnek a patak melletti régi út mellett. – Anya kissé oldalra billentett fejjel várta a reakciót, hiszen tisztában volt Apa gombagyűjtés mániájával.

Apa szeme felcsillant és látszott rajta, hogy ha nem lenne fáradt a hosszú utazástól, már rohanna is a gombarendszerező kiskönyvéért és a gyerekekkel feltérképeznék az egész erdőt újra. Apán győzött a fáradtság és inkább komótosan a csomagtartót kezdte kipakolni.

– A lényeg, hogy jól érezték magukat. – szólt és a telek hátsó részében felállított kempingsátor felé nézett, ahol két gyermek már az indiánus totemoszlopról elfeledkezve, legó-város építésébe kezdett. A jókedvüknek az esti fáradtság sem vethet véget, hiszen várja őket a hűvös vályogszobában a meleg dunyhatakaró, ami alól másnap újabb csodákkal teli világba ébredhetnek.

Rókaszelidítés

– Szija! – mondta a róka.

– Jaj de megijedtem! – mondta a rókalány és hátrafordult. – Miért lopakodtál mögém?

– Nem akartalak megijeszteni. – mondta a róka. – Ne haragudj. Mi csinálsz?

– A csillagokat nézegetem. Olyan szépek! – mondta a rókalány.

– Ó, én már régen nem nézegettem őket. – mondta a róka. – De tényleg szépek.

– Szerinted valójában mik a csillagok? – kérdezte a rókalány csillogó szemekkel. – Szerintem sok-sok pici szentjánosbogár egy nagy-nagy fekete tóban.

– Sok-sok hatalmas bolygó. Olyanok, mint az amelyiken élünk, csak olyan messze vannak, hogy icipici pontnak látszanak csak – válaszolta a róka.

– Honnan tudod? – kérdezte gyanakodva a rókalány, mert zavarta, hogy a vadonatúj elméletét nem osztotta ez a jöttment róka.

– Volt egy barátom, aki az egyik bolygóról jött. – mondta a róka és kicsit elszomorodott, ahogy eszébe jutott a kis herceg.

– A barátod? – kérdezte ámuldozva a rókalány. – Téged megszelídített egy földönkívüli?

– Igen, de utána visszament a rózsájához. – mondta a róka. – De azért örülök, mert sokkal jobb szelíd rókának lenni. És legalább sokszor eszembe jut, amikor még itt volt velem. És annak is örülök, hogy a rózsájával van, mert így legalább boldog.

– És az nem baj, hogy te nem vagy boldog nélküle? – kérdezte a rókalány és közelebb ült kicsit a rókához.

– Nem, mert nekem fontosabb a barátom boldogsága. – mondta a róka.

– Tudod, emiatt sokan butának tartanának. – mondta a rókalány.

– És te is butának tartasz? – kérdezte a róka, és kicsit félt a választól ugyanis nem szerette volna, ha butának tartja a rókalány.

– Szerintem aranyos vagy. – mondta a rókalány és a róka fejére tette egy pillanatra a mancsát.

– Téged is megszelídített már valaki? – kérdezte a róka érdeklődve, mert a rókalány olyan barátságos volt vele, ahogy csak egy szelíd rókalány lehet barátságos.

– Bizony meg. – válaszolta sóhajtva a rókalány és újra a csillagokat kezdte nézegetni. – Sokszor. Talán többször is mint kellett volna.

– Engem csak egyszer szelídítettek meg. – nézett nagyot a róka. – El sem tudom képzelni, hogy milyen lehet, amikor sokszor szelídítenek meg.

– Segíthetek elképzelni. – válaszolta a rókalány. – Fájt a szíved, amikor a barátod visszament a rózsájához?

– Igen. – mondta szemlesütve a Róka. – Sírtam is.

– Most akkor képzeld el, hogy minden megszelídítés után egy újabb búcsúzás következik és egy újabb adag fájdalom adódik hozzá az előzőhöz.

A róka elképzelte és nagyon nem tetszett neki az érzés.

– Aúúúúú. – vonyított. – ez rettenetes. Ha ilyen szörnyű, ha sokszor szelídítenek meg akkor miért hagytad?

– Tudod ez az élet törvényszerűsége. – válaszolta a rókalány és mancsával próbálta megnyugtatni a rókát, aki még mindig remegett az elképzelt helyzettől. – És nincsen ebben semmi rossz. Minden, ami elkezdődik, egyszer véget is kell, hogy érjen. És minden búcsúzás, egy újabb kezdet magvait hordozza magában. Ha sokszor szelídítenek meg, az azt jelenti, hogy sokan kerülnek hozzám olyan közel, mint azelőtt senki. És senki sem kerül közelebb hozzám, mint az előző, aki megszelídített csak máshová. Mert mindenki más, és más. És senki sem jobb vagy rosszabb a másiknál, hanem olyan amilyennek először megismertem. 

– És mindig, minden búcsúzásnál sírtál? – kérdezte a róka és hirtelen csodálni kezdte ennek a rókalánynak az erejét amivel el tud viselni annyi sok búcsúzást.

