Tag Archive for: Könnyed

Gyerekkori szerelem

A Túró-Rudi gyár városában talált meg először az igazi szerelem. Tomi minden szempontból tökéletes választás lett volna a szüleim részéről. Elismert orvos család egyik gyermeke. Persze akkoriban még nem is tudtam. hogy léteznek ilyen szempontok. 

Tomit több lány is kedvelte, közöttük a szomszéd barátnőm is. De én arról álmodoztam, hogy miattam gurul be minden nap a bicajával az utcánkba. Nem voltak gátlásaim, félelmeim, sem elvárásaim. Öt éves voltam. Nem érdekelt a vastag keretes szemüvege sem. Nem azt láttam, pedig ő valószínűleg csak azzal látott, és ez annyira meghatározhatta az életét, hogy később szemorvos lett. 

Engem csak a göndör szőke haja és kék szeme érdekelt, és az, hogy elérhetetlen volt. Ugyanabba az oviba jártunk, így gyakran találkoztunk. Később aztán olyan szerencsém volt, hogy gyakran elkaptam biciklizés közben az utcán. Sokat voltam lent, sokszor egyedül. Kifigyeltem, a nap mely szakaszában jár arra, és biztosra mentem. Kiszámítható volt. Mindig ugyanabban az időben ugyanazt a kört tette meg, és amikor találkoztunk, mosolyogva intett nekem. 

Aztán elmeséltem Gabinak, a barátnőmnek. Néha lejött velem, és olyankor együtt vártuk őt. Gabi sokkal bátrabb volt, és amikor feltűnt Tomi az utca elején, egyszerűen fogta magát, és az utca közepére állt, majd megállította a nagy lendülettel érkező Tomit. Úristen! Tényleg megállt, és beszélt hozzám! Vagyis hozzánk. De ez annyira nem tűnt fel, vagy nem érdekelt. Gabi engem is magával rántott.

Annyira felbátorodtam, hogy képes voltam vele együtt futni a bicikli után. Először csak követtem Gabit, aztán már teljes lendületből futottam utána én is, és hatalmas boldogsággal töltött el, amikor mosolyogva hátranézett. És ezt a kört ismételgettük napokon, heteken, hónapokon át. Néha még az is előfordult, hogy megállt, és lassan gurult velünk, amíg mi mellette sétáltunk, váltottunk pár szót is, megkínáltuk túró rudival vagy azzal, amit épp lecsempésztünk otthonról.

Gabinak kék szeme volt, és gyönyörű hosszú haja. Nagyon szép lány volt. De ez egészen addig nem is tűnt fel, amíg egy nap lementem a szokásos időpontban, és nagy meglepetésemre Gabi a lépcsőház előtt jókedvűen nevetgélt Tomival. Először odamentem én is, de a szokásos üdvözlésen túl semmi különös nem történt. Mintha ott sem lettem volna. Mintha nem rám nézett volna, amikor mosolyogva hátrafordult a bicajáról. Mintha nem miattam kanyarodott volna be aznap az utcába. 

Mintha hiába futnék a gyorsuló bicikli után.

Az ovi után Tomival egy osztályba kerültünk ugyanabba a suliba. Bekerültem az orvos, köztisztviselő, könyvelő szülők gyerekei közé, majd beindult az élet. A gátlások, a félelmek, az elvárások. Tomi is nőtt, és a szőke göndör haja is változott, a szemüvege miatt pedig csúfolták. Sajnáltam. De sosem haragudtam rá. 

Előfordul, hogy annyira visz magával az ár, hogy nem a túró rudiba harapsz, hanem a másik kezedben lévő krétába, és az az igazi keserű felismerés. Néha futunk valami után, ami nem akar minket felvenni. És ez így van jól. 

Bajusz nélkül

Negyven éve történt, akkor tizenegy éves voltam.

Még nem jött fel a nap, amikor egyedül, a szőlőtáblán nyílegyenesen keresztülvágva elértem a műutat. Átgyalogoltam a vonatsínen a dágvány felé.

Nedves, szinte mocsárszerű rész vitt a gyékényesig, ahol a bejáratunk pallói kezdődtek. A pallósor felénél indult a ritkás nádas.

Ahogy sétáltam a víz felé, megelevenedett a hajnal élővilága. Vizipatkány bukdácsolt a töredezett nádtorzsákon, sikló hajlította maga mellett a zöldellő szálakat, nádi poszáta hagyta el fészkét egy mellette elrepülő szitakötő kedvéért.

Nagyjából harminc méterre a sínektől kezdődött az igazi nádas. Kétszer olyan magas volt, mint én, sokszor ujjnyi vastagságúra nőttek a szálak. Apu ilyeneket vágott, hogy a strandon legyen kapufánk a vízben fejelgetéshez. A sűrű, egymásnak dőlő nádfüggöny között bújt meg az épített, trepnivel fedett stég, melyhez a csónakunk volt láncolva.

Miután eloldottam, kis evezőt vettem a kezembe és a torzsák alját csáklyázva lökdöstem magam előre. Egy ritkított, kanyargós nádkürtőn keresztül jutottam el a nyílt vízig.

Közvetlenül a nádas széléig eveztem, ahol egy kis öblöt alakítottunk ki nagypapámmal nyárelőn. Hosszúnyelű sarlóval a meder aljánál vágtuk el a szálakat, majd gereblyével feltéptük a hínárt és a tüskés rózsalevelet. Ezt a tisztást folyamatosan etettük. Hol főtt krumplival, hol erjedt kukoricával.

A két, iszapba szúrt fejes karó tavasztól őszig mutatta, hol a helyünk. Magára valamit adó horgász ezt tiszteletben tartotta. Ráhurkoltam a köteleket, majd begyúrtam a kukoricadarát egy szelet kenyérrel. Frissítésként a kívánt helyre dobtam.

Elővettem a nagy becsben tartott úttörőbotomat, melyet karácsonyra hozott a Jézuska, pedig évek óta nem is írtam neki. A horog az orsótalphoz volt bújtatva, így azt kiakasztva egy mozdulattal alkalmassá tettem a pecázásra.

Soha nem szoktam a nagypapám botjához nyúlni, nem is tudom, hogyan magyaráznám meg neki, ha beszakítanám úszóstól a horgát. A saját előkémre apró vöröset húztam ügyelve, hogy a testén végig vezetve a horgot, a feje és a farka fürge maradjon. Ezzel dévérre, vörösszárnyúra, bodrira szereltem.

Reméltem, a diszperzites délre tele lesz.  Nagypapa botját félve vettem elő, de ma valami különös késztetést éreztem. Erőt merítettem és a nagyobb horogra három szem csemegekukoricát szúrtam. Olyan tejeset, amit csak a konzerv tud. Egy szem a horogra, egy a számba!

Tudtam, a nagyobb halak a fenéken szedik össze az etetést, ezért az eresztéket a mederhez állítottam, majd a tisztás széléig lendítettem. Az ólom feneket ért, az úszó imbolyogva, félig megdőlve ált be.

Amikor tekintélyesebb hal közeledik, a kisebbek szétrebbennek, leáll az apró halak kapása. Most is így történt. Nagypapa botjára figyeltem. Izzadt a tenyerem, pedig még nem bökött a nap. Óvatosan rátettem a kezem a bot nyelére, ujjammal a zsineg alá nyúltam. A féket keményre állítottam. Nádasban nem törhet ki a hal, mert azonnal rátekeri magát a nádra, hogy kitépje magából a horgot.

A parafa hirtelen az oldalára dőlt, ahogy a hal felszippantotta a csalit. Azonnal bevágtam.

Az üvegszál ívben hajlott, a szakállas horog megakadt a szájpadlás csontjában. Ekkora halat sosem akasztottam még, csak álmomban, de akkor nem voltam egyedül.

Hirtelen a csónak alá úszott. Elfogott a félelem. Ha elszalasztom vagy leakad, ki hiszi majd el nekem?

A bot végét a víz felé nyomtam, mire ismét a nádas felé vetette magát. Egy rántást éreztem a zsinóron és a két úszó már együtt járta önfeledt táncát.

Húztam, tekertem. Húztam, tekertem, amíg meg nem láttam a hátát. Fenségesen sötétlett a vízben. A merítővel ügyetlenül nyúltam alá, a testét találtam el. Ezt sosem gyakoroltam. Másodikra már sikerült. Egy kézzel el sem bírtam, így letéve a botot, két kézzel emeltem a csónakba. Kétforintos pikkelyei voltak, hibátlan aranybarnák.

Horogkiemelővel a torkába nyúltam, majd a szákba tettem. Ráhúztam a parafadugót és a csónakvillára akasztottam. Még mindig remegett a lábam. A szerelékem menthetetlenül összegubancolódott. Gyorsan levágtam, így nagypapa szerelékét megmenthettem.

Nem maradtam ebédig, futottam a pallókon. Majd leszakadt a karom. A hal farka a szák kötőjével együtt kilógott a vödörből. Ahogy a sínekhez értem, dübörögni hallottam a vasat, de csak a szívem kalapált. A szőlőtábla felénél meg kellett állnom, égett a tenyerem.

Amikor becsuktam magam mögött a nyaraló kertkapuját, mérhetetlen fáradtságot éreztem. 

Nagypapa a teraszon állt, nyakában messzelátóval. Onnan figyelte a szőlőben való szerencsétlenkedésem. Szája sarkából füstszűrő nélküli Kossuth lógott ki. Amikor meglátta a kilógó szákot, felém sétált.

Kihúztam magam.

– Mit fogtál, kisunokám?

– Az első pontyom. Meg némi aprólék. Halászlének estére.

Kiemelte a hálót, kezével méricskélve a vergődő halat.

– Lehet vagy másfél kiló – mondta.

– Gyönyörű ponty, igaz? – kérdeztem büszkén.

– Tökéletes ponty, bajusz nélkül – bólintott mosolyogva a nagypapám.

Egy gombóc

Szeretem ezt a fagyizót. Minden vonz, ami reá jellemző, talán az életkorunk miatt. Szűk, éppen hat négyzetméter. Hűtőpult, csak fagylalttal és a frissen őrlő kávégép.

Régi eladó, ki már akkor mérte a gombócokat, amikor először tértem be, van ennek már húsz éve. A fagylalt krémes, vaníliaalapú. A gyümölcsös sem jégkásás. Olyan barátságos. Az íze, a kedvessége. Élvezném egész nap.

A pici üzlet egy nagy hársfa alatt bújik meg, néhány asztallal, párnázott székekkel, és egy utcai paddal, amiről nem is tudni, hogyan kerülhetett oda. Mindig áll a sor, tanulók jönnek a szomszédos iskolából, szülők kísérik az épphogy csak totyogó gyermeküket, de a környékbeli négyemeletesekből is sokan járnak a méltán híres fagyizóba.

Külvárosiasan családias. Talán így fogalmazhatom meg mindazt, ami a rohanó világunkban kissé megrekedt, áraival és küllemével is a múltat idézi. Ezért jön a helyben lakó és az autóval messzebbről jövő is: a hétköznapok egyik csodájának megismerésére, találkozási ponttá vált a lakótelepi lét során.

Nagyon szeretem az ízeit. A sportszelet pont olyan, mint amikor beleharapva a szájpadlásodra tapad a boltban, hasonló névvel kapható csokoládé. A vanília igazi krém, mákosan pöttyös a magoktól, simogatja a lelkem. A málnában érzem a friss gyümölcs üdítő zamatát. Nem édes, az erdei savak uralkodnak, igazi ízkavalkád. Nem folytatom, mert nem tudom abbahagyni. Sem a mesélést, sem az evést.

Többet akarok a padon ülni, akár minden nap, napjában többször is!

Nézem a várakozókat. Amolyan reprezentatív felmérés egy fagyiárus aspektusából. Igazi szociológiai tanulmány. Hány gombócot vesznek? Az idősebb férfiak inkább a csoki-vanília-puncs vonalat képviselik-e? A nők gyümölcsfagyi-pártiak? Mikortól jár a két gombóc? A nyugdíjasok mennyit engedhetnek meg maguknak?

A sor lassan elfogy, ketten állnak az ajtó előtt, az eladótérben csupán egy vendégnek van helye. Az egyik asztalnál a székeken két nyugdíjas néni ül, életkoruknál fogva óvatosan rágják a tölcsér végét. Egyikük int a kezével. Szépkorú férfi bandukol feléjük, laza pórázon egy fekete kutyával. Hogy ki vezet kit, azt nehéz megállapítani, inkább az egymásra utaltság látszik. Kiegészítik, segítik egymást. Lehet, csak a jelenléttel. Azzal, hogy vannak egymásnak.

A póráz véletlenül sem feszül, mindketten a jó irányba haladnak. Céltudatosan, begyakorolva azt a néhány métert a panelház és a „minicuki” között. Az öregúr visszaint.

– Egészségügyi séta, Lajos? – kérdezte a tűzhely mellől leugró asszony, aki az otthonkájától sem szabadult meg az aznapi fagylalt kedvéért.

– Böbike, ez egészségtelen séta. A másodikról kell lejönnöm vele. Szaggat a térdem lefele is, felfele is. Ez meg csak jönne. Háromkor lefekszik az ajtó elé és sír, mint egy gyerek, pedig már tizenegy éves. Alig várja a tavasz végét, hogy mehessen! Télen, amikor zárva vannak, meg sem nyikkan, csak, amikor ideje van. Jönni kell, ha akarok, ha nem.

– Amúgy kell neki a séta! – mondta az elegánsabban felöltözött másik nő, aki legalább magára húzott egy harmincéves barna szövetnadrágot egy műszálas, virágmintás felsővel.

