fantasy

Tag Archive for: Fantasy

A haldokló királylány

/0 Hozzászólások/in , /by

Hol volt, hol nem volt, egy távoli, mesés vidéken élt egyszer egy ifjú királylány, akiről az hírlett szerte a királyságban, hogy halálos beteg, s életéből egy éve van hátra. A bölcs király nem szerette volna, hogy lánya úgy hagyja el az élők sorát, hogy nem ismeri a szerelmet, ezért titokban szövetségre lépett egy ismeretlen férfival, aki ígéretet tett, hogy odaadásával bearanyozza a királylány mindennapjait egy év erejéig cserébe azért, hogy azután busás fizetségben részesül. Az ismeretlen férfi, látván e fizetséget lelki szemei előtt, igen hamar a királylány kegyeibe férkőzött, s lépten-nyomon annak óhaját leste. A király elégedett volt, hiszen leányát sohasem látta ennyire boldognak. Hanem a hónapok könyörtelenül teltek, s az ismeretlen férfi aggódni kezdett, hogy a királylány nem boldogul meg a megbeszélt időpontban. Félelmei csakhamar igazolást nyertek, hiszen az ifjú leány egy év múltán is élt és virult. A király a következő ajánlattal fordult az ismeretlen férfihoz:

– Töltsön el vele még egy fél évet, és én megduplázom fizetségét. Mégsem gondolhatja komolyan, hogy most hagyja el, amikor bármelyik pillanatban eljöhet érte a halál! Senki sem sejtette, hogy megéri ezt a hosszú időt, de én az apja vagyok, és a legjobbat akarom a számára, az pedig szemlátomást a maga társasága. Kérem, maradjon a lányom oldalán. Szívből szereti magát.

– Én azonban nem szeretem őt, s erőm, hogy a szemébe hazudjak, fogytán van. Háromszoros fizetséget akarok! Úgy a lánya mellett maradok még egy fél évig.

– Ám legyen! A lányom boldogsága ezerszer fontosabb, mint a pénz.

Az ismeretlen férfi tehát további fél évig időzött a királylány oldalán, de a lányt bizony ezalatt az idő alatt sem szólította magához végzete. “Meggyógyította a szerelem” – fecsegték az emberek az utcákon.

– Kérem a fizetségemet! Nem maradok tovább – jelentette ki az ismeretlen férfi, kész dolog elé állítva a bölcs királyt.

– Nem marad? – kérdezte a király kimérten, megismételve a férfi szavait.

– Nem én. Adja ide a pénzemet, és már itt sem vagyok.

– Maga tehát, ha jól értem, azt mondja, hogy nem marad tovább a lányom oldalán annak ellenére, hogy a lányom nem mást, mint magát tisztelte meg igaz szerelmével?

– Így van. A lánya vessen magára, amiért belém szeretett. Én ugyan nem könyörögtem a szerelméért. Mindössze azon igyekeztem, hogy jól érezze magát.

– Maga tehát, ha csakugyan jól értem, azt állítja, hogy nem marad a királylány oldalán annak ellenére, hogy ő párjául választotta magát több tucat kérő közül?

– Ahogy mondja.

– Kérem, bocsássa meg nekem ezt az értetlenséget, de maga valóban azt akarja mondani, hogy semmi sem fogta meg a lányomban a hónapok során annyira, hogy mellette akarjon maradni?

– Semmi. Ellenben a lánya mostohatestvére, ő bizony egy káprázatos teremtés!

– Értem. Nos, itt van a pénze – nyugtázta a király, s egy nagy zsákra mutatott az íróasztala mellett.

Az ismeretlen férfi odasétált a zsákhoz, vállára emelte, s megindult a palota kijárata felé. A királyi íróasztal felől lassú kattanás hallatszott. A férfi kíváncsi volt, mi lehetett az, de már nem tudta meg.