– Mindig. – válaszolta a rókalány. – Sosem lesz könnyebb, de minden alkalommal újabb értékekkel leszek gazdagabb belül, mert aki egyszer belép a szívembe az nem léphet ki onnan anélkül, hogy nyomot ne hagyna. És ezek az apró ismertetőjegyek mindig idebenn lesznek, hogy emlékezzek. És ezek az emlékek kárpótolnak az összes fájdalomért, ami a búcsúzással együtt járt. Mert érzem, hogy sosem leszek többé egyedül.

– Mesélj el minden alkalmat, amikor megszelídítettek! – kérte a róka, mert nagyon kíváncsi lett hirtelen erre a rókalányra, akiben annyi sok szelídítés lenyomata él, hogy sosem érzi többet egyedül magát.

  És a rókalány mesélni kezdett, a róka pedig csendben hallgatta. És érezte, ahogy az elmesélt történetek által az ő világa is bővülni kezd. A sok történet, sok emléket és sok különös érzést hordozott magában és a róka szomjazta a rókalány szavait, és már ő is vágyott rá, hogy rengetegszer szelídítsék meg, akárhogy is fáj a sok búcsúzás, és rengeteg barátja legyen és sose legyen többé egyedül.

Nylon Darázs és a Vércsög

Darázs volt.

Nem is akármilyen Darázs, hanem egy ritka és veszedelmes Nylon Darázs. A huszonegyedik század felvágós kétlábú lényei valószínűleg kinevették volna a neve miatt, de persze mindenki tudta, hogy azok a lények már évezredekkel ezelőtt kihaltak, és ma már csak a legendákban és a lárváknak szóló mesékben hallani róluk. A Nylon Darázs nem is hitte igazán, hogy egyáltalán léteztek. Mondjuk, ha léteztek volna és ki is nevették volna a neve miatt, akkor a Nylon Darázs bizonyosan tett volna róla, hogy az legyen az utolsó mókás percük ebben az életben. Ő nem az a Darázs volt, akit csak úgy ki lehetett nevetni. Ő Nylon Darázs volt.

Narancssárga potrohának királykék csíkjai fenyegetően csillogtak, ahogy az égető déli nap az ózonréteg nélküli légkört áttörve, ultraibolya fényű sugaraival megfestette őket. Nevét szárnyainak mikroacél-kerámia keretre feszített szintetikus hártyájáról kapta, ami a technológia évszázados tökéletesítése után már csak kissé hasonlított az eredetileg a természetben bányászott áttetsző műanyaghoz. Szinte már nem is emlékezett a fájdalmas műtétre, amivel végre megszabadították az eredeti, törékeny és csökevényes szárnyacskáitól. Arra bezzeg tisztán emlékezett, amikor a beavatási szertartás végén megkapta a potrohából kiálló három színtiszta titánium fullánkját, amiket a sejtfalakba telepített idegméreg kapszulákhoz erősítettek. Chuck Norris is azonnal feldobta volna a pacskert, ha felmérgesíti a Nylon Darazsat, de Chuck Norris szerencsére a harmadik évezredre teljesen elköltözött ebből a dimenzióból, a Nylon Darazsat meg rohadtul nem érdekelte ki a franc az a Chuck Norris. Brutális Darázs volt. Mérgével akár egy hegynyi elezsráfot is pillanatok alatt leteríthetett volna, bár igaz, hogy a hatalmas testű jámbor növényevők a mutációs evolúció olyan alacsony fokán álltak még, hogy nagyságuknak ellentmondóan teljesen ártalmatlannak bizonyultak minden egyes fejlett rovarfajra nézve. Csak nyugodtan legelésztek tudomást sem véve a tömör ormányos fejben végződő hosszú nyakuk körül őrjáratozó DögLégy kötelékekről. Így hát a Nylon Darázs nem terített le elezsráfot. Sőt, még az óriási bálikánokat sem tartotta méltó ellenfélnek, amik a gravitációnak látszólag ellentmondva többtízezer milliméteres szárnyfesztávolságukkal és milliógrammos súlyukkal fenséges látványként vitorláztak a hegyek fölött uralkodó meleg légáramlatokban, kiszűrve éles sziláikkal a szélben szálló virágport. Nem. A Nylon Darázs csak és kizárólag parancsra ölt.

Hogy ki parancsolt a Nylon Darázsnak?

Jelenleg senki, de ezt a Nylon Darázs nem tudhatta. Nem tudhatta, mert a Nylon Darázs éppen küldetésen volt. Hajnalban indult a Kettes Számú Elit Mélyfelderítő Bolykommandó Zúzmara Központjából, kicsivel azelőtt, hogy egy párhuzamos dimenzióból váratlanul érkező Virtuális Technoveréb Raj felcsipegette volna az Elit Parancsnokságot az összes tiszttel és tiszthelyettessel együtt. Más szóval a küldetésen tartózkodó Nylon Darázs volt az utolsó egyede génmanipulációval és bővítő-implantokkal tökéletesített fajának. Ezt persze ugyanúgy nem tudta a Nylon Darázs mint azt, hogy a parancsnoki ranglétrán jelenleg ő a legbefolyásosabb és a legalacsonyabb rangú katona egyaránt. Még mindig azt a parancsot követte, amivel útnak indult különös küldetésére, miszerint hatoljon be a Fekete Tollú Erdő közepére és keresse meg azt a furcsa építményt, amit a múlt heti esőzések mostak ki és amiről a Berepülő Pók Vadászok egyik különítménye készített nagyfelbontású hálórajzot a parancsnokság részére.

Már majdnem odaért a célpont fölé, de még mindig csak a gömbölyded fák szürkés tollait látta, amerre csak összetett szemeivel nézett. Hirtelen egy világoszöld folt tűnt ki a fekete és szürke aljnövényzetből. Azonnal zuhanórepülésbe váltott, kerámiamerevítésű nylonszárnyait összezárta a védőpáncél-pikkelyekkel borított hátán, a hátsó lábait pedig a kondicionálásnál elsajátított módon természetellenes pózban vízszintes vezérsíkokká hajlította. Ahogy közeledett a zöld objektum, a torjába épített nagyteljesítményű számítógép folyamatosan elemezte a fejcsápjai érzékelőiből érkező adatokat és elkészítette a zöldszínű betonépület háromdimenziós modelljét. A Nylon Darázs azonnal felismerte a Piramoidot. Ez a fejtetőre állított piramisforma a természetben nem fordulhat elő, csak valamilyen mesterséges beavatkozás eredménye lehet. Lerepült egészen az alakzat lábáig, és bár sérülést vagy bejáratot nem tudott felfedezni a sík felületen észrevette, hogy az egyik közeli tollasfenyő gyökereit kimosta a kékes-sárga esővíz és most egy barlang vezet a Piramoid felé.

Rögtön aktiválta a kommunikációs rendszereit, hogy a központtól utasítást kérjen a behatolásra. Csáprágóit megfelelő pozícióba állította és kódolt üzenetet kezdett kántálni.

– Pitty… pang… bzzz… bzz… tobozzz…. fitty… fütty… nyikk… fütty… nyakk… csup… pitty… csip…

A huszonegyedik század kétlábú lényei ezt a rádióüzenetet hallva valószínűleg a könnyüket törölgetve röhögtek volna, nevetés közben vinnyogó hangon kipréselve magukból olyasféle megjegyzéseket, mint „Odanézz, ez a béna bogár úgy beszél, mintha Donald Kacsa madárul akarna felolvasni a növényhatározóból”. Donald kacsa ezen bizonyosan megsértődött volna, a Nylon Darázs viszont nem, mert ő ugyanis olyan éktelen haragja gerjedne egy ilyen megjegyzés hallatán, hogy a mellső lábai helyére műtétileg beültetett plazmavetők maguktól elsülnének. Szerencsére a Nylon Darázs semmi ilyesmit nem hallott beültetett kommunikációs implantátumából, igaz ugyan, hogy a választ sem hallotta az előbb megtett jelentésére. Ezt is csak rövid ideig furcsállotta, hiszen összetett szeme elé helyezett vízorban megjelenő feliratok egyértelműen arra utaltak, hogy az óriás Tollasfenyő gyökere alatt talált furcsa barlangból elektronikus zavaró jeleket sugároznak. Elküldött még egy gyors kódolt üzenetet a nem létező központnak és fenyegető zúgással berepült a sötét bejáraton.

Aktiválta az összetett szemek másodlagos funkcióit és így majdnem olyan tökéletesen látott a fénytelen barlangban mintha a napsütéses réten repült volna. Már az első párszáz centiméteren észrevette, hogy jó volt a megérzése. A barlang falát keresztül-kasul átszövő gyökérhálót lassan felváltotta a zöldes árnyalatú vasbetonszerkezet hideg mértanisága. A falakon feliratokat vett észre, amik számára ősinek tűnő ismeretlen nyelven íródtak. A homlokán dudorodó implant ikercsápok végéből vakító fény villant, ahogy a beültetett vizuális felvevő megörökítette a fal rajzait az archívum számára. Csak pár száz métert kellett repülnie, mielőtt eljutott az első akadályig, ami egy áthatolhatatlannak tűnő acélajtónak bizonyult a szemei elé vetített adatok alapján. Az „áthatolhatatlannak tűnő” kijelentés persze rögtön arra késztette, hogy megcáfolja valamelyik átütő hatóerejű beépített fegyverével vagy implantátumával. Kis gondolkodás után az ikerpengés lézerkaszát választotta, amit eredetileg óriás pitypangtörzsek átvágására terveztek és a földön nem létezett olyan anyag, ami tartósan ellenállhatott volna neki, igaz ugyan, hogy folyamatos és nagy mennyiségű energiára volt szüksége. Arra persze, hogy egy ilyen kivételes tulajdonságokkal rendelkező eszközt miért egyszerű szüretelési feladatokra használtak nem gondolt a Nylon Darázs. Élete során hozzászokott, hogy a dolgokat – amolyan Darázs módra –  két- háromszázszorosan is túl kell biztosítani. Mire végiggondolta hogyan is fogja átvágni magát a vastag biztonságiajtón, már elő is bújt a potroha alsó részéből a méretes lézerkasza, aminek telepei rögtön töltődni kezdtek a Darázs implantátumait energiával ellátó személyi atomreaktorból. Ahogy a kijelzőn zöldre váltott az energiaszintet jelző ikon, egy morranással támadásba is lendült. Abban a pillanatban viszont, amikor a fénylő penge elérte volna a célját, szirénák éles sivítása hangzott fel és az ajtó lassan nyílni kezdett. A Nylon Darázs mesterségesen feljavított reflexeivel kapott elő két ismétlő fotonfegyvert, egy DD-7-es dezintegrátort, egy ZZZIPPO-IX típusú lángszórót, majd a mellső lábai helyére ültetett plazmavetőkkel együtt 6 irányba célozva várta mit is rejt a betonbunker mélye.

– Ne félj Darázs – mondta egy hang az ajtó túloldaláról.

– BZZBZBBBZBZBBZZZ – válaszolta a Nylon Darázs és fenyegetésének nyomatékot adva a lézerkaszát is felsorakoztatta a többi fegyver mellé.

– Gyere beljebb és beszélj még kérlek, hogy a fordító berendezést rá tudjam hangolni a dialektusodra. – hallatszott a hang, amire a Darázs parázsló tekintettel és előreszegezett fegyverekkel beóvakodott az ajtón.

Egy kis terembe ért, ami a padlótól a mennyezetig telis tele volt zsúfolva gépekkel és műszerekkel, kapcsolókkal és monitorokkal. Az egyik konzol előtt egy fura alak állt és különböző rikító színű gombokat csavargatott.

– BZZBBZ…hogy a…BZZZBBZ…sem éri a falat és már…BZZZ…a véreddel!!

– Köszönöm. – mondta a furcsa lény, majd a Darázs és hat fegyverének torkolata felé nézett. Nem látszott rajta, hogy nagyon megijedt volna a pusztító arzenál látványától. A Nylon Darázs minden scannerét ráirányította és alaposan végigvizsgálta a lényt, ami leginkább valami madár és rágcsáló keverékének látszott. Hiába továbbította viszont a kapott eredményeket a komputernek, az adatbázis nem szolgált semmilyen információval.

– Vércsög vagyok. – mondta a Vércsög.

– Kitaláltam volna. – vetette oda flegmán a Nylon Darázs. – Izé!….Hogy mi vagy???

– Vércsög. – sóhajtotta a Vércsög. – Nem csodálkozom, hogy nem ismered fel a fajomat, hiszen nagyon-nagyon-nagyon régen éltünk a földön.

– Ti vagytok a legendás kétlábúak, akikről a dajkamesék szólnak? – kérdezte hitetlenkedve a Darázs.

– Egyáltalán nem. – mondta a Vércsög szelíden. – A mi fajunk 5.000 évvel ezelőtt élt és uralkodott a földön. Az általad kétlábúakként, egyébként meg „hamber” néven ismert faj előttünk pár ezer évvel kihalásra ítélte magát valamilyen nukleáris katasztrófával. Mi az ásatások során előkerült történelmi dokumentumokból sokat megtudtunk róluk és tisztában voltunk a hamberek hibáival mégsem tanultunk belőle. A Vércsögök háborúja a a Térdkalácsszopó Kesenyulakkal odáig fajult, hogy quantum fegyverek bevetésével kiirtottuk egymást. Ráadásul a saját dimenziónk szerkezetét is meggyengítettük és mindenhol féregjáratok és dimenziókapuk nyíltak távoli világokba. Azon sem csodálkoztam volna, ha mindenféle idegen fajok kezdtek volna idejárni radioaktív izotópot gyűjteni. Felfedezésekre nem is gondolhattunk. A maroknyi túlélő földalatti piramisokba költözött és hibernált állapotban várja, hogy újra eljöjjön a nyugodt, békés korszakok ideje.

– Bbbzzzzzzz…..azt akarod mondani, hogy ezekben a járatokban több hozzád hasonló fertelmes lény is él még? – zizegte a Nylon Darázs és fenyegetően vicsorgott volna, ha van álkapocs és fogsor implantja nyálcsatorna kiegészítőkkel, de ezeket az upgrade-ket csak a jövő héten kapta volna meg, így csak a hangsúllyal tudta érzékeltetni, hogy valójában vicsorog.

– Nem kell vicsorognod… – próbálta megnyugtatni a Vércsög a Darazsat. – Bárcsak elmondhatnám, hogy rajtam kívül sok-sok millió Vércsög alussza biztonságos álmát a hátam mögött. Sajnos ébredésem után pár perccel értesültem az egyik még pislákoló terminálról, hogy az egész megmaradt populáció kipusztult két nappal ezelőtt. A rendszer csak engem tudott megmenteni, azóta itt téblábolok.

– Ezek szerint te vagy a legfontosabb tagja ennek az ősi civilizációnak? A vezér?

– Nem. – felelte a Vércsög és barna szőrős szárnyaival a madárlábait kezdte vakargatni, miközben nagyon zavart pillantásokkal próbált akárhova nézni. – Valójában vízvezeték szerelő vagyok. Az árvíz befolyt az üregekbe és elárasztotta a hibernálókamrákat. Mindenki megfulladt, de a komputer engem megmentett, mert a társalgóhelyiségben meghibásodást észlelt a kakaóautomata vízellátásában. Hiába…a fajom mindig is imádta a kakaót. Az egész bunker minden rendszeréből a kakaóautomata áll prioritásban a legfontosabb helyen. Hát most kakaó van, Vércsög faj nincs. Hülye egy helyzet.

– Szerelő? – kérdezte hitetlenül a Nylon Darázs és az elképedéstől lejjebb engedte az egyik plazmavetőt pár centivel. – Egy vízvezeték szerelő????….buzzz….buzz…buzz….buzzz

Az Utolsó Vércsög a kérdés után elhangzó hangokat nevetésnek vélte, és sértődötten lépett egyet a Darázs felé. A Nylon Darázs abbahagyta a zárlatos kávéfőzőt imitáló kacagást és a jobb agyféltekéjébe ültetett reflexinger-kisegítő generátor segítségével egy pillanat alatt újra a Vércsögre szegezte az összes fegyverét. Biztos ami biztos, még egy mini nukleáris rakétát is beélesített és kilövőállásba helyezett a potroha tetején nyíló silóajtó mögött. Elérte a kívánt hatást, mert az Utolsó Vércsög szomorúan hátrábblépett.

– Mi a franc az a kakaó? – kérdezte a Nylon Darázs.

– Most nem ezzel kéne törődnöd. – vakarta meg a csőrét az Utolsó Vércsög idegesen. – A bunker még működő rendszereivel az elmúlt két napban végigpásztáztam az egész kontinenst és…

– Az is valami? Mi a központban az egész bolygót pillanatok alatt végigpásztázzuk. – zizegte büszkén a Darázs.

– Épp erről akartam beszélni. Nagyon úgy láttam, hogy ma reggel a Darázsközpontot támadás érte és megsemmisült. A scanner szerint te vagy az utolsó Nylon Darázs.

A Nylon Darázs egy pillanatra megdöbbent, de aztán a komputer a segítségére sietett és 67,2%-os bizonyossággal megállapította, hogy az Utolsó Vércsög megpróbálja átverni valamilyen még ismeretlen okból.

– Na persze…a Darázsközpont teljességgel elpusztíthatatlan.

– És akkor mivel magyarázod, hogy nem kaptál választ a jelentésedre, amikor ideértél? – kérdezte a Vércsög. – Egyébként is… készült felvétel az eseményről. Megnézheted a saját…izé…szemeiddel… vagy akármiddel.

– Mutasd! – pattogott a Darázs, és az Utolsó Vércsögöt durván félrelökve a monitor elé furakodott. Pár másodperc múlva megbizonyosodhatott róla, hogy az Utolsó Vércsög igazat mondott.

– Ez a rettenet bosszúért kiált!!! – sikoltotta a Nylon Darázs és a potroha végéből előbukkant dárdaszerű krómozott fullánkjából csöpögni kezdett az idegméreg.

– Várjál már. – próbálta megnyugtatni a Vércsög. – Mostmár te vagy a fajod utolsó képviselője, akárcsak én az enyémé. Komoly felelősség ez, és nem szabad fejjel rohannod a falnak.

– Pusztulniuk kell!!!! – Zümmögött idegesen a Darázs.

– Állítsd le magad légyszives! Meg kell nyugodnod! Különben az egész fajod az enyészet martalékává válik és nem marad utána semmi csak a feledés.

Úgy tűnt az érvek lassan hatni kezdenek a Nylon Darázsra.

– Igazad van! – acsargott. – A bosszú hidegen lesz a legédesebb! Össze kell szednem a tartalék implantátumokat a búvóhelyekről és upgradelve magamat én lehetek a Super Nylon Darázs. Akkor aztán minden betolakodó elpusztul!

– Nem érted barátom! Békés megoldásra kell törekedned. A háború és a harc eddig két faj pusztulását okozta ezen a világon. A tiéd volt a harmadik. Össze kell fognunk. Nem szabad hagynunk, hogy az utánunk következők is ugyanerre a sorsra jussanak.

– Nem…szabad…hagynunk… – lihegte a Darázs ahogy a szavak próbáltak hatni az értelmére.

– A létezésünk nyomait, eredményeit a kultúráinkat meg kell őriznünk az utókornak. A békének kell uralkodnia a földön a jövőben. A mi feladatunk megteremteni az alapokat ehhez ízeltlábú barátom! A tiéd és az enyém!

– Anyád az ízeltlábú!! – vetette közbe a Nylon Darázs és a lézerkaszájának egyetlen suhintásával levágta az Utolsó Vércsög fejét.

– Egyébként is. Mi a franc az a béke? – szólt a lassan eldőlő vért fröcskölő torzóhoz.

A Nylon Darázs szép lassan kirepült a kriptává változott piramisból. Odakint a frisslevegőn elgondolkodott rajta, hogy a Vércsög, vagy hogy hívták, ötlete nem is volt olyan rossz. Milyen kár, hogy nem beszélgethettek róla még egy kicsit. Igaz, hogy a vérszomj szintje akkor éppen túl magas volt a bájcsevelyhez, de azért ő nem egy brutális állat egyébként. Igenis intelligens és megértő. És most már, hogy megölhette azt a szerencsétlent, már nem is olyan vad és vérengző, mint ahogy az a bizonyos szerencsétlen valószínűleg gondolná. De ha már nem beszélhetnek többet akkor majd ő egyedül emléket állít a Vércsög nemzedékének is amelyről az egész világon ő tudott egyedül. Igen! Így lesz. A saját fajának nekrológjával együtt a Vércsögök történetét is megőrzi az utókórnak.

Idáig jutott a gondolatmenetben, amikor az összetett-szem beépített kijelzőin megjelent a vörösen villogó felirat: BATTERY LOW

– Affene! Kint felejtettem a lézerkaszát! – kiáltott fel, majd egy rándulás kíséretében szikrázott párat és a földre hullott.

VÉGE

(szerencsére)

Az Anya

Az Anya a tóparton ül és a hullámok között játszadozó gyermekeit nézi. A könyv, amit a szórakoztatására hozott magával a strandra, az ölében pihen érintetlenül. Karját és vállát a nap sugarai egyre jobban kezdik égetni, mégsem nyúl a kempingszék mellett heverő kosárba a naptejért. Nem veszi le a szemét a fiúról és lányról, akik önfeledten lubickolnak a habokban nevetgélve és visítozva.  Milyen apróak, milyen törékenyek. Annak ellenére, hogy a víz egy felnőttnek csak a térdéig ér, az Anya folyamatosan aggódik a gyerekekért. Nem bírja elszakítani a tekintetét róluk, pedig mélyen belül tudja, hogy semmi bajuk nem történhet. De a kétely mindig ott van. Mi lesz, ha csak egy pillanatra nem figyel? Mi van, ha pont az a pillanat lesz az, amikor valami rossz dolog történik? Valami szörnyűség, ami tragédiához vezet. Az izzasztó déli napsütés ellenére megborzong. Csak játszanak! Ne aggódj! Az anya önmagát próbálja nyugtatni. Nem lehetsz folyton mellettük! Nézd, mennyire örülnek! Élvezd a vidámságukat! Az Anya elfojtja magában a nyugtató gondolatokat. Nem nyugodhat, amíg bármilyen veszélye fennáll a véletlen balesetnek. Ami nekik játék, az nekem veszélyes tevékenység. Számukra vidám kaland, számomra ijesztő veszedelem. Önfeledtségüket éberségemmel veszem körül. Ezt kell tennem. Az Anya ellazul, de nem veszi le a szemét a pancsoló csemetékről. Mosolyog, ahogy a fiú és a lány játékát nézi.

– Anya! Anya nézd! – hallatszik a fiú vidám kacagása. – Fogtam egy angolnát! Itt úszott a lábamnál és elkaptam!

– Fúj, de undorító nyálkás! – visít a lány. – Vidd innen!

Az Anya a fejét csóválja, amikor meglátja a fiú kezei közt ficánkoló hosszúkás halat. Legszívesebben elborzadna, mégis bátorítóan szól.

– Ügyes vagy! Szaladj. Mutasd meg gyorsan Apának!

A fiú kiszalad a vízből és elrohan a bungalók irányába. A lány is kiballag a tóból és a törölközőjére roskadva csavarni kezdi hosszú hajából a vizet. Az Anya a naptejért nyúl, bedörzsöli fájó karjait, majd nyugodtan hátradől, és lassan olvasni kezd.

   Szúnyog zümmög a párna felett, ahogy az Anya megcsókolja alvó kislányának a homlokát. A takarót kicsit megigazítja, majd elsöpör egy rakoncátlan tincset az édes, kerek arcból.

A fiú is félálomban van már. Az egész napos játék és rohangálás okozta fáradtság őt is legyűri végül.

– Ugye milyen szép halat fogtam Anya? Apa …meg is dicsért! – a szeme már csukva van, a szavak szinte motyogássá halkultak az Anya mégis érti.

– Büszke vagyok rád kisfiam. – suttogja és elmosolyodik. A fiú már nem is hallja olyan gyorsan alszik el.

Az Anya egy pillanatra megáll a gyerekszoba közepén és az alvó gyermekeket nézi. A békésen pihenő testvérek látványa új energiával tölti fel a holnaphoz. Tudja jól, lelkének egy része itt tölti az éjszakát, hogy vigyázza legértékesebb kincseit.

– Jóéjszakát! – szól halkan és lassan becsukja maga mögött a kisszoba ajtaját.

A hódító

A téridő alagútban, csakúgy mint legutóbb, néma csönd honolt.

Trgzyx egyáltalán nem bánta a naprendszerek közötti utazásnak ezt a mellékhatását, hiszen szeretett hosszú meditációba merülni. Ilyenkor gondolatban a meghódított, és rabszolgasorba taszított bolygókat számolgatta, és elképzelte a legújabb, várhatóan sikeres invázió utáni eufórikus állapotot. 

A válla fölött az időjelző készülékre pillantott, és elégedetten klaffantott. Már csak pár fénypont, és célhoz ér.

Hogy hová azt egyelőre nem tudhatta, hiszen a XORX törvény szerint az inváziós kommandók űrhajóinak véletlenszerűen kellett kiválasztaniuk az ugrási koordinátáikat. A XORX-ok olyan példátlanul magas fejlettségi szinten álltak, hogy már semmi szükség nem volt haditervre, stratégiára vagy hadseregre. Trgzyx, – csakúgy, mint a hadiüzemekben fejlesztett többi társa – egy személyben volt zseniális hadvezér, legyőzhetetlen hadsereg és maga az inváziós flotta. Feladata egyszerű és egyértelmű: felkutatni a duoverzum alsó felének lakott naprendszereit, hatástalanítani minden lehetséges ellenállást, majd értesíteni a begyűjtőhajókat, melyek a védtelen őslakosokat megfosztják a természeti kincseiktől, technológiai eszközeiktől, és végül szabad akaratuktól.

Trgzyx gyűlölte az alantas élőlényeket. Fejletlen, saját korlátaitól szenvedő, gyenge fajok ezreit igázta már le a százhúsz xoraxi éve tartó műszakciklusa alatt, és tervei szerint a pihenésig visszamaradó nyolcvan további esztendő jócskán növelni fogja ezt a számot.

A sztázisfülke tetején felvillanó éles lila fénysugár zökkentette ki a gondolataiból. Nehézkesen megmozdult egy kissé, amitől hangosan megcsikordult matt fekete bőre a kőből kifaragott ülésben. Testéhez képest óriási fején kinyíltak az írisz és pupilla nélküli halványzöld szemek, majd a három a nagyobbak közül a fülke oldalán terpeszkedő bonyolult műszerfal felé fordult.

Megérkezett.

Az űrhajó előtt tompa pukkanással oszlott szét a féregjárat, és hirtelen mindenféle zörejek töltötték meg a kabint. Az ablakon túli gyengén villódzó fényháló megszűnt, és helyét átvették a tömör feketeségbe hajított csillagok apró fénypontocskái.

Trgzyx egy pillantással beazonosította a közeli bolygókból álló rendszert, majd miután elővigyázatosan aktiválta az űrhajója fegyvereit, és egyéb hadászati berendezéseit, az élet jelei után kezdett kutatni. Az első szkennelések eredménye csalódottsággal töltötte el. Az egyre közeledő naprendszerben ugyanis semmi jelét nem látta, ami technológiára vagy civilizált életre utalt volna.

Nem értette. A választásgenerátorok szerint egyértelműen lakott naprendszer felé indult, most mégis élettelen égitesteket jeleztek a lustán kattogó és pislogó műszerek.

Lefuttatott egy alaposabb vizsgálatot, ami után egy kevés radioaktív gammasugárzásra lett figyelmes a naptól számított harmadik bolygó irányából. Bár tudta, hogy a jelenség akár természetes eredetű is lehet, mindenképpen megérte megnézni közelebbről, ha már idáig eljött. Egyszerűen képtelen volt beletörődni, hogy aktiválása óta először, egy üres naprendszert talált leigázható, és alantas népek nélkül.

Ahogy közeledett a furcsán, természetellenesen kék és zöld színű planétához egyre kíváncsibb lett. Nyoma sem volt az életet adó szürkés-sárga ammóniaóceánoknak vagy a fennmaradáshoz szükséges tápláló szilíciumsivatagoknak. Mérései alapján a légkörből is hiányoztak a légcseréhez szükséges xenon molekulák. A felszínt majdnem teljes egészében hidrogén tartalmú mérgező óceán borította, a légkörnek nem nevezhető élénk kéken derengő atmoszféra pedig barátságtalan nitrogénből, és gyilkos oxigénből állt. 

Trgzyx ilyen szörnyen ellenséges bolygót még sosem látott ezelőtt. A lábai végét borító tapadókorongok heves borzongásba kezdtek a gondolatra, hogy esetleg értelmes élet jöhet létre egy ilyen kietlen helyen.

Az égitest egyre jobban betöltötte az ablakokat védő szűrőernyőket, és már szabad szenzorokkal is érzékelhető, több irányból mozgó objektumokra figyelt fel. Kérdőn nézett a műszereire, amik még mindig nem mutattak semmi érzékelhetőt. Szerintük se élet, se mozgás, se technológia nem létezhetett a kék bolygón, viszont a szeme előtt elrepülő fémes-színű fénylő pontok egészen másra utaltak, nem beszélve a bolygó felszínét tarkító természetellenesen egyenes vonalakról, és városszerű formákról. Gyanakvóan méregette a műszerek sokaságát, amikor a pult legalsó, eldugott részéről, villogó fényt vett észre az egyik szeme. A vészfehér fényű lámpát egy remegő, kiakadt mutató fölé szerelték, és egyetlen szó volt alá karcolva: Rádióhullámok!

Fogalma sem volt róla, hogy mik azok a rádióhullámok, és ez nagyon zavarta, hiszen a kiképzés 500 éve alatt minden csillagászati, fizikai, kémiai, matematikai és quvológiai kifejezésre megtanították, amiket csak ismertek a duoverzumban. Pár másodpercig három legnagyobb szeméből kettővel zavartan pislogott, a harmadikkal pedig meredten nézte a feliratot a kiakadt jelzőműszer felett. Egyik fekete bőrű nyúlékony csápjával a pilótaülés alá nyúlt, és kis keresgélés után előhúzta az űrhajóhoz mellékelt kezelési tájékoztatót, amit 140-edikes invázió-kommandós kadét korában lapozott fel utoljára. A rádióhullámok kifejezésre a „feltételezett anomáliák” címszónál, azon belül is a legapróbb betűs tájékoztató résznél talált rá. Emlékezett rá, hogy a kiképzői azt mondták ezekről, hogy csak nagyon nagy unalom esetén ajánlott az elolvasásuk, de jobban tennék, ha értelmesebb dolgokkal foglalkoznának inkább. 

A könyvben a rádióhullámról csupán ennyi állt: 

„Létezése nem bizonyított, de a Tétagömb-2 laboratóriumában kifejlesztették az észleléséhez szükséges műszert, néhány kétséges eredményekkel rendelkező, de lelkes tudós segítségével.. A tudóscsoport szerint a rádióhullámok erősen zavaró hatásúak lehetnek a xyrorendszerek működésére, úgymint érzékelés, fegyverzet, navigáció. A Tétagömb-2 tudóscsoport a feltevések bizonyítását a megszabott határidőig nem tudta sikeresen prezentálni, így tiszteletreméltó likvidálásban részesültek. Az inváziós űrjárműbe való beszerelése ellen nincs indokolható ellenvetés.”

Hirtelen mozdulattal a sarokba vágta az útmutatót, és megragadta az űrhajót irányító szarvkormányt. Harmadik kezének egy gyors intésével semlegesítette a xyrofülkét körbevevő árnyékoló felületet, amitől a gömb alakú pilótafülke azonnal átlátszóvá vált, és immár minden irányba kiláthatott rajta. A következő pillanatban Trgzyx fejében megdermedt a gyomorsav. 

A fülke üvegét teljesen betöltötte a bolygó képe, és egyharmad irányból egy primitív műholdszerűségnek tűnő csillogó gépezet repült felé megállíthatatlanul. Az ütközés már elkerülhetetlen volt, és Trgzyx a működésképtelen fegyverrendszer gombjait csapkodva, tágra nyílt szemekkel bámulta, ahogy az idegen űrtárgy a működésképtelen energiapajzson belülre ér és legyalulja a sebezhetetlennek hitt hajója hajtóműveit. A berendezések tompa morajába és kattogásaiba robbanások visszhangjai keveredtek, majd a pilótafülke vészkatapult rendszere levált az űrhajótörzstől, és Trgzyx a kabinná alakult kőülésével együtt zuhanni kezdett a bolygó felszíne, és a méregkék óceán felé.

Ahogy egyre gyorsulva hullott az ismeretlenbe, Trgzyx dühös üzenetet fogalmazott meg telepatikus agyával, és a kommunikációt felerősítő implantátumok segítségével a szétesőfélben lévő űrhajójának adattovábbítója felé küldte. Az űrhajó viszont túl nagy károkat szenvedett, így a hevenyészett jelentés már nem tudott a rádióhullámok örvényéből kijutni a bolygóközi térbe. 

Nem adta fel. 

A lezuhanás előtti utolsó pillanatban a vereség tényétől leírhatatlanul agresszív tudatállapotba került, amitől a szervezetében megnövekedett irídium szint, és megsokszorozta telepatikus képességének hatékonyságát. 

Legutolsó üzenetének gondolatfoszlányai dühödt, és kétségbeesett mentális sikoltásként törtek ki a bolygó mérgező légköréből a csillagok, és a XORX birodalom felé.

Pár mikroidőegységgel később írtózatos sebességgel csapódott a xyrokabin az óceánba. A szupererős guamitrát-ötvözet  megvédte ugyan az ütközés erejétől Trgzyx életét, de a mérgező, hidrogéntartalmú folyadék azonnal elkezdte szétmarni a kabin falát. 

Trgzyx tehetetlenül nézte maga alatt a rémisztő sötétséget, amibe a szétmálló félben lévő ronccsal együtt süllyedt alá. 

Százmillió fényévvel és két kaszkádrácsponttal odébb, a felső duoverzum szélén álló, felfegyverzett XorX közvetítőállomáson a következő üzenettöredéket fogta egy felettébb meglepettnek látszó telepatikus XorX: „ …A KBARIAI SÓBÁNYÁK ÖSSZES FERTŐJE RÁGJA SZÉT AZ AGYLEPEDÉKÉT ANNAK A FCXTNAK, AKI TISZTELETREMÉLTÓ MÓDON KIVÉGEZTETTE A TÉTAGÖMB LABOR TUDÓSAIT!!!”