– Csak azért nem kellene minden nap lejönni – kezdte Lajos. – Tudja, Terike, vettem neki pelenkát, arra elvégezhetné a dolgát, legalább a térdműtétemig.  Összehajtom, azt kidobom, nem engedi át a nedvességet. De ez jönni akar!

– Ne mondja már, hát maga hozza ide, nem? Maga szoktatta rá, nem így született! Igazam van Negro? – simogatta meg a kutya fejét Terike. – Elkényeztet a gazdád, igaz?

A kutya a nőre nézett, majd szusszantott egy nagyot. Unhatta a semmitmondó, fülvakargató parfümfelhőket.

Lajos ellépett a hölgyektől és az üzlet ajtajához botorkált. Negro illedelmesen leült az ajtó előtt, Lajos besétált és köszönt a pultban álló eladónak.

– Kézcsókom Zsuzsika!

Az eladó nem tudta vevője nevét. Sokszor szolgálta már ki, de soha nem beszélgetett még vele. Előbb szoktak jönni, amikor kiözönlenek a gyerekek az iskolából.

– Mit adhatok?

– Egy gombóc vaníliát kérek és külön egy édes tölcsért!

Miután elfogytak a vevők, a fagylaltárus nő papírral a kezében tisztára törölte a vendégváró asztalokat. Az egyiknél Lajos ült, előtte feszes tartásban Negro, a fekete szőrű, keverék eb. Amikor Zsuzsi az asztalukhoz ért, megállt a keze. Éreztem, itt és most valódi csodának lehetek szemtanúja.

A gazdi egyik kezében az édes tölcsér, melybe az előbb harapott bele, másikban a vaníliás, melyet Negro nyalogatott. Elégedetten cuppogott, szinte macskaként dorombolt.

A nő csak kereste a szavakat.

– Én azt hittem… – és itt elakadt.

– Kedvesem! Én nem szeretem a fagylaltot. Na de ez a bolhafészek, imádja a vaníliát!

Elfutás

Roland háza egy olyan utcában volt, ami egy ősi mesterség nevét viselte.

Az dolgozószobája ablakából nézte éveken át, ahogy a Futó minden nap elhalad járdán. Amikor először látta, az íróasztalánál ült és a kerületi ingyenes újság lapozgatásával próbálta tisztára suvickolni túlterhelt agyát, ami a versenyszférában híressé vált arról, hogy képes meglátni és megteremteni a legösszetettebb összefüggéseket is.

A Futó nevét sosem derítette ki, mindig csak Futóként hivatkozott rá magában, hiszen ezt csinálta: futott. Korban ugyanannyi idős lehetett, mint ő – mindketten már közelebb voltak a harminchoz, mint a húszhoz – alkatra, testtartásra is hasonlóak voltak, a Futó is magán viselte az ülő munkát végző férfiak jellegzetességeit: merev, görnyedő testtartás, a derék és fenék környékére sűrűsödő enyhe súlyfelesleg.

Akár barátok is lehettek volna, de a Futó furcsa volt, pontosabban volt egy nagyon furcsa szokása. Amikor elfutott Roland háza előtt, annak összes fából készült kerítésoszlopát megérintette. Ezt mindig megcsinálta. Ha valami oknál fogva akadályba ütközött – mondjuk egy anyuka a kerítéshez közel tolta a babakocsit – akkor a Futó megtörte az ügetésének ritmusát, akár helyben is kocogott addig, amíg fel nem szabadult annyi tér a járdán, hogy már-már rituális cselekedetét végrehajthassa. Ez a furcsaság kíváncsisággal töltötte el Rolandot – vajon miért csinálja? –, ugyanakkor tartotta annyira bizarrnak az egészet, hogy ne akarjon kérdezősködni.

A hónapok, évek során a Futó megváltozott: testtartása magabiztosabb és rugalmasabb lett, a bőre alatt lötyögő zsír szálkás izommá változott és dióbarna szemében fáradt szomorúság költözött. Maga a Futó változott, két szokását viszont nem hagyta el: minden nap futott – nem számított az időjárás – és mindig megérintette Roland kerítésoszlopait.Rolandot nem zavarta, hogy ez a vadidegen ilyen gátlástalanul taperolja az ő tulajdonát, nem érdekelte, hogy az izzadó kéz foltokban kikoptatta a fát. A Futó és az ő furcsa rituáléja állandóságot és megbízhatóságot jelentett a számára és biztosra vette, hogy neki is megvan a maga rendkívül egyszerű belső rendszere, aminek mentén pont ezen az útvonalon halad és pont ezeket a tárgyakat kell megérintenie. Ezt a rendszert nem kellett megértenie – minek is? biztos nevetségesen egyszerű a magyarázata! – csak elfogadni.

Roland élete is jelét mutatta a kérlelhetetlen változásnak: az ő haja megritkult, az ülő munka gravitációs ereje tovább növelte derekának és fenekének méretét, ugyanakkor egyre magasabbra mászott a céges ranglétrán, ami újabb és újabb kihívásokat jelentett híres agyának. Rokonokat és barátokat veszített el, no, nem mintha meghaltak volna: gyerekük született, külföldre költöztek, összevesztek. Roland életébe már nem fértek bele az ilyen kapcsolatok terhei, mert számára feleslegesen bonyolulttá váltak. Magának se akarta beismerni, de egyre magányosabb lett, akár csak a Futó, aki mindig egyedül futott.

Roland még közelebb volt a negyvenhez, mint az ötvenhez, amikor egyszer csak a Futó nem jött. Napok teltek így el. A változásnak ez egy olyan gonosz, felfoghatatlan megtestesülése volt, amivel nem akart szembesülni. Magához ragadta hát a kerületi ingyenes újságot és letelepedett az íróasztalához. A hetek legfontosabb híreit összegző oldalakra lapozott.

Az első cikk egy kerületi közalkalmazott öngyilkosságáról számolt be. Holttestét a Dunából emelték ki, szétázott búcsúlevelét a sportnadrágja zsebében találták meg. Az ötödik írás egy örömhírről számolt be. Egy, az utóbbi években magának köztiszteletet kivívó, koraharmincas nő hatalmas lagzijáról készült egy izgatott beszámoló. A nő az esküvő ellenére nem változtatta meg a vezetéknevét, ami egy ősi mesterségre utalt.

A darazsak természetéről

Darazsat tartani könnyebb, mint azt sokan gondolják. Hálás jószág, ha jól bánnak vele, kitűnő házőrző válhat belőle. A poloskafélék kevés természetes ellenségének egyike, így nagy szolgálatunkra lehet azzal, hogy elriasztja a háztól a bután zümmögő, lecsapáskor ocsmány bűzfelhőt kiengedő zöld vagy barna kis szörnyetegeket. Ugyanígy a galambok és más szárnyas patkányfélék is nagy ívben elkerülik az általuk őrzött padlásunkat, teraszunkat, erkélyünket.

Darazsaink igénytelenek, etetni egyáltalán nem szükséges őket, nagy kánikulában esetleg egy tálka vizet kirakhatunk nekik, de tulajdonképpen a nélkül is képesek boldogulni. Fészküket maguk építik, méghozzá saját készítésű papírból. A tetőtől kezdik meg, felülről lefelé haladva, követve a rátóti hagyományt. Ablaka nincs, csak egyetlen bejárat az alján. Hatszögű sejtekből áll, a királynő ezekbe teszi a lárváit, melyeket a kolónia alapításakor még ő maga nevel fel, később ezt a munkát kiszervezi az időközben felnőtt utódainak. A fészket mindig esőtől védett helyre kell helyezni, mivel a papír nem vízálló.

Családi háznál a padlás természetes élőhelyük, de panel esetén darazsaink elhelyezése számára ideális az erkély. Ha okosan szellőztetünk, szigorúan éjjel, amikor a darazsak alszanak, a lakásunkból folyamatosan kiáramló levegő átitatja a fészket, a királynőt, a lárvákat, így a rovarok tényleg a mi darazsaink lesznek, ismerős illatunknak hála nem támadnak ránk, legfeljebb olyan szélsőséges esetben, ha direkt ártani próbálunk nekik. De miért is tennénk ilyet? Mindenesetre fontos és mindenképpen megjegyzendő, hogy aki allergiás a csípésükre, inkább ne tartson darazsat! Ha nincs a közelben antihisztamin vagy valaki, aki hívja a mentőket, valószínűleg meghalunk. Amennyiben nem vagyunk érzékenyek marásukra, és valami szerencsétlen félreértés folytán mégis elszenvednénk egy csípést, az alábbiak szerint járjunk el:

Lehetőleg a csípés olyan testtájon érjen minket, amit elérünk a szánkkal. Kar, kézfej. Hajlékonyaknak has, láb. Nagyon hajlékonyaknak fül vagy tarkó. Ez azért fontos, mivel ha ki tudjuk szívni a mérget, sokkal kisebb lesz a duzzanat, és kevésbé fáj. A darázsmérget lenyelni nem kell, mert bár nem ártalmas, nagyon keserű. Ez a benne lévő kininnek köszönhető, így tulajdonképpen maláriafertőzés esetén mégiscsak nyeljük le.

További lényeges tény, hogy bár a darazsak jobban tájékozódnak, mint például a legyek, amennyiben erkélyünk redőnnyel van felszerelve, nem biztos, hogy ki fognak találni az ujjnyi kis réseken, valószínűleg fel-alá repkednek majd napfelkelte után, egyre idegesebben, amíg mi magunk fel nem kelünk, és ki nem engedjük őket. Ilyenkor mindig hálásak, bár ezt nem mutatják. Tehát, ha nem akarunk minden reggel több tucatnyi dühösen repkedő darázs közé kilépni redőnyfelhúzás céljából, éjszakára ne engedjük le teljesen, hagyjunk számukra legalább egy tízcentis kijáratot, hogy időben el tudjanak menni vadászni.

A darázs szapora állat, nyár végére előfordulhat, hogy születik egy újabb királynő, a raj kettéoszlik, és építenek egy második fészket. De ne aggódjunk, a kolónia ezáltal csak bővül, ők is ismerik a feromonjainkat, nem veszélyesebbek, mint az eredeti csapat.[1]


[1] Az összefoglaló Varro De Vesparum natura című elveszett munkája alapján készült, melyet Jorge Luis Borges talált meg 1937-ben, amikor segédkönyvtárosként feldolgozta Miguel Francisco Orozco y Jiménez jezsuita misszionárius 16. századi hagyatékát. A legendás mű rögtön magára terelte a filológiai közvélemény figyelmét, ahogy a biológia tudománytörténete is új adalékokkal bővült általa. Kijelenthetjük, hogy amit ma tudunk az ókori darazsakról, azt mind ennek a felfedezésnek köszönhetjük. (Az írás értékéből fikarcnyit sem von le a tény, hogy sosem létezett.)

Woodoo

Szereplők:

Shannon O’Reily bírónő. A továbbiakban csak bírónő.

Jesus Amangale, vádlott. A továbbiakban csak vádlott.

Aldo Rivera ügyész. A továbbiakban csak ügyész.


VI. tárgyalóterem, 11.50

Késő délelőtt, a Floridai napfény besüt a tárgyalóterem ablakán. A tárgyalás nyilvános, így több érdeklődő is jelen van. Az ügyész, magas, vékony, komor arcú férfi a bírói pulpitus előtt áll, háttal az ablaknak. A vádlott felé fordul. A bírónő jól láthatóan türelmetlen.

Ügyész: Ön tehát bűnösnek vallja magát?

Vádlott: Igen! Mármint, elismerem, hogy én gyilkoltam meg Simon Bellignert, de ezt egyáltalán nem tartom bűnnek.

Ügyész: Hogy érti ezt?

Vádlott: Mert megérdemelte. Nem volt hajlandó eladni nekem a büféjét.

A vádlott dühödten emeli levegőbe az öklét.

Ügyész: Ezért ön meggyilkolta?

Hitetlenkedve tárja szét karját, félig a bíróság felé fordul.

Vádlott: Hányszor mondjam még hogy igen!

Fenyegetően gesztikulál, dühödt pillantásokat vet az ügyészre.

Bírónő: Tartózkodjon az indulatkitörésektől, ellenkező esetben megvonom öntől a szót.

Erre a vádlott válla megereszkedik, kezeit a leengedi.

Vádlott: Igen Bírónő. Elnézést kérek. Szóval igen, meggyilkoltam, mert kellett nekem a büfé. Jó forgalmat bonyolított. Tudja, pont a beach-et a parkolóval összekötő sétány mellett áll.

Ügyész: Még ha ön is tette, ettől még nem lesz az öné az ingatlan, hiszen annak tulajdonjoga Mr. Bellinger halála után az örököseire száll.

Vádlott: Nem probléma. Majd tőlük megveszem.

Ügyész: Engedjen meg még egy kérdést bírónő.

A bírónő belegyezően bólint.

Bírónő: Engedélyezrem.

Ügyész: Mi van akkor, hogyha nem kívánják eladni az üzletet?

Vádlott: Természetesen őket is megölöm. Nem nagy ügy. Ahogyan múlt hónapban a postással végeztem. (A vállát vonogatja.) Ellopta a csomagjaimat.

A bírónő arcán hitetlenkedő kifejezéssel fészkelődik, majd előrehajolva megszólal.

Bírónő: Tisztában van azzal, hogy ön éppen a bíróság előtt tesz vallomást?

Vádlott: Igen Bírónő.

Bírónő: Értem. A bíróság most visszavonul, az ülést berekesztem. Húsz perc múlva folytatjuk.


Shannon O’Reily bírónő irodája, 11.55

A termet egy hatalmas, koloniál íróasztal uralja, mögötte bőr irodai szék, melyben a bírónő szinte eltörpül. Vele szemben az ügyész ül mereven egy kanapén. Félhomály uralkodik, az ablakokat vastag zöld függönyök fedik.

Bírónő: Ügyész úr, miért vagyunk mi itt? A vádiratban az áll, hogy Simon Belligner szívrohamban halt meg. Az orvosi jelentés és a boncmesteri látlelet is ez támasztja alá. A dokumentumok szerint Bellinger úr természetes halált halt.

Ügyész: Bírónő, a vádlott két nappal korábban szóváltásba keveredett az áldozattal, amikor is a jelenlevő tanúk előtt megfenyegette, hogy megállítja a szívét, mégpedig pontosan a halál beálltának időpontjában. A postás, akit a vádlott az imént említett, szintén halott. Ezen tények mellet, véleményem szerint mellett nem mehetünk el.

A bírónő türelmetlenül sóhajt, fészkelődik.

Bírónő: Mi a gyilkos fegyver? Egyáltalán, mi bizonyítja, hogy gyilkosság történt?

Ügyész: Semmi. A vallomáson túl nincsen semmink.

A bírónő lehunyt szemmel megdörzsöli a halántékát.

Bírónő: Hallgasson ide. Most kimegyünk a tárgyalóterembe, és hacsak nem szolgáltatnak valami bizonyítékot ebédidőig, az ügyet lezárom.

Ügyész: De bírónő, maga a vádlott állítja…

A bírónő dühödten ráncolja a homlokát. Feláll a székéből, előrehatol.

Bírónő: Nincs de. Tudja maga, hány futóbolond vallott be gyilkosságot, csak ezen a héten? Fontos ebédre várnak egykor. Pontosan tizenöt percük maradt.


VI. tárgyalóterem, 12.10

Ügyész: Ha valóban ön a gyilkos, mint az állítja, beavatná a bíróságot, miképpen követte el tettét?

Vádlott: Woodoo mágiával.

Ügyész: Hogyan kérem?

Teátrális mozdulattal széttárja karját.

A bíró a homlokától kezdve végigsimítva fejét, a tarkójáig, közben nagyot sóhajt.

Vádlott: Varázslattal. Beavatott houngan vagyok. Elloptam egy darabját, és Papa Legbának adtam a lelkét.

Ügyész: Ellopta egy darabját? Hogy értsük ezt?

Vádlott: Néhány körömdarabkát. De bármi megteszi. Vér, haj, bármi, ami egykor a teste része volt.

Kedvesen mosolyog.

A bírónő az óráját, majd az ajtót nézegetve, türelmetlenül dobol a pulpituson.

Ügyész: És ezek segítségével ölte meg?

Vádlott: Ahogy mondtam.

Ügyész: Woodoo mágiával?

Vádlott: Igen.

A bírónő feláll, a kalapáccsal a pódiumra csap.

Bírónő: Na, takarodjon innét. A tárgyalást ezennel, bizonyíték, sőt, bűncselekmény hiányában berekesztem. A vádlott szabadon távozhat. Minél előbb, ha kérhetem.

A vádlott kilép a pulpitus előtti térre, lehajol, a padlót szemléli, majd felvesz valamit. Gondosan a zsebkendőjébe csomagolja.

Bírónő: Mit szedeget ott?

Vádlott: Bocsánat, már megyek is, csak felvettem az ügyész úr egy hajszálát.

Az Idő Eltöltésének Művészete (1)

Amikor a hatvanötöt betöltő kollégáját elbúcsúztatták, Péter azt hitte, a következő három évben egyedül marad az irodában. A saját nyugdíjazásáig.

            A harmadik emeleti iroda a Hivatal épületének belső udvarára nyílt. Az ablak néhány korhadt törzsű diófára, egy értelmezhetetlen absztrakt szoborra és a szomszédos épület vakolatlan téglafalára nézett, ami nem volt felemelő látvány. Péter ritkán is tekintett ki rajta, inkább az íróasztala fölé görnyedt. A felületes szemlélő azt hihette, ilyenkor munkájába temetkezik, a panaszügyek intézésébe. Ám ez csupán szemfényvesztés volt, apró varázslat, az ellenség megtévesztése. A férfi az Idő Eltöltésének Művészetét gyakorolta. Leginkább nyitott szemmel álmodozott, hébe-hóba rejtvényt fejtett, a tenyerébe zárt telefonján szörfözött vagy magánügyeit intézte, amíg letelt a napja. És mindezt úgy vitte végbe – mert ez volt a lényeg –, hogy valódi cselekedetei ne tűnjenek fel az irodába lépők, különösen az ügyfelek, vezetők számára. Mert ha a szükség úgy hozta, Péter egy pillanat alatt át tudott lényegülni buzgó aktakukaccá. Asztalát fehér takaróként borították be az iratok, számítógépe képernyőjén tucatnyi megnyitott dokumentum füle igazolta elmerülését a munka tengerében. Persze valódi feladatokat is kapott – ez elkerülhetetlen volt –, amiket a határidő lejártáig tologatott maga előtt, a lehető legkisebb energiát fordítva elvégzésükre. A főnöke figyelmét mindamellett soha nem mulasztotta el felhívni, mennyire leterhelt. És ezt Péter maga is elhitte. Az IEM-et még pályakezdőként sajátította el idősebb kollégáktól, a tanultakhoz hű maradva az évtizedek során. A Hivatalban akkoriban mindenki ezt művelte. Péternek ez volt az első és egyetlen munkahelye, vagyis ilyen környezetben szocializálódott. Nem volt összehasonlítási alapja, így a látottakat tartotta természetesnek és üdvözítőnek. Talán belegondolhatott volna, hogy lehetne másként is, de – lelke rajta – nem tette. Péter, túl a hatvanon, tökéletesen meg volt elégedve önmagával.

            Aztán egy nap a főnöke bejelentette, hogy társat kap az irodában. És másnap megérkezett Szandra.

            Huszonéves, hosszú hajú, hosszú combú szépség volt, frissen az egyetemi padból. Főnöke megkérte Pétert, hogy segítse a nő betanulását. Miközben a férfi a maga módján – szigorúan az IEM szellemében – eleget tett ennek, végig azt figyelte, mire számíthat Szandrától. Hogy milyen a nő személyisége, hozzáállása. Alkalmas-e a Hivatal íratlan törvényeinek befogadására. Hiszen akár még jóban is lehetnek az előttük álló érában. Talán – rajta biztosan nem fog múlni. Ám hamar megtapasztalta, optimista várakozásainak nincs alapja. Az új kollégát másként rakták össze, mint őt.