A vámpírfiú harapása

/0 Hozzászólások/in , /by

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer a világon egy jóképű vámpír. A fiatal lányok körében hamar elterjedt, hogy e vámpír harapása által belépő nyerhető az örökkévalóságba. Akkoriban mindenki erre vágyott: hogy halhatatlan legyen. A vámpír nagyon magányos és szomorú volt, mert idejekorán megfejtette, hogy az ellenkező nem köreiben csak azért örvend érdeklődésnek, mert a lányok eszközt látnak benne céljuk eléréséhez. Ő azonban nem eszköz, hanem cél szeretett volna lenni valaki számára. Egyszer, s mindenkorra. Mindhiába. Újra és újra csak azok kopogtattak az ajtaján, akik az élet valamely területén maradandót akartak alkotni, de nem voltak biztosak abban, hogy erre futja az idejükből. Egy nap kupaktanácsba szerveződött hét ifjú leány: Lea, Irma, Csenge, Betta, Alda, Álom és Klári. A lányok hosszú órákig tanakodtak, hogy hogyan vehetnék eszét a jóképű vámpírnak, hogy kicsalják harapását, mire az egyikük egyszeriben előállt a döntő ötlettel.

– Itassunk vele mérget – mondta lelkesen Lea.

– Az majd feloldja gátlásait, s mindannyiunkban élete szerelmét fogja látni – tette hozzá Klári.

– Hanem aztán ne spóroljunk azzal a méreggel – így Csenge.

– Hiszen nem akarjuk, hogy átlásson rajtunk – szólt Betta.

Alda csendben szemlélődött, mire Irma a következő kérdéssel fordult felé:

– Hát te, Alda? Miért fukarkodsz a szóval? Azt reméled tán, hogy ha hallgatsz, nem terhel majd a közös bűn felelőssége?

Ekkor Alda felállt, s távozott. Irma Álom felé fordult.

– S te, Álom? Ugye te tisztán látod, hogy amire készülünk, az bűn?

Álom tudomásul vette, amiről Irma beszélt, de nem foglalkoztatták mélyebben az erkölcs dolgai.

– Igen, tudom, hogy helytelen dolog elcsalni a halhatatlansághoz vezető ösvényt – mondta. – De arra kell mennünk, amerre a legrövidebb az út, s ez kétségkívül a vámpírfiú harapása. Elvégre, ha a tisztességes utat választanánk, nem feltétlenül nyernénk bebocsátást az öröklétbe.

– A feltétlenség így sem adott – szólt vissza Alda az ajtóból. – Holnap találkozunk.

A lányok nem értették, hogy mire gondolt Alda, így visszatértek tervük csiszolásához. Másnap megitatták a vámpírfiúval a mérget, s a fiú elveszítve józan ítélőképességét sorban mindannyiukat megharapta. Elégedettek voltak a lányok, mert úgy vélték, többé semmit sem kell tenniük ahhoz, hogy örökké éljenek s alkossanak. Hanem két hét után a harapásnyom üszkösödni kezdett nyakukon, s a kór gyorsan tovaterjedt állukra, mellkasukra, vállukra. Úrrá lett rajtuk a kétségbeesés, hiszen nem azt szerették volna, hogy testük lassanként szellemüket is magával rántsa az enyészetbe. Lea, Irma, Csenge és Betta bátran szembenéztek a halál képzetével, s igyekeztek fennmaradó idejüket a szívüknek kedves tevékenységgel eltölteni. Alda, Álom és Klári viszont vérszemet kapott a kialakult helyzet láttán, s nem nyugodtak, ameddig újra fel nem keresték a vámpírfiút.

– Nézd meg, hogy mit tettél velünk! – tajtékozta Klári, miközben a dühtől szikrát hányt a szeme. – Azt hiszed, megúszod szárazon hét ártatlan leány gyilkosságát?

Alda és Álom lapult, mint szerencsétlenség a fűben. Jól tudták, hogy ártatlanságról szó sincs.

– Hölgyeim, önnön magatokat vetettétek a halál ölébe – felelte a vámpírfiú hidegen. – Én nem tudok segíteni kegyeteken.

– Dehogy is nem! Ha ölni tudsz, feltámasztani is tudsz!

– Feltámasztani talán, de kegyed még nem halt meg, hogy fel lehessen támasztani.

– Akkor hát ölj meg, hogy azon nyomban fel is támaszthass!

A vámpírfiú felállt íróasztalától, komótos léptekkel az ablakhoz vánszorgott és kitekintett rajta.

– Mind egyformák vagytok – mondta egykedvűen. – Túl akartok járni az ember eszén, s amikor haditervetek zátonyra fut, nem átalltok azzal fedeztetni a veszteséget, akitől kezdetben boldogulásotokat reméltétek. Egyszer sem jutott eszetekbe, hogy becsülettel előbbre juttok?

– Nekem eszembe jutott! – harsogta Álom.

– Mégis elhasaltál – fojtotta belé a szót a vámpír. – Mind elhasaltatok. Takarodjatok innét, mielőtt rátok uszítom az ebeket!

A lányok fürgén elhagyták a vámpírfiú házát, s éltük végére az eszükbe vésték, hogy a pasted-image.pnghalhatatlanságot bizony nem éri meg siettetni.

Béka béke

/0 Hozzászólások/in , /by

– Egy béka bánt el így veletek? – kérdeztem kikerekedett szemekkel.
– Egy béka! – jelentette ki Bernst.
Láttam rajta, hogy nem érti miért vagyok úgy meglepődve. Két kezével lassan gombóc alakot formált.
– Az a nyálkás fajta – tette hozzá, hátha akkor beugrik nekem valami a biológia órákról, nem mintha az állattani hiányosságaim akadályoztak volna meg abban, hogy felfogjam a hallottakat.
– Tudom mi az a béka, te hólyag! De mégis mekkora?
– Pfff, kurva nagy!
Ha egy Bernst féle hegyomlás ezt a mértékegységet használja, akkor arra érdemes odafigyelni.
– Mint egy tehén… csorda – pontosította, félre biccentett fejjel.
– Úristen! – ezen a ponton ennyit sikerült mondanom. 
– Ja, büdös nagy dög – mondta Bernst, a plafont vizslatva. Ma valahogy nem mert a szemembe nézni. 

A magunkfajta zsoldosok, minden útjukba keveredő pénzkereseti lehetőséget megragadnak. Ezt a megbízást csak egy napja kaptuk. Valami banya elátkozott egy helybéli nemes fiút, aki békává változott. Na persze, nem azzá az üzletelős fajtává, ami egy pusziért cserébe visszahozza a kútba gurult aranygömbödet. Nem. Ez a példány felzabálta az egész családját, és még jó pár katonát is. 

Mindez számomra is teljesen új információ volt. Eddig az rémlett, hogy csak egy krokodil kóstolgatja a helybélieket. Nem nagyon figyeltem, amikor a bajtársaim felvázolta a küldetés részleteit, ugyanis lefoglalt a csehó egyik káprázatos leányzója. Megkértem Bernst, a legmegbízhatóbb emberemet, hogy intézze el ezt a kis gubancot, amíg én kipihenem az utazás fáradalmait Sally karjaiban. 

– Hány embert veszítettünk? – kérdeztem.

Bernst fészkelődni kezdett a székében, de nem válaszolt. Hunyorogva fikszírozta tovább a plafont, mintha a bűvös szám a mennyezeti penész között rejtőzne. Nagy levegőt vettem. Egy húzásra megittam a söröm, majd az üres kupával megcéloztam Bernst homlokát.
– Aúúú – fájdalmason kapott a fejéhez, de ettől egyből megeredt a nyelve. – Nyolcat.

A tenyerembe temettem az arcomat. – Azt akarod mondani, hogy csak hárman maradtunk?
– Tényleg nagy az a dög – dünnyögte, és megpróbálta minél kisebbre összehúzni magát a székében.

A csapatunk utolsó élő tagja, Nasir lépett be a szobába. Egyik kezében sörrel teli sisakját tartotta. Bizonyára nem érezte megfelelő méretűnek a kocsma korsóit. Egy derűsebb napon talán még elismerésben is részesítem a találékonyságáért, csakhogy nem voltam vidám lelkiállapotban.
– Látom nem túl békás a hangulat – jegyezte meg, viccelődve. – Vagy túlságosan is az? Höhö.
– Békás hangulat – visszhangozta Bernst mosolyogva.
Részemről a legszigorúbb pillantásommal jutalmaztam a rosszul időzített szóviccet.
– Nagyon remélem, hogy nem ünnepelsz! – figyelmeztettem.
– Gyászolok – felelte. – Nagy kár a többiekért. Szomorú, hogy így végződött.
Hangosan felnevettem, és felálltam a helyemről. – Ó, még nem végeztünk!
Nasir elfintorodott.
– Ez esetben bátorságot gyűjtök.
– Kapjátok fel az egyiket! – kezemmel a falhoz támasztott fegyverek felé intettem.
Bernst rémülten pattant fel a székéből. – Hogy akarod elpusztítani, ha tízünknek sem sikerült?

Elővettem az egyik ládából a szorult helyzetekre tartogatott dinamitot. – Ezzel!
Ezen összevigyorogtunk, és a robbanóanyag gondolatától felbátorodva nekivágtunk a városnak.

Ahogy ott álltunk a ház ajtajában, elhullott társaink csontjain taposva, éreztem, hogy lelohadt a csapat lelkesedése. Tudtam, hogy szükségük van némi bölcs útmutatásra.
– Te mész elsőnek – mondtam, és oldalba böktem Bernst.
– Mi van? Nem! – ellenkezett.
– De! – érveltem, frappánsan.
– De mit csináljak vele?
– Csókold meg, bazd meg! – és úgy valagon rúgtam, hogy azonnal bent találta magát a helyiségben.

Miután Nasirral megbizonyosodtunk róla, hogy Bernst nem lett egyből béka eledel, óvatosan belopakodtunk. A szoba sötét volt, nyirkos és irdatlan büdös is, de a jószágnak nyoma sem volt.
– Lehet, hogy elment – suttogta Nasir, de mielőtt válaszolhattam volna neki, már a béka széles szájában kapálózott.
Fogalmam sem volt, hogy honnan bukkant elő az a szörnyeteg ilyen gyorsan, de nem is volt idő efféle elmélkedésre. Bernst mögé bújva azonnal előkaptam a dinamitot.
– Tartsd fel amíg meggyújtom! – ordítottam.
Az a dög olyan gyorsan nyelte el Bernst is, mint kacsa a nokedlit. A félelemtől remegve tántorodtam neki a falnak. A lény azonnal rávetette magát a bokámra, és cibálni kezdett egy sötét alagút felé. Rémülten kaptam oda az egyik földön heverő csatabárd felé, de akkor valami olyasmi történt, amire nem számítottam.
– Kelj fel! – kiáltott rám a béka, nem kevés nyálat permetezve az arcomba.
Döbbenten néztem fel rá, és nemcsak az lepett meg, hogy beszélni is tud. Ismerősnek tűnt a tekintete. És az a hang! Esküszöm, hogy már hallottam valahol.
– Mi lesz már! – förmedt rám újra.
Tehetetlenül kapálóztam a nyirkos padlón. A mozdulataim lelassultak, mintha kiszállt volna belőlem minden erő. A szoba végtelen hosszúra nyúlt, a berendezés pedig eltorzulva hömpölygött körülöttem. Tudtam, ez itt a vég. Béka bélés leszek. Undok egy halál. Elfogadtam a sorsomat, és hagytam, hogy elragadjon a fenevad. A béka egy utolsót rántott a lábamon, és én eltűntem a sötétségben.

A szememet dörzsölgetve támaszkodtam fel az ágyamon. Gyorsan felébredtem, ahogy megpillantottam a fölém tornyosuló anyám dühös szemeit. Mondtam, hogy ismerős volt valahonnan az a tekintet.
– Megint elkésel! – üvöltötte. – Nem megmondtam, hogy ne filmezz olyan sokáig?! Egy hétig nincs TV! És nem tudom mi az a förtelmes jószág abban a vödörben a folyosón, de azonnal eltűnteted! 

A mágikus birodalom

/0 Hozzászólások/in , /by

Hol volt, hol nem volt, létezett egyszer a Földön egy mágikus birodalom. Az emberek magas, vaskos falakat építettek eköré a birodalom köré, hogy kívül tartsák az illetéktelen betolakodókat. Egyetlen ajtót hagytak, amely kivezetett a külvilágba. Egy nap edzett tolvajok érkeztek a Földre, s azt tűzték ki célul, hogy kilopják a mágikus birodalomból a mágiát. Kitartóan körbejártak a falak mentén, felfedezték az ajtót és betörtek a belvilágba. Hanem a mágiát nem találták benne, mert az ajtót, