Űrutazásom hatodik napján azt álmodtam, hogy az otthonunkat övező erdőben kóborolok, miközben a sárga fényű lampionként világító Hold misztikus erővel hív magához. Megbűvölten bámultam a hatalmas égitestet, lelkemben ősi ösztönök ébredeztek. Ledobáltam ruháimat, torkomból artikulálatlan hangok törtek fel, és barbár táncba kezdtem.

Verítékben úszva riadtam fel, körmeimet görcsösen priccsem kárpitjába vájtam.

A mi családunk mindig is különleges kapcsolatban állt a Holddal. Arthur bácsikámnak holdtölték idején úgy megerősödött az arcszőrzete, hogy a legélesebb zsilettpenge is kicsorbult rajta. Aztán ott volt Stephanie nénikém, aki a holdtöltéken alvajáróként garázdálkodott a házban, nagyjából olyan hatásfokon, mint elefánt a porcelánboltban. Egyszer láttam, ahogy önkívületben keresztülsétál a könyvtár tömör tölgyfaajtaján, bár Joanne nővérem szerint csak a képzeletem játszott velem.

Én sem voltam tőlük különb vérrokonaimtól, a telihold bűvös sugárzásától magam is számtalanszor eksztázisba estem. Ezek a különös rohamok végigkísérték egész fiatalkoromat, ám tanulmányaimat nem befolyásolták, mivel mind tanáraim, mind diáktársaim előtt sikeresen eltitkoltam őket.

Már kiskamaszként eldöntöttem, hogy engedek égi kísérőnk vonzásának, és egy nap a felszínére lépek. Huszonegy éves koromra teljesült az álmom, bekerültem az Nemzeti Repülési és Űrhajózási Hivatal 2027-es Hold-programjába, és minden létező tesztet maximális pontszámmal teljesítettem. Én lettem az első számú jelölt, aki Neil Armstrong és Buzz Aldrin nyomdokaiba léphet. Ez okozott bennem némi meghasonlottságot: énem egyik fele ezer szállal kötődött a tudomány és a racionalitás világához, míg a másik transzcendens erők ködös határmezsgyéin bolyongott.

Amikor famíliám értesült az örömhírről, hatalmas dáridót csapott, amelyre meghívtuk a teljes klánt. Ordas zsibongás verte fel ősi kúriánk termeit, a farkaséhes rokonság hajnal hasadtáig mulatozott. Mindnyájukat megöleltem, végigsimítottam az ódon falakon meg a könyvtárszoba vadonatúj ólomajtaján, és jó időre búcsút vettem otthonomtól.

Csapongó elmém felidézte a kilövés emlékképeit. A Cape Canaveralban található Kennedy Űrközpont tükörsima betonján álltam a célba juttatásomra kijelölt rakéta előtt. A gigászi acélmonstrum vakítóan csillogott a szikrázó napfényben, törzsén a Perverseranc felirat díszelgett. Tagjaimon narancssárga szkafander feszült, koponyámon űrsisak gömbölyödött. Magabiztosan felfelé indultam a jármű bejáratához, és nemsokára segítőkész technikusok az irányítófülke ülésébe szíjaztak. Ezt követően lezárták kívülről az ajtót, és egy monoton géphang elkezdte a visszaszámlálást.

A hajtóművek iszonyatos hangerővel feldübörögtek, és az űrhajó elszakadt az űrrepülőtér betonjától. Örült rázkódás dobálta a testemet, miközben jól tudtam, hogy lényegében egy sok megatonnás bombán ülök. Végül levált az első fokozat, és Perverseranc megszabadult a Föld nehézkedési erejének béklyóitól. A több G-és gyorsulástól leírhatatlan fájdalmakat éltem át. Jól tudtam, hogy egy átlagos ember már az első percekben szétkenődött belsőségekkel és ízzé-porrá tört csontokkal omlott volna el a pilótaülésen.

A NASA-nál az volt a hivatalos narratíva, hogy a tagjai azért nem tértek vissza jó darabig a Holdra, mert sehol sem találták az erre alkalmas technológiát, ami a 60-as évek végén még a rendelkezésünkre állt. Ez természetesen bődületes baromság volt. Az igazságot egy Eugen Forbes nevű orvos specialista osztotta meg velem néhány nappal a fellövésem előtt.

– Hétköznapi ember képtelen elhagyni a Földet, még a hivatásos űrhajósok között sincsenek olyanok, akik fizikailag alkalmasak lennének erre. Persze megkérdezhetnéd, hogy ha ez így van, miért nem eresztjük szélnek a sok használhatatlan jelöltet. A válasz egyszerű, azért, mert akadnak különleges vérvonalak, amelyek időnként kitermelnek egy-egy speciális személyt. Armstrong és Aldrin is ebbe a kategóriába tartoztak, csak sajnos fenemód kevés hozzájuk hasonló akad, és átkozottul nehéz megtalálni őket.

Megvakargattam az államat.

– Mi van a független űrügynökségekkel meg az űrturistákkal?

Forbes legyintett.

– Az a néhány űrturista, aki ténylegesen kijutott a bolygóközi térbe szintén különleges egyed. A Nemzetközi Űrállomás időnként úgymond élő adásban bejelentkező dolgozói mind fizetett színészek, akik műtermekben bohóckodnak. Van egy globális megegyezés az űrügynökségek között: a show-nak mennie kell, hogy ne vonják meg az iparágtól a milliárdos támogatásokat. Időnként pedig tényleg felbukkan valaki, aki valóban képes élve átvészelni a kilövést.

Eltátottam a számat.

– Végig tisztában voltatok a valódi természetemmel?

A doki a vállamra csapott.

– Már az első orvosi vizsgálatoknál lebuktál, de nem kerítettünk túl nagy feneket a dolognak. Tudod, a magadfajták sokat fejlődtek az évszázadok során, ha tekintetbe vesszük, hogy a régi időkben általában megvesztek, és többnyire fáklyás falusiak hányták kardélre őket. Persze utánanéztünk a hátterednek. Az otthonod környékén ritkák az eltűnések, szóval ti elég fegyelmezettek vagytok, nekünk meg kapóra jött, hogy végre akad valaki, aki újra a Holdra küldhetünk…

Felemelkedtem fekvőhelyemről, és a szivacson éktelenkedő hasadásokat bámultam, miközben visszahúztam a karmaimat. A Perverseranc ablakához mentem, és kibámultam rajta. A csábító fényben úszó Hold betöltötte a látóteremet. Legszívesebben hangosan felvonyítottam volna, de leküzdöttem a késztetést.

Egész testemen vastag szőrzet sarjadt alvás közben, de a szkafanderemet úgy tervezték, hogy elrejtse átváltozásomat. A tagjaimat fedő vastag bundából semmi sem fog látszani élő adásban, ahogy megnyúlt pofámból és meredező agyaraimból sem, mivel felkapcsolom az űrsisakom fényszűrőit a műsor kezdete előtt. Már csak elő kellene rukkolni valami jó kis „holdralépős” szöveggel, Armstrong ugyanis elég hathatósan letette a garast az asztalra ezen a téren. Természetesen kicsit átalakították az eredeti üzenetét, mire a földi hallgatósághoz ért, Dr. Forbes azonban elárulta, mit mondott igazából, amikor elhagyta az Apolló–11-et.

„Kis lépés ez az emberiségnek, de hatalmas ugrás egy farkasembernek!”