Tag Archive for: Horror

Városi legendák (2)

/0 Hozzászólások/in , /by

A balszerencsémet átkoztam, hogy pont nekem kellett az egyik olyan városi legendát kifogni, ami nagyon is valóságos. Az sem nyugtatott meg, hogy senki nem vett üldözőbe, sőt, ami azt illeti, komoly szorongást keltett bennem. Épp az imént lepleztem le a környékbeli kínai étkezde olcsó árainak titkát, mégsem hajszolt egy rakás vérszomjas, tong bérgyilkos, hogy feltrancsírozzon. Valami visszatartotta őket a lenti kergetőzéstől. Csöppet sem tűnt szívderítő gondolatnak, hogy ebben a kiterjedt kloákában akadhat olyasmi, ami még egy csapat kannibál triád-tagot is bölcs megfontolásra késztet.

Ahogy elveszetten és kétségekkel telve kóboroltam egy használható kijáratot keresve, megpillantottam egy fémesen csillogó ampullát egy derékmagasságban kitüremkedő betonperemen. Közelebbről is megvizsgáltam, és megállapítottam, hogy olyasfajta cuccnak tűnik, amivel az aktív testépítők lövik magukat a gyúrótermek vécéiben.

Ekkor esett le, hogy már valahol a sarkon tornyosuló fitnesz center alatt járhatok. Ez a felfedezés megmagyarázhatatlan módon baljós előérzettel töltött el. Ösztönösen balra kaptam a fejem, és egy vörösen izzó szempárt fedeztem fel, ami egy nagyjából farkas méretű patkányhoz tartozott. A szörnyeteg úgy méregetett, mint óriáskígyó a szájába sétáló fehéregeret.

Ne már! – gondoltam idegesen, mert a szteroidoktól mutálódott rágcsálókat nem is én kaptam meg témaként, de az elképesztő termetű teremtményt ez teljesen hidegen hagyta, mert dobhártyarepesztő visítást hallatott. Észvesztve menekülni kezdtem, miközben úgy éreztem, hogy a világ összes sorsrontó istene összeesküvést szőtt ellenem.

Most már világos volt, hogy a kínai emberevők miért nem indítottak hajtóvadászatot ellenem. Biztos úgy voltak vele, hogy a testépítő patkányok úgy is elvégzik majd helyettük a piszkos munkát. Ekkor már dühös voltam, nagyon dühös, mert néhány óra alatt két beigazolódó városi legendába is belefutottam. Matematikailag elenyészően csekélynek tűnt két ilyen egymást követő véletlennek az esélye.

Mögöttem egyre vadabb nyüzsgés támadt. Úgy tűnt, üldözőm egy egész hordányi hozzá hasonló kreatúrát mozgósított, hogy levadásszon. Lélekszakadva rohantam, isten tudja meddig, aztán egyszer csak megpillantottam egy felfelé vezető vaslétrát. Sebesen mászni kezdtem a fokokon, míg a súlyos csatornafedő lemezhez nem értem. Akkor minden erőmet összeszedtem, és bár úgy éreztem, megrepedezik a bőröm, és lemállik rólam, dühösen a magasba löktem.

Sírból támadó zombiként másztam ki a felszínre egy szennyes, zuglói sikátorban, és acsarogva a helyére löktem a nehéz fémkorongot. A mélyből visongás hallatszott, de semmi sem követett. Egy hajléktalan az egyik salétromos bérház falának dőlve, kimeredt szemmel bámulta alvilági újjászületésemet, és habzó szájjal hányta magára a kereszteket. Egy pillanatig ellenállhatatlan késztetést éreztem arra, hogy rajta vezessem le minden felgyülemlett feszültségemet, és vér graffitiként kenjem szét az agyát penészvirágos oldalú épületen, de aztán sikerült legyőznöm indulatomat.

Úgy, ahogy voltam, mocskosan, mint egy csatornalakó fenevad Tihanyi professzor otthona felé indultam gyalog, mert úgy sejtettem, nem akadna olyan tömegközlekedési jármű, amire felengednének. Este tízre járhatott, mire a nagy tudású férfi kertes házához értem az Örs vezér terén, de a késői időpont ellenére még égett nála a villany. Nesztelenül megpiszkáltam a zárat, és a dolgozószobájába surrantam. Amikor megpillantott, hullafehérré vált, ami önmagában is felért egy beismerő vallomással.

– Azt hitte, nem élem túl, igaz? – sziszegtem gyűlölködve.

– Nem értem, miről beszél, Sóskúti… – dadogta rémülten.

– Maga osztotta ki mindenkinek a feladatot! – köptem felé dühösen. – A többieknek csak marhaságokat adott, de nekem valódi rémtörténetet, mert rájött, hogy ki vagyok, maga mocsok!

– Kérem, ne bántson! – esedezett rémülten, de én nem kíméltem.

Sóskúti bőre elkopott álcaruhaként lehullott rólam, miközben megmutattam igazi alakomat a vén bolondnak. Magamhoz rántottam, borotvaéles karmaimmal feltéptem a koponyáját, és ízletes csemegeként szürcsölni kezdtem az agyát. Csak néhány másodpercig nyüszített, aztán kihunyt benne az élet, én pedig felhasítottam a felsőtestét, és a belsőségeiből is lakomát rendeztem. Kihörpintettem, mint az ínyencek az osztrigát, és közben az alakját is fokozatosan magamra öltöttem. Aztán amikor a személyisége végképp a részemmé vált, a helyére ültem, és folytattam az általa megkezdett tanulmányt a forgalmas helyeken felbukkanó, titokzatos, fekete szemű gyerekekről.

Városi legendák (1)

/0 Hozzászólások/in , /by

A sarkon álló monumentális fitnesz center ajtaján izmos férfiak és párductestű nők sétáltak ki-be, de én ügyet sem vetettem rájuk. Egy távcsövön keresztül a Nagy Lajos Királyné útján található kínai éttermet figyeltem, amely egy olcsó, kínai ruhabolt szomszédságában állt. Már leszállt ugyan az október végi kora estékre jellemző sötétség, de az üzlet kirakatán át be lehetett látni a helyiség belső terében található próbafülkékre. Szemmel tartottam a forgalmat, mert arra voltam kíváncsi, vajon kifelé is ugyanannyi vevő jön-e, mint ahány bement. Lelki szemem előtt felködlött Tihanyi Balázs professzor úr zilált, ősz hajjal keretezett, karakteres fizimiskája.

– Városi legendák – magyarázott a katedráról túlfűtött lelkesedéssel –, ebbe a megnevezésbe olyan sok minden belefér a modern folklórból, hogy napestig taglalhatnánk. Benne rejlik az idegengyűlölet, a metropoliszokban való élet paranoiái és a különböző civilizációs téveszmék lecsapódásai. Ráadásul az egész téma kibogozhatatlan egyveleget alkot az összeesküvés-elméletek sokaságával. Itt van például a köztünk rejtőző alakváltók témája, akik, mielőtt átvennék a kiszemeltjük helyét, felszippantják az illetőt, mint egy osztrigát. A régi történetek újrahasznosítása is gyakori jelenség. Elég csak a viktoriánus London csatornalakó polipját említeni, ami az idők során többször is átalakult. A legutóbbi változatokban vécén lehúzott aligátor bébivé, vagy óriáspatkánnyá, ami az edzőtermek illemhelyeiről kikerült szteroidoktól vált monstrummá.

Az öreg kitalálta, hogy találomra kihúz mindenkinek egy városi legendát egy kalapból, és ki-ki felderíti, mennyi a valóságalapja a saját témájának. Én a kínai szervkereskedők meséjét kaptam, akik öltözőfülkékben kapják el az áldozataikat, aztán miután kipakolták őket, átküldik a maradványaikat a szomszédos étterembe alapanyagnak. Jól tudtam, hogy ez a feltételezés bődületes marhaság, de azért megkerestem az otthonomhoz legközelebbi kínai ruhaboltot, amit egy kínai étterem mellé építettek. Párszor persze az eszembe villant, hogy a nagy számok törvénye alapján könnyedén belefuthatok egy igazi rémtörténetbe is, de azért statisztikailag kevés esélyt láttam rá.

Az órák eseménytelenül teltek, ám egyszer csak felfigyeltem egy színes hajú nőre, aki túl sokáig tartózkodott a középső próbafülkében. Egy idő után arra sétált az egyik eladó, félrehúzta a függönyt, és a szűkös helyiség üresen tárult elém. Nagyot nyeltem, a középkorú hölgy nyomtalanul eltűnt, anélkül, hogy kijött volna az épületből.

Szemernyit sem vágyakoztam arra, hogy rábukkanjak egy titkos, kínai donormanufaktúrára, és egy pillanatra felvetődött bennem, hogy inkább ejtem az egész kutatási témát, de végül mégis magával ragadott a kihívás.

Átballagtam a zebrán, aztán besétáltam a boltba, és válogatni kezdtem az ingek között. Egyik sem felelt meg igazából az ízlésemnek, de úgy véltem, vásárlónak álcázva feltűnés nélkül megvizsgálhatom a gyanús próbafülkét. Közben az imént látott eladó megjelent partvissal, lapáttal felmosó vödörrel, és elkezdett szorgosan takarítgatni. Csak azt az egy öltözőt suvikszolta tisztára, ami eléggé egyértelművé tette, hogy az elveszett vevő nyomait tünteti el.

Addig húztam az időt, amíg be nem fejezte a dolgot, aztán találomra leemeltem fél tucat sárkánymintás inget, és berobogtam vele a fülkébe, hogy helyszíni szemlét tartsak. Megvizsgáltam a falak illeszkedését, a padló dőlésszögét, próbáltam kitalálni, van-e bentről bármilyen rejtett kijutási lehetőség, amelyen keresztül elrabolhatnának egy embert. Végül rájöttem, hogy a tükör egy álcázott ajtó, ami a bolt melletti étterem konyhájába nyílik. Csak egy alig észrevehető rögzítő csavart kellett elfordítanom, és máris a túloldalon találtam magam.

A színes hajú nő meztelenül, vérbe fagyottan hevert egy hosszú feldolgozó pulton, és meglehetősen lehangoló látványt nyújtott. Teljesen mindegy volt, hogy szervkereskedők vagy gurmandok tették-e vele ezt a szörnyűséget, de brutálisan kizsigerelték. Igazából még megrettenni sem maradt időm, mert amikor visszafordultam a tükörajtó felé – ami az innenső oldaláról átlátszó ablaküveg volt –, láttam, hogy az eladó félrerántja a függönyt, és bekukkant az üres fülkébe. Az étterem vendégtérbe nyíló része felől ekkor közeledő léptek hallatszottak, ami azt sugallta, másodperceken belül két tűz közé kerülök, ha nem teszek valamit.

Pillantásom a lábam alatt húzódó csatornarácsra esett. A páni rémület megsokszorozta az erőmet, egy mozdulattal feltéptem, aztán a leugrottam az alant húzódó mélységbe. Odalent nyirkos sötétség és gyomorforgató bűz fogadott, de a helyzet alkalmatlan látszott a kényeskedésre. Nekivágtam az előttem húzódó járatnak, ami rövidesen lejteni kezdett, és kiszélesedett. Amikor valamivel távolabb kerültem az étteremtől, bekapcsoltam a mobilom zseblámpa funkcióját, de nem mondhatni, hogy szívderítő látvány fogadott.

A bokámat nyaldosó szennyvízben emberi csontvázak apró kis szigetei domborultak; a szervkereskedők vagy kannibálok ide hajigálták le az általuk feldolgozott személyek azon alkatrészeit, amelyeket semmilyen formában sem tudtak újrahasznosítani. Undorodva folytattam az utat, mivel az ábra azt mutatta, hogy még nem kerültem eléggé messzire a pokol konyhájától.

Vízöntő (2)

/0 Hozzászólások/in , /by

Szívem szerint feltápászkodtam volna, hogy leeresszem a redőnyöket, ám a tagjaim nem engedelmeskedtek. Először nem ijedtem meg túlzottan, mert nyilvánvalónak látszott, hogy a kék folyadék bénította meg az izmaimat. Rövidesen azonban penetráns bűz tódult az orromba, aminek csakis a hátam mögött álló, üres tükörfoglalat lehetett a forrása. A borzasztó odor leginkább rothadást idézett, olyasfélét, amilyet az ember többnapos hulla közelében szagolhat. Szerettem volna megfordulni, de a mozgási képességeim továbbra is erősen korlátozottaknak bizonyultak. A bűz erősödött, és úgy tűnt, hívatlan vendéget tükröz vissza a hátam mögül a velem szemben elhelyezkedő ablaküveg.

Az egész szituáció egy hatásvadász, sablonokkal zsúfolt, harmadrangú kísértethistóriára emlékeztetett. A hagyaték kezelője novellakarakterek szintjére süllyed, egy gyanús körülmények közt elhunyt író feljegyzései közt esős idővel érkező másvilági istenekről olvas, és a veszedelmes entitás némi droghasználatot követően személyesen is megjelenik. A dolgozószoba parkettája megreccsent, mintha csakugyan felém lépkedett volna valaki vagy valami az odakint villogó elektromos kisülések fényében, aki átjárónak tudja használni az összetört tükröket. Tudatom egyik hátsó zugában ott motoszkált a gondolat, hogy megérkezett a Vízöntő, és be akarja kebelezni a lelkemet.

Egyre hevesebben szerettem volna legyűrni a tagjaimat gúzsba kötő mozdulatlanságot, és végül siker koronázta erőfeszítéseimet. Kipattantam a hintaszékből, és megperdültem, de senki sem állt mögöttem. Tekintetem ekkor a tükör maradványaira esett, és felordítottam, mert az összezúzott üveg visszakerült a helyére, és mögötte egy rettentő teremtmény várakozott.

Pontosan úgy festett, ahogy Lang megmintázta az irományában. Kentaurszerű fajzat bámult rám a foncsorozott felület túloldaláról, megnyúlt koponyáján ágas-bogas agancsra emlékeztető kinövés burjánzott. A legijesztőbb mégsem ez volt benne, hanem az, hogy a teremtmény az én arcvonásaimat viselte. Megbabonázva bámultam, miközben kétségbeesetten igyekeztem értelmezni valahogy a helyzetet. A rémítő hibrid torkán fültől-fülig húzódó vágás tátongott, két szeme helyén véres, kivájt üreg ásítozott. Felüvöltöttem, mert az üveglapról visszatükröződő groteszk kinézetű képmásom segélykérően felém nyújtotta a karját, és fejhangon felsikoltott.

Rámeredtem, majd könnyek áradata kezdett záporozni a szememből, miközben az utoljára olvasott füzet oldalai úgy pörögtek a levegőben, mintha egy kísértet lapozgatná őket. Felragadtam a mögöttem billegő hintaszéket, és teljes erőből a tükörhöz vágtam. Az üveglap fülsértő csörömpöléssel szilánkokra hullt, és riasztó asztrális képmásom elenyészett. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, mert a helyzet megoldása egyszerűbbnek bizonyult, mint hittem. Az üvegszilánkok mögött azonban ezúttal nem a keret, hanem egy alagútra emlékeztető, sötét nyílás tárult fel, és maga felé húzott. Próbáltam ellenállni, ám fokozódó szívóereje végül beszippantott.

Gyorsvonati sebességgel száguldottam az anyaméhként lüktető síkok között, miközben lidércnyomásos metamorfózison mentem át. Nem tudtam, mi történik velem, csak azt, hogy iszonyatosan fáj. Az altestem valahogy megnyúlt, miközben a csontjaim groteszk módon átalakultak. Lábaim kemény patákká váltak, koponyám felső részét tűhegyes szarukinövések ütötték át. Hullámzott körülöttem minden, a pórusaimból vér szivárgott, és úgy éreztem, beleőrülök a fájdalomba. Az egész valamiféle borzalmas születésre emlékeztetett, és úgy látszott, sohasem akar véget érni.

Egyszer csak valami keménynek ütköztem, és dühödten belefejeltem a homlokomból sarjadt agancskoronával. Csörömpölés hallatszott, és a következő pillanatban egy szétzúzott tükör keretéből ugrottam elő egy olyan dolgozószobában, ami a megtévesztésig hasonlított a kiindulási pontomként szolgáló helyiségre. Odakint ugyancsak ítéletidő tombolt, az ég ereszcsatornái úgy zúdították a halandókra felgyülemlett víztömegüket, mintha az istenek értünk zokognának.

Lang kábán billegett a hintaszékében, ölében elrongyolódott füzet pihent, a közelében kiürült fecskendő hevert a padlón, amelynek falára olajosan kéklő anyag rakódott. Nehézkesen kinyitotta a szemét, és rám bámult. Gyilkos indulat támadt bennem, és csattogó patákkal nekirontottam. Nem akartam bántani, de a férfi drogoktól bódult elméje áthozott ebbe a valóságba, és rákényszerített a metamorfózisra. Először az arca felé ökleltem az agancsommal, és mindkét szemére megvakítottam, hogy ne kelljen látnia, amit ezután teszek vele.

Én vagyok a Vízöntő, a lélekvadász, aki éhes parazitaként várakozik a szellemvilág sötét zátonyai között. Jól vigyázz, mit írsz le! Mert amikor jön az esős idő, és megnyílnak az átjárók, kábult elméd magához ránt, mint molylepkét a lámpafény…

Vízöntő (1)

/0 Hozzászólások/in , /by

Derek Lang homályos körülmények között távozott az élők sorából, bár a hatóságok egyszerű öngyilkosságként zárták le az ügyét. Talán nem találtak gyanús mellékkörülményeket, noha meglehetősen ritka, hogy valaki először kiszúrja mindkét szemét, aztán fültől-fülig átvágja a saját torkát egy szilánkokra zúzott tükör előtt, mielőtt végleg eltávozna ebből a földi siralomvölgyből. Egyes pletykák szerint túl sok tudatmódosítót használt a borzalmas lények kiötléséhez, ami kitörölhetetlenül rányomta bélyegét a lelkivilágára. Nem tisztem mások felett ítélkezni, én csak jó pénzért felöltöm az alkotói profiljukat. Ezúttal is ez volt a helyzet: azért jelentem meg Lang otthonában, hogy magamra öltsem a személyiségét, és egy róla szóló, hitelesnek látszó önéletrajzot hamisítsak. Nem ez volt az első ilyen megbízatásom, profinak számítottam megboldogult irodalmi notabilitások fiktív memoárjainak megkomponálásában.

Zuhogott az eső, mintha dézsából öntötték volna, amikor megérkeztem az elhagyatott hegyi kúriához, ahol a néhai tengődött. A viktoriánus stílusú épület úgy magasodott a környező erdőség fölé, mint egy gondterhelt redőkbe gyűrődött homlokú óriás. Első pillantásra megállapítottam, hogy Lang meglehetősen magányos életet élhetett itt, és a takarítás sem lehetett az erőssége, mivel az egész rezidencia elképesztő elhanyagoltságot tükrözött. A földszinti mosogatóban csaknem a mennyezetig ért a szennyes edények halma, enyészet bűze lengte be a helyiségeket, a sötét sarkokban pókhálók tenyésztek. Amennyire tőlem telt, kitakarítottam, majd haladéktalanul nekiláttam feldolgozni a kétezres évek legelismertebb horrorszerzőjének irodalmi hagyatékát.

Hamarosan néhány elrongyolódott, kézzel teleírt füzetre akadtam, amikből egy eklektikus érdeklődésű, rendkívüli műveltségű ember karaktere rajzolódott ki előttem, aki súlyos személyiségzavarának köszönhetően meglehetősen féktelen életet élt. Az egyik füzetben naplószerű részleteket találtam, amelyekben Lang komolyan vallott arról, hogy úgy sejti, holografikus realitásban élünk, amiben ébren álmodó istenek hemzsegnek. Szerinte ezek az írók, akik öntudatlan teremtő erővel rendelkeznek, vagyis más párhuzamos univerzumokban valósággá válnak az általuk lejegyzett, kitalált történetek. Azt is vallotta, hogy szélsőséges időjárás során olykor összemosódhatnak a valóságok, és a teremtő elme természetfeletti entitások átjárójává válhat egyes pszichedelikus tudatmódosítók hatására.

Lang ezután egy olyan teremtményről mesélt, akinek a felbukkanását égiháború kitörésekor gyakran megtapasztalta. Azt állította, sokszor találta magát a dolgozószobai nagytükör előtt, amikor ítéletidő zúdult a környékre. Ilyenkor orrfacsaró rothadásszagot érzett, és egy ismeretlen sík sötét körvonalai rajzolódtak ki az üveglapon. A távolban kentaurra emlékeztető agancskoronás alak magasodott, vonásainak helyén homály kavargott. Lang agyába furcsa mód információk szivárogtak a kreatúráról, akit elkeresztelt magában Vízöntőnek. A különös entitás egy lélekvadász idegen istenség volt, aki megbújt egy rémtörténet paralel univerzumában, és úgy vonzódott a drogoktól bódult írók elméjéhez, mint molylepke a lámpafényhez. Mágikus ereje azonban megkopott az idők során, és a természetfeletti hatalmasság pozíciójából fokozatosan egy paranormális képességekkel bíró szellemi parazita szintjére süllyedt. A Vízöntő nem is sejtette, ki ő, mivel csak akkor lényegülhetett át igazi önmagává, ha valamely elbeszélő tudatán keresztül átjárót nyílt, és átrántotta a mi világunkba.

Lang a feljegyzéseiben arról panaszkodott, hogy egyre gyakoriabbakká váltak a találkozásai a Vízöntővel. Ráadásul minden alkalommal rohamosan csökkent az idegen isten és a tükör közti távolság, aminek következtében a kreatúra vonásai is mind’ határozottabbakká váltak. Lang a rendszeres drogfogyasztásnak köszönhetően azt sem tudta eldönteni, ő találta-e ki a közeledő rémalakot, vagy az tőle függetlenül nyerte el létezését. Ami azt illeti, ennek a megállapítása nekem is komoly nehézségeket jelentett. A férfi narratívája hagyományos, mondhatni autentikus naplóbejegyzéseket idézett, ám a szkeptikusabb énem nem zárta ki annak a lehetőségét sem, hogy valójában egy memoárnak álcázott, befejezetlen fikciót olvasgatok, aminek még munkacímet sem adott. Mindenesetre akárhogy is volt, Lang egyértelműen a valóságból merített ihletet, mert a dolgozószobájában ott pompázott a kitört tükör, amiről olyan sokat regélt a megsárgult füzetlapokon, mi több, az egyik szövegrészlet révén a szerző eldugott narkotikumkészletére is rátaláltam. A helyiség bal sarkában álló könyvespolcon kellett elmozdítani két vaskos Lovecraft válogatáskötetet, mire egy rejtett mechanizmus feltárt egy titkos üreget. Akadt ott mindenféle készség, amivel az ember bódulatot elősegítő kivonatokat juttathatott a szervezetébe. Nem is tudom, mikor jött a gondolat, hogy ki kellene próbálnom őket, de úgy véltem, a teljes átéléshez nem elég csak Lang otthonának áporodott levegőjét szívnom.

Először egy hieroglifaszerű faragásokkal borított tajtékpipát választottam a készletből, és félelem nélkül elfüstöltem a benne található keveréket. A kábítószer nagyon gyorsan hatni kezdett, de csak egyfajta könnyed lebegés vett erőt rajtam, ami újabb kísérletezésre ösztönzött. Következőnek egy fecskendő olajosan kéklő tartalmát adtam be magamnak. Míg a kertre néző ablakon keresztül a gyommal felvert udvart bámultam, fel-lebillegtem Lang kedvenc hintaszékében, és türelmesen vártam, hogy a különös anyag dolgozni kezdjen a véremben. Nem tudom, mennyi időt tölthettem mélázással, de egyszer csak vakító villám hasította át a hegyvidékre boruló sötétséget, és valóságos ítéletidő zúdult a környékre.

Néhány csepp vér

/0 Hozzászólások/in , /by

Jurman Géza beállt tizenöt éves kocsijával a thanatosszelindeki Alkonyat Közkórház hátsó parkolójába, és elszántan a bejárat felé indult. Jól tudta, hogy az apjához való bejutásért kénytelen lesz megkenni az ügyeletes cerberust, mivel szokás szerint lekéste a hivatalos látogatási időt. Ezúttal egy a névtáblája szerint Sz. Igor nevezetű, tagbaszakadt fickó adott portaszolgálatot, és ahogy számított rá, nem igazán akarta beengedni.

– Nézze, kegyelmes uram – sóhajtotta Géza –, mit szólna néhány csepp vérhez?

A hústorony megpödörte az orra alatt tenyésző kackiás bajuszt.

– Aztán milyen vércsoportba tartozik, kend?

Géza felsóhajtott.

– Nullásba, nem dohányzom, nem iszok alkoholt, és nem fogyasztok zsíros ételeket.

A marcona biztonsági ember elfintorodott.

– Aztán úgy mi értelme élnie?

Látva, hogy Géza szóra nyitja a száját, legyintett,

– Hagyja csak, inkább nyújtsa ide a kezét!

A hústorony ujjai közt karcsú fiola jelent meg, Géza pedig a direkt erre fenntartott, laboratóriumi tisztasági tűjével megszúrta a saját hüvelykujját. A kiserkenő vércseppek vörösre festették az üvegcse belső falát, és elégedett vigyorgásra ingerelték az őrt. Géza leragasztotta egy sebtapasszal a sérülést, aztán továbbállt. Az előtérből egyenesen az intenzívre liftezett, ahol belefutott az osztályos nővérbe, P. Icába. A drabális külsejű nő szemrebbenés nélkül lehúzta három decire, mielőtt egyet mukkanhatott volna, ezt követően pedig még két sunyi tekintetű beteghordozó csapdájába is belesétált, akik a szó szoros értelmében megvágták néhány pintnyi vérre.

 Végre beléphetett a kórterembe, ahol idősebb Jurman elveszni látszott a különböző életjel megfigyelő berendezések kusza vezetékei között. Ébren volt, de nem egészen értette, hol van és azt sem tudta igazán, hogy ki jött be hozzá. Sarja rutinos beteglátogatóként mindent hozott magával, amire szüksége lehetett. Akadt nála egy zsugor szénsavmentes ásványvíz, gyógyszerek, kötözőszerek, felnőtt pelenkák, tisztálkodó szerek, pizsama, törülköző, WC-papír, papír zsebkendő, papírtörlő, felfekvés elleni krémek, sőt, még tiszta ágynemű is. Kipakolta, az ellátmányt, megitatta öreget, ellenőrizte, jól kötötték-e be az infúzióját, aztán kimerülten az ágya melletti székre rogyott. Alighogy kicsit kifújta magát, csapkodó köpenyben befutott apja kezelőorvosa, Dr. Sárkány Botond.

– Üdvözlöm, most értesültem róla, hogy benézett – közölte barátságosan a karvalyorrú neurológus. – Örülök, hogy még itt találtam.

– Én is – hebegte Géza némi fojtott szorongással.

Sárkány a kórházi tápláléklánc csúcsán állt, és akár egy-másfél liter vért is levehetett a páciensek rokonairól, ha úri kedve úgy diktálta.

– A mai konzíliumon eldőlt, hogy holnap megműtjük az apját.

Géza nagyot nyelt, mert a férfi tekintetében különös lidércfényt látott fellobbanni. Ennek ellenére feltűrte az ingujját, és várta, hogy kiszipolyozzák. A specialista fitymálva szemlélte a karján sorakozó tűnyomokat.

– Idehívtam a műtőcsapatomat is – közölte, majd sajátos fejtegetésbe kezdett. – Szerencse, hogy megszűntették a paraszolvenciát, a pénznek már amúgy sincs semmi értéke. A vér ellenben a világ legjobb valutája, és szerencsére törvény sem tiltja, hogy az elégedett hozzátartozók ne adhatnának bármennyit belőle. Új idők, új szemlélet, éljen az egészségügy evolúciója!

Géza nem igazán értette, mire akar ezzel kilyukadni, ahogyan azt sem, miért nem húz elő végre egy kanült, hogy a vénájába döfje.

– Ne aggódjon – folytatta Sárkány –, gondom lesz holnap az apjára!

Az orvos lassan felé hajolt, mintha szájon akarná csókolni, és akkor felfedezte, hogy a szemfogak abnormálisan hosszúra nőttek a szájában. Géza tiltakozni akart az idegsebész túlzott bizalmaskodása ellen, de mielőtt megtehette volna, a férfi kíméletlenül a nyaki ütőerébe vájta az agyarait.

A szoba ajtaja kinyílt, és egyre jobban elhomályosuló tudattal érzékelte, hogy vidáman duruzsoló, fehérköpenyes alakok tódulnak be rajta. A következő pillanatban körbevették, feltépték az ingét, és mohó fogsorok martak a húsába. Egy darabig fájt, aztán enyhült a kín, ahogy cseppenként elszivárgott belőle az élet, és utoljára még eltűnődött azon, hogy vajon a nagy kapkodásban nem lejárt szavatosságú vérnyomáscsökkentőket pakolt-e az apja csomagjába.

Béka béke

/0 Hozzászólások/in , /by

– Egy béka bánt el így veletek? – kérdeztem kikerekedett szemekkel.
– Egy béka! – jelentette ki Bernst.
Láttam rajta, hogy nem érti miért vagyok úgy meglepődve. Két kezével lassan gombóc alakot formált.
– Az a nyálkás fajta – tette hozzá, hátha akkor beugrik nekem valami a biológia órákról, nem mintha az állattani hiányosságaim akadályoztak volna meg abban, hogy felfogjam a hallottakat.
– Tudom mi az a béka, te hólyag! De mégis mekkora?
– Pfff, kurva nagy!
Ha egy Bernst féle hegyomlás ezt a mértékegységet használja, akkor arra érdemes odafigyelni.
– Mint egy tehén… csorda – pontosította, félre biccentett fejjel.
– Úristen! – ezen a ponton ennyit sikerült mondanom. 
– Ja, büdös nagy dög – mondta Bernst, a plafont vizslatva. Ma valahogy nem mert a szemembe nézni. 

A magunkfajta zsoldosok, minden útjukba keveredő pénzkereseti lehetőséget megragadnak. Ezt a megbízást csak egy napja kaptuk. Valami banya elátkozott egy helybéli nemes fiút, aki békává változott. Na persze, nem azzá az üzletelős fajtává, ami egy pusziért cserébe visszahozza a kútba gurult aranygömbödet. Nem. Ez a példány felzabálta az egész családját, és még jó pár katonát is. 

Mindez számomra is teljesen új információ volt. Eddig az rémlett, hogy csak egy krokodil kóstolgatja a helybélieket. Nem nagyon figyeltem, amikor a bajtársaim felvázolta a küldetés részleteit, ugyanis lefoglalt a csehó egyik káprázatos leányzója. Megkértem Bernst, a legmegbízhatóbb emberemet, hogy intézze el ezt a kis gubancot, amíg én kipihenem az utazás fáradalmait Sally karjaiban. 

– Hány embert veszítettünk? – kérdeztem.

Bernst fészkelődni kezdett a székében, de nem válaszolt. Hunyorogva fikszírozta tovább a plafont, mintha a bűvös szám a mennyezeti penész között rejtőzne. Nagy levegőt vettem. Egy húzásra megittam a söröm, majd az üres kupával megcéloztam Bernst homlokát.
– Aúúú – fájdalmason kapott a fejéhez, de ettől egyből megeredt a nyelve. – Nyolcat.

A tenyerembe temettem az arcomat. – Azt akarod mondani, hogy csak hárman maradtunk?
– Tényleg nagy az a dög – dünnyögte, és megpróbálta minél kisebbre összehúzni magát a székében.

A csapatunk utolsó élő tagja, Nasir lépett be a szobába. Egyik kezében sörrel teli sisakját tartotta. Bizonyára nem érezte megfelelő méretűnek a kocsma korsóit. Egy derűsebb napon talán még elismerésben is részesítem a találékonyságáért, csakhogy nem voltam vidám lelkiállapotban.
– Látom nem túl békás a hangulat – jegyezte meg, viccelődve. – Vagy túlságosan is az? Höhö.
– Békás hangulat – visszhangozta Bernst mosolyogva.
Részemről a legszigorúbb pillantásommal jutalmaztam a rosszul időzített szóviccet.
– Nagyon remélem, hogy nem ünnepelsz! – figyelmeztettem.
– Gyászolok – felelte. – Nagy kár a többiekért. Szomorú, hogy így végződött.
Hangosan felnevettem, és felálltam a helyemről. – Ó, még nem végeztünk!
Nasir elfintorodott.
– Ez esetben bátorságot gyűjtök.
– Kapjátok fel az egyiket! – kezemmel a falhoz támasztott fegyverek felé intettem.
Bernst rémülten pattant fel a székéből. – Hogy akarod elpusztítani, ha tízünknek sem sikerült?

Elővettem az egyik ládából a szorult helyzetekre tartogatott dinamitot. – Ezzel!
Ezen összevigyorogtunk, és a robbanóanyag gondolatától felbátorodva nekivágtunk a városnak.

Ahogy ott álltunk a ház ajtajában, elhullott társaink csontjain taposva, éreztem, hogy lelohadt a csapat lelkesedése. Tudtam, hogy szükségük van némi bölcs útmutatásra.
– Te mész elsőnek – mondtam, és oldalba böktem Bernst.
– Mi van? Nem! – ellenkezett.
– De! – érveltem, frappánsan.
– De mit csináljak vele?
– Csókold meg, bazd meg! – és úgy valagon rúgtam, hogy azonnal bent találta magát a helyiségben.

Miután Nasirral megbizonyosodtunk róla, hogy Bernst nem lett egyből béka eledel, óvatosan belopakodtunk. A szoba sötét volt, nyirkos és irdatlan büdös is, de a jószágnak nyoma sem volt.
– Lehet, hogy elment – suttogta Nasir, de mielőtt válaszolhattam volna neki, már a béka széles szájában kapálózott.
Fogalmam sem volt, hogy honnan bukkant elő az a szörnyeteg ilyen gyorsan, de nem is volt idő efféle elmélkedésre. Bernst mögé bújva azonnal előkaptam a dinamitot.
– Tartsd fel amíg meggyújtom! – ordítottam.
Az a dög olyan gyorsan nyelte el Bernst is, mint kacsa a nokedlit. A félelemtől remegve tántorodtam neki a falnak. A lény azonnal rávetette magát a bokámra, és cibálni kezdett egy sötét alagút felé. Rémülten kaptam oda az egyik földön heverő csatabárd felé, de akkor valami olyasmi történt, amire nem számítottam.
– Kelj fel! – kiáltott rám a béka, nem kevés nyálat permetezve az arcomba.
Döbbenten néztem fel rá, és nemcsak az lepett meg, hogy beszélni is tud. Ismerősnek tűnt a tekintete. És az a hang! Esküszöm, hogy már hallottam valahol.
– Mi lesz már! – förmedt rám újra.
Tehetetlenül kapálóztam a nyirkos padlón. A mozdulataim lelassultak, mintha kiszállt volna belőlem minden erő. A szoba végtelen hosszúra nyúlt, a berendezés pedig eltorzulva hömpölygött körülöttem. Tudtam, ez itt a vég. Béka bélés leszek. Undok egy halál. Elfogadtam a sorsomat, és hagytam, hogy elragadjon a fenevad. A béka egy utolsót rántott a lábamon, és én eltűntem a sötétségben.

A szememet dörzsölgetve támaszkodtam fel az ágyamon. Gyorsan felébredtem, ahogy megpillantottam a fölém tornyosuló anyám dühös szemeit. Mondtam, hogy ismerős volt valahonnan az a tekintet.
– Megint elkésel! – üvöltötte. – Nem megmondtam, hogy ne filmezz olyan sokáig?! Egy hétig nincs TV! És nem tudom mi az a förtelmes jószág abban a vödörben a folyosón, de azonnal eltűnteted! 

Rém mese

/0 Hozzászólások/in , /by

Hideg és sötét volt, amikor felébredt.

Semmire nem emlékezett. A nevére sem, sőt azt sem tudta volt-e neve egyáltalán. Talán épp akkor született.

Érzékszerveit erőltetve nézett körül, de csak a feneketlen sötétséget látta. Félni kezdett. Még jobban erőlködött, és ezúttal homályos körvonalak kezdtek derengeni. Egy teremben volt. Minden oldalról magas falak vették körül, és a távolban furcsa formák tornyosultak fölé. Ahogy hozzászokott a sötéthez és jobban látott már, a szürke falakon gyönyörű csillogást vett észre. Olyan volt mintha egy tükör ezernyi csillagot rejtett volna magába. Lélegzetvisszafojtva bámulta a kristályos ragyogást és úgy érezte, nem tud betelni vele. A terem szabályos formákból és elemekből épült. Nem tudta megítélni mi is a célja a helyiségnek, de hozzá képest óriási volt. Több emeletnyit terjedt felfelé és lefelé egyaránt. Az emeletek padlóját, furcsa mesterséges anyagból készült rudak alkották, amik között jól megtudta vizsgálni az alatta és felette lévő szintek tartalmát. Érdekes dobozok, gömbök, hengerek váltakoztak látszólag összevissza, mégis érezhetően valamilyen rejtélyes logika szerint. És mindent az a szikrázó csillogás borított. Egyre jobban megnyugodott és elmosolyodott. Végignézett a saját testén. Papírból készült ruhába öltöztették, ami érdekes színekben tarkállott. Az egész testét eltakarta, az egyetlen lábának végétől egész a gömbölyded fejbúbjáig. Nem tudta miért van ruhában, hisz a hidegtől egyáltalán nem védte ez a vékony réteg. Sőt, valahogy úgy érezte nincs is szüksége rá, hogy a hidegtől óvják. Jól érezte magát és egyáltalán nem vágyott arra, hogy melegebb helyen legyen. Arra gondolt, hogy biztos nem véletlenül került ide és egy hosszú és boldog létezés várja, rengeteg felfedezni váró csodával. A ruhát bizonyára csak esztétikai szempontból adták rá, bár ahogy végignézett tömzsi sötétbarna testén és egyenes, lapos lábán nem volt mit szégyellnie. Azért örült, hogy van ruhája, mert nélküle talán szégyenlős lenne. Nem mintha bárki is megláthatná ruha nélkül a kietlen teremben, de azért megnyugtató volt a tudat, hogy a színes papírruha elfedi a kíváncsi szemek elöl. Ismét a környezetét kezdte vizsgálni. A vele szemben lévő falon hatalmas hengerek voltak láthatóak a távolban. Magasan fenn, pedig furcsa kerekded gömbök feküdtek egy kiszögelésen. El sem tudta képzelni mik lehettek körülötte azok a dolgok, de mivel szemlátomást nem jelentettek rá különösebb veszélyt, ezért nem foglalkozott tovább velük.

Már éppen ott tartott, hogy elkezd nevet adni a körülötte lévő dolgoknak, amikor beteljesült a végzete.

Azzal kezdődött, hogy remegni kezdett alatta a hosszú rudakból álló padló. Aztán már az egész terem remegett. Ütemesen rázkódtak össze a hatalmas tárgyak. Furcsa csilingelés és zörgés hallatszott minden irányból. Erősödött egy ideig a rázkódás aztán abbamaradt. Nagyon megijedt. Fogalma sem volt róla mi fog történni, de nagyon rossz előérzet fogta el. Hirtelen vakító, iszonyatosan erős fény öntötte el, és ezzel egy időben éktelen csörömpöléssel és robajjal eltűnt a terem egyik gigantikus fala. Valami szörnyű erő szorította meg és repítette fel onnan, ahol feküdt. Felocsúdni sem volt ideje és a vakító világosságba zuhant. A testét szorongató erő nem eresztette, csak ide-oda dobálta a vakító hatalmas ürességben. A jóleső hűvös levegőt, forróság váltotta fel, ami a ruháján keresztül fojtogatni kezdte. Mozdulni sem mert. Tudta, hogy most elpusztul, és semmit nem tehet ellene. Szorosan behunyta a szemét és tűrt. Elhatározta, hogy büszkén lesz az elmúlásé, de a pánik rögtön elöntötte, amikor félelmetes recsegés közepette kezdett szétszakadni rajta a színes papírruha. Az erős fény és a forróság rögtön sebeket ejtett rajta ahol a ruha maradványai már nem védték a testét. Sötétbarna bőrén apró áttetsző folyadékgömbök kezdtek megjelenni. Sikított volna, de nem jött ki hang a torkán, mert hirtelen az egész ruha lekerült róla és az égető fájdalomtól nem kapott levegőt. Hirtelen egy hatalmas nyáladzó száj tűnt fel lapátnyi fogakkal és óriási nyelvvel, ami elkerülhetetlenül kezdett közeledni hozzá. Elájult. Utolsó gondolatával a létezése igazságtalan rövidségén merengett. Nem érezte, ahogy a száj sötét belseje magába fogadja őt, ahogy az óriási ajkak rátapadtak a nyakára és a maró forró nyál rögtön oldani kezdi sötétbarna bőrét. A csillogó fogak lassan a bőréhez értek, majd egy pillanatnyi tétlen szorítás után összecsattantak. Így múlt el rövid élete. Lelke már távolodóban volt, amikor a csattogó fogak módszeresen lenyúzták halott testéről a sötétbarna bőrt és a hófehér húsába vájtak. Lassan, élvezettel csámcsogott a száj azon, ami megmaradt belőle. A nyelv fürgén fogta fel a hatalmas hőtől cseppfolyóssá váló testrészeket. Egy idő után már csak az egyenes láb és néhány olvadt húscafat maradt belőle. Akkor az erő elengedte végre. S míg lénye felfelé szárnyalt a fénybe, addig a maradványai a sötét mélybe zuhantak.

Lábammal felengedtem a pedált és a szemetes teteje becsukódott. Becsuktam a mosogató alatti kis ajtót és ismét a hűtő felé indultam. Ebben a dög melegben jó lesz egy üveg Heinekennel lemosni a vaníliás Magnum édes ízét.

Hideg és sötét volt, amikor felébredt.

Egy szűk rekeszben állt, jó pár henger alakú társához szorítva. Nem tudta, hogy került oda, és mit is keresett ott igazából, de egyelőre nem bánta, akárhol is van. Élvezte saját létezését, a kis buborékokat, amik kellemesen csiklandozták bensőjét, és helyes kis kalapját, ami hosszú zöld nyakának tetején trónolt. Arra gondolt, hogy biztos nem véletlenül került ide és egy hosszú és boldog létezés várja, rengeteg felfedezni váró csodával…