            Szandra lelkesen vetette bele magát a mindennapokba. Bár a férfi csak a legszükségesebb ismereteket, és azokat is tessék-lássék adta tovább, a nő néhány nap alatt átlátta a teljes munkafolyamatot. A második héten már önállóan vitte az ügyeket. Lehengerlően kezelte a panaszosok telefonjait, boszorkányos sebességgel írta a végzéseket. Szinte kirobbant az energiától, arca derűtől sugárzott. Bár az iroda átellenes végén ültek, Péter gondosan fenntartotta az álcát, hogy Szandra érzékelje az elfoglaltságát. Időnként, jelzésképpen, a homlokát is megtörölte. Napközben alig szóltak egymáshoz, de a férfi fél szeme mindig mágnesként követte, mit csinál a nő.

            Szandra pedig dolgozott, amit a hivatali konyhában töltött ebédidőre és a mosdó látogatására szakított meg. Néha az irodába betévedő kollégákkal is szót váltott. A mobiljához csak akkor nyúlt, amikor az megcsörrent, a hívó felet mindig röviden lerendezve. Asztalán kizárólag a folyamatban levő feladatok iratai bukkantak fel, pedáns rendben. Péter számára azonban a tempó volt a legijesztőbb, amivel egymás után lezárta az ügyeket. Már annak nézésétől is elfáradt.

            Néha, amikor Szandra felnézett a munkából, a tekintetük találkozott. Ilyenkor apró, szarkasztikus mosoly bujkált a nő szája sarkában. Legalábbis Péter úgy érezte.

            A főnöke sűrűbben járt be az irodába, mint korábban, és soha nem mulasztotta el Szandrát megdicsérni. Többször is rátelepedett a nő asztalának sarkára, közben pajzán vicceket mesélt. Ezeken mindketten nagyokat kacagtak. A vadász és a zsákmánya, állapította meg Péter undorral, de még ekkor sem szólalt meg fejében a figyelmeztető csengő.

            Elérkezett a félévi jutalmazás ideje. Péter számára az esemény idáig kiszámítható, biztos juttatást jelentett, így annál nagyobb volt a megdöbbenése, amikor a főnöke behívta a szobájába, hímezni-hámozni kezdett, új szemléletre célozgatott, végül kibökte, hogy többet vár tőle. Mondandóját a férfi számára zavaros kimutatásokkal és számokkal támasztotta alá. A jutalom elmaradt.

            Szandra viszont alig egy órával később ragyogva jött ki a főnöktől, mint akivel madarat lehet fogatni.

A kezdő

Somlai az irodájában toporgó hórihorgas fiatalembert fixírozta.

– Hogy is hívják? – kérdezte türelmetlenül. – Balsai?

– Balassai – közölte a colos –, Balassai Károly…

Az erősen kopaszodó főszerkesztő legyintett.

– Jó-jó, hagyjuk! Ki nem állhatom a kezdő írókat, csak azért fogadtam, mert ma eleve rossz passzban vagyok. Na, üljön le, és meséljen a remekművéről!

A langaléta Balassai az íróasztallal szemben álló fotelba ereszkedett, és megpróbálta kényelmesen elrendezni sáskaszerűen hosszúkás végtagjait.

– Hát, kérem, ez nem egy kimondott nagyregény – magyarázta –, inkább amolyan hosszabb elbeszélés. Egyelőre az a munkacíme, hogy az öreg halász és a tenger, de lehet, ez marad a végleges.

Somlai szemöldöke a homlokáig szaladt.

– Hogy mi van?

– A sztori egy idősödő halászról, Santiagóról szól, aki nekivág a tengernek, hogy kifogjon egy nagy halat – folytatta zavartalanul Balassai. – Már hetek óta nem volt kapása, és a segéde Manolin is elhagyta, szóval fáradt és elkeseredett…

Somlai elvörösödött.

– Maga most szórakozik velem?

A főszerkesztő arra tippelt, hogy vagy simán elmekórtani esettel vagy a minősített szemtelenség egy ritka kirívó megnyilvánulásával van dolga.

– Miért szórakoznék? – húzta fel az orrát Balassai. – Az öreg horogra akaszt egy marlint, és az kihúzza magával a nyílt tengerre. Harc az elemekkel, nélkülözés, magány, kézgörcs, az egész egy szimbólum az öregségről, az elmúlásról és a kitartásról. A végén a nagy hal elpusztul, aztán…

 – Várjon – vágott közbe Somlai –, kitalálom, cápák jelennek meg, és lemarcangolnak róla minden húst!

Balassai szeme kitágult.

– Honnan tudja?

Somlai fáradtan a mennyezet felé emelte tekintetét.

– Ezt az egészet úgy, ahogy van, megírta már egy Hemingway nevű ürge, és nagyon sikeres lett vele.

Balassai az állát dörzsölgette.

– Hemingway? – kérdezte tűnődő hangon. – Még sohasem hallottam róla.

Somlai kezdte elveszíteni a türelmét.

– Na, ne vicceljen!

– Pedig így igaz. Meglehetősen elszigetelten élek, nincs internetem, és semmiféle médiát nem követek, csak világtól elzárt magányomban alkotok.

Somlai hallott a végtelenmajom-tételről, mely szerint, ha végtelen számú majom korlátlan ideig véletlenszerűen ütögeti végtelen számú írógép billentyűit, akkor majdnem biztos, hogy előbb-utóbb megismétel valami irodalmi bravúrt, mondjuk Shakespeare szonettjeit. Kicsi rá az esély, de elméletileg lehetséges.

– Nézze – sóhajtotta –, tegyük fel, teljesen véletlenül szóról-szóra megírta ugyanazt a sztorit, amit valaki más már hetven évvel ezelőtt papírra vetett. Ebben az esetben csak azt tudom mondani, gratulálok, de nem adhatom ki. Tudja, a szerzői jogok meg ilyesmik miatt.

Balassai lehorgasztotta a fejét.

– Értem – mondta csüggedten.

Somlai széttárta a karját.

– Igazán sajnálom, ha esetleg akadna más érdekes ötlete…

– Igazából van egy – ragyogott fel Balassai arca –, dolgozom egy mesén is, egy dagadt mackóról szólna, aki imádja a mézet, és bár fiú medve, úgy hívják, hogy…

– Micimackó – fejezte be a mondatot elgyötört grimasszal Somlai.

– Úgy van – vágta rá Balassai –, de honnan… Óh!

– Igen, ezt is megírták. – bólogatott résztvevően Somlai. – Egy Milne nevű ipse a bűnös, bár maga biztosan még sosem hallott róla.

– Nem – ismerte el lebiggyedő ajakkal Balassai.

– Fogjon inkább másba – javasolta Somlai –, az írás talán nem magának való.

– Állítólag a muzikalitásom is egészen kiváló – jegyezte meg lehangoltan az égimeszelő –, gondolja, hogy a zeneszerzésben esetleg sikeres lehetek?

Somlai felegyenesedett az íróasztala mögött, hogy jelezze, vége a fogadóórának.

– Egészen bizonyos vagyok benne.

– Már eszembe is jutott egy remek dallam – indult Balassai boldogan a kijárat felé –, a viszontlátásra!

– Ég önnel! – morogta Somlai, miközben megvonagló arccal hallgatta, hogy vendége kifelé menet a Für Elise jól ismert kezdő taktusait dúdolja.

Az intellektus érintése

Takács Áron, az Árkádia Könyvesbolt középkorú, visszafogottan sármos biztonsági őre épp baráti eszmecserébe bonyolódott Jane Austennel, amikor az üzletbe lépett egy sziporkázó szépségű, szőke nő.

– Nincs nagyobb gyönyörűség az olvasásnál – magyarázta lelkesen a Büszkeség és balítélet szerzője. – Az ember mindent megun, de egy jó könyvet soha…

Áronban fellobbant a vadászösztön, faképnél hagyta Austent, és a szimpatikus fehérnép nyomába eredt. A nő által levett könyvek megérintésekor nyilvánvalóvá vált számára, hogy az elbűvölő teremtés főleg a romantikát és misztikumot kedveli, mert a lapokról hol egy csokornyakkendős Drakula, hol egy álruhás főrang ugrott elő. Áron úgy ítélte meg, nem nyúlhat nagyon mellé, ha a Rómeó és Júlia erkélyjelenetével indít, és végigsimított egy Shakespeare köteten.

De csitt, mi fény tör át az ablakon? – lépett lehengerlő mosollyal az igéző szőkeség mellé, miközben a nő háta mögött az angol drámaírás nagymestere súgta a szöveget. – Napkelte az, és napja Júlia. Kelj, drága nap, s az irigy holdat öld meg, mely máris halvány és bútól beteg, hogy szebb vagy nála, szolganője, te ne szolgáld őt, ha irigy reád, hisz szűz-ruhája halvány s színtelen, balgák viselhetik csak: dobd el azt![1]

– Ejha! – pirult el a bájos idegen. – Ön mindig ilyen költői hangnemben veszi le a lábukról a vásárlókat?

– Csak az álomszépeket – vágta rá Áron –, bár bevallom, élesben még sohasem próbálkoztam vele.

– Nos, úgy látom, azért elég jól megy – bólogatott elismerően ábrándjainak netovábbja –, de sötétebb tónusban is sikerülne?

Sok-sok hosszú esztendeje már tengerpart bús mezején, élt egy kislány ismerhetitek – Lee Annácska nevén – simított végig lezseren Áron egy karnyújtásnyira hivalkodó Poe-válogatáson –, s csak azzal a gondolattal élt, hogy szeret s szeretem én. Gyermek volt s gyermek voltam én Lee Annácska meg én, de szerelmünk több volt, mint szerelem tengerpart bús mezején, irigyeltek még az angyalok is fenn a felhők tetején.[2]

– Le vagyok nyűgözve – pihegte felindultan Ámor küldötte. – A nevem Pálfalvi Klementina, és jogszabályokat kodifikálok a hadügyminisztériumban.

– Kiváló, akkor este nyolckor egy vacsora egy fényűző étteremben, kedves Klementina? – váltott Áron finom névalliterációval Casanova-üzemmódra.

A randit rögvest lefixálták, aztán a csinos jogászlány huncut mosollyal távozott. Áron először járt a találkozó színhelyeként megjelölt belvárosi szusizóban, de feltalálta magát, mert amint megérintette valamelyik fogást az étlapon, felködlött előtte egy dörmögő hangú japán séf, és enyhe akcentussal felsorolta az étek összetevőit. Az este pompás hangulatban telt, Klementina felhívta magához hódolóját egy italra, és végül együtt töltötték az éjszakát.

Amint a szexi könyvmoly kielégülten álomba merült, Áron gyorsan búcsúlevelet körmölt neki a legnagyobb romantikusok stílusában, és angolosan távozott. Másnap a boltban olyan jókedvű volt, hogy madarat lehetett volna fogatni vele. Ahogy végigsimította a könyvek gerincét, a legtöbb klasszikus gratulált az új trófeához. Még a nagy nőcsábász hírében álló Byron is kalapot emelt előtte; egyedül a sértett Austen kéjencezte le meg Freud tett egy epés megjegyzést a szoknyavadászattal kompenzált rejtett Oidipusz-komplexusára.

Hanyagul eleresztette a füle mellett a pszichoanalízis atyjának pikírt kommentárját, mivel tökéletesen elégedetté tette a tudat, hogy a virágzóan fiatal hajadonok egy jelentős része még mindig vevő az intellektusra. Tudta, hogy megy az ilyesmi, Klementina csodás emlékként őrzi majd közös élményüket, miután elolvassa a szívhez szóló levelet. Természetesen ejt majd néhány kövér könnycseppet, de eszébe sem jut folytatást követelve visszatérni az Árkádiába. És jól is van ez így, a romantika csak addig romantika, amíg nem fojtja meg a mindennapok szürkesége.

Áron elmosolyodott, mert egy szemkápráztatóan mély dekoltázsú, vörös hajú hölgy sasszézott be az üzletbe. Túl lehetett már a negyvenen, de vérforraló érzékiség áradt belőle. Nemes ragadozót idézett (talán egy pumát?), amelyet csak tüzes szenvedéllyel lehet megszelídíteni.

Találgatni kezdte, mi lehet az ízlése.

Sartre, Hardy esetleg Chaucer?

Dobogó szívvel a nyomába eredt pillekönnyű mozdulatokkal érintve a manikűrözött ujjak közt megforduló könyveket. A kép hamar összeállt hála veleszületett képességének, és mire öles léptekkel beérte a vadító bestiát, már pontosan tudta, mivel szólítsa meg.

Volna csak enyém az ég köntöse, arannyal hímzett ezüstszínű fény, az ég kék, sötét s szürke köntöse, melyben az éj jár s a hajnal s a fény, azt terítem lábaid elé: de minden kincsem csak az álmaim, álmaim terültek lábad elé; lépj lágyan: amin jársz: az álmaim.[3]

Yeats felmutatta a hüvelykujját a vörös démon háta mögött, Áron pedig a hódítás vágyától megrészegülten új táncba kezdett.


[1] William Shakespeare: Rómeó és Júlia – Szász Károly fordítása

[2] Edgar Alan Poe: Lee Annácska nevén – Babits Mihály fordítása

[3] William Butler Yeats: Az ég köntösére vágyik – Szabó Lőrinc fordítása

A Hold vonzásában

Űrutazásom hatodik napján azt álmodtam, hogy az otthonunkat övező erdőben kóborolok, miközben a sárga fényű lampionként világító Hold misztikus erővel hív magához. Megbűvölten bámultam a hatalmas égitestet, lelkemben ősi ösztönök ébredeztek. Ledobáltam ruháimat, torkomból artikulálatlan hangok törtek fel, és barbár táncba kezdtem.

Verítékben úszva riadtam fel, körmeimet görcsösen priccsem kárpitjába vájtam.

A mi családunk mindig is különleges kapcsolatban állt a Holddal. Arthur bácsikámnak holdtölték idején úgy megerősödött az arcszőrzete, hogy a legélesebb zsilettpenge is kicsorbult rajta. Aztán ott volt Stephanie nénikém, aki a holdtöltéken alvajáróként garázdálkodott a házban, nagyjából olyan hatásfokon, mint elefánt a porcelánboltban. Egyszer láttam, ahogy önkívületben keresztülsétál a könyvtár tömör tölgyfaajtaján, bár Joanne nővérem szerint csak a képzeletem játszott velem.

Én sem voltam tőlük különb vérrokonaimtól, a telihold bűvös sugárzásától magam is számtalanszor eksztázisba estem. Ezek a különös rohamok végigkísérték egész fiatalkoromat, ám tanulmányaimat nem befolyásolták, mivel mind tanáraim, mind diáktársaim előtt sikeresen eltitkoltam őket.

Már kiskamaszként eldöntöttem, hogy engedek égi kísérőnk vonzásának, és egy nap a felszínére lépek. Huszonegy éves koromra teljesült az álmom, bekerültem az Nemzeti Repülési és Űrhajózási Hivatal 2027-es Hold-programjába, és minden létező tesztet maximális pontszámmal teljesítettem. Én lettem az első számú jelölt, aki Neil Armstrong és Buzz Aldrin nyomdokaiba léphet. Ez okozott bennem némi meghasonlottságot: énem egyik fele ezer szállal kötődött a tudomány és a racionalitás világához, míg a másik transzcendens erők ködös határmezsgyéin bolyongott.

Amikor famíliám értesült az örömhírről, hatalmas dáridót csapott, amelyre meghívtuk a teljes klánt. Ordas zsibongás verte fel ősi kúriánk termeit, a farkaséhes rokonság hajnal hasadtáig mulatozott. Mindnyájukat megöleltem, végigsimítottam az ódon falakon meg a könyvtárszoba vadonatúj ólomajtaján, és jó időre búcsút vettem otthonomtól.

Csapongó elmém felidézte a kilövés emlékképeit. A Cape Canaveralban található Kennedy Űrközpont tükörsima betonján álltam a célba juttatásomra kijelölt rakéta előtt. A gigászi acélmonstrum vakítóan csillogott a szikrázó napfényben, törzsén a Perverseranc felirat díszelgett. Tagjaimon narancssárga szkafander feszült, koponyámon űrsisak gömbölyödött. Magabiztosan felfelé indultam a jármű bejáratához, és nemsokára segítőkész technikusok az irányítófülke ülésébe szíjaztak. Ezt követően lezárták kívülről az ajtót, és egy monoton géphang elkezdte a visszaszámlálást.

A hajtóművek iszonyatos hangerővel feldübörögtek, és az űrhajó elszakadt az űrrepülőtér betonjától. Örült rázkódás dobálta a testemet, miközben jól tudtam, hogy lényegében egy sok megatonnás bombán ülök. Végül levált az első fokozat, és Perverseranc megszabadult a Föld nehézkedési erejének béklyóitól. A több G-és gyorsulástól leírhatatlan fájdalmakat éltem át. Jól tudtam, hogy egy átlagos ember már az első percekben szétkenődött belsőségekkel és ízzé-porrá tört csontokkal omlott volna el a pilótaülésen.

A NASA-nál az volt a hivatalos narratíva, hogy a tagjai azért nem tértek vissza jó darabig a Holdra, mert sehol sem találták az erre alkalmas technológiát, ami a 60-as évek végén még a rendelkezésünkre állt. Ez természetesen bődületes baromság volt. Az igazságot egy Eugen Forbes nevű orvos specialista osztotta meg velem néhány nappal a fellövésem előtt.

– Hétköznapi ember képtelen elhagyni a Földet, még a hivatásos űrhajósok között sincsenek olyanok, akik fizikailag alkalmasak lennének erre. Persze megkérdezhetnéd, hogy ha ez így van, miért nem eresztjük szélnek a sok használhatatlan jelöltet. A válasz egyszerű, azért, mert akadnak különleges vérvonalak, amelyek időnként kitermelnek egy-egy speciális személyt. Armstrong és Aldrin is ebbe a kategóriába tartoztak, csak sajnos fenemód kevés hozzájuk hasonló akad, és átkozottul nehéz megtalálni őket.

Megvakargattam az államat.

– Mi van a független űrügynökségekkel meg az űrturistákkal?

Forbes legyintett.

– Az a néhány űrturista, aki ténylegesen kijutott a bolygóközi térbe szintén különleges egyed. A Nemzetközi Űrállomás időnként úgymond élő adásban bejelentkező dolgozói mind fizetett színészek, akik műtermekben bohóckodnak. Van egy globális megegyezés az űrügynökségek között: a show-nak mennie kell, hogy ne vonják meg az iparágtól a milliárdos támogatásokat. Időnként pedig tényleg felbukkan valaki, aki valóban képes élve átvészelni a kilövést.

Eltátottam a számat.

– Végig tisztában voltatok a valódi természetemmel?

A doki a vállamra csapott.

– Már az első orvosi vizsgálatoknál lebuktál, de nem kerítettünk túl nagy feneket a dolognak. Tudod, a magadfajták sokat fejlődtek az évszázadok során, ha tekintetbe vesszük, hogy a régi időkben általában megvesztek, és többnyire fáklyás falusiak hányták kardélre őket. Persze utánanéztünk a hátterednek. Az otthonod környékén ritkák az eltűnések, szóval ti elég fegyelmezettek vagytok, nekünk meg kapóra jött, hogy végre akad valaki, aki újra a Holdra küldhetünk…

Felemelkedtem fekvőhelyemről, és a szivacson éktelenkedő hasadásokat bámultam, miközben visszahúztam a karmaimat. A Perverseranc ablakához mentem, és kibámultam rajta. A csábító fényben úszó Hold betöltötte a látóteremet. Legszívesebben hangosan felvonyítottam volna, de leküzdöttem a késztetést.

Egész testemen vastag szőrzet sarjadt alvás közben, de a szkafanderemet úgy tervezték, hogy elrejtse átváltozásomat. A tagjaimat fedő vastag bundából semmi sem fog látszani élő adásban, ahogy megnyúlt pofámból és meredező agyaraimból sem, mivel felkapcsolom az űrsisakom fényszűrőit a műsor kezdete előtt. Már csak elő kellene rukkolni valami jó kis „holdralépős” szöveggel, Armstrong ugyanis elég hathatósan letette a garast az asztalra ezen a téren. Természetesen kicsit átalakították az eredeti üzenetét, mire a földi hallgatósághoz ért, Dr. Forbes azonban elárulta, mit mondott igazából, amikor elhagyta az Apolló–11-et.

„Kis lépés ez az emberiségnek, de hatalmas ugrás egy farkasembernek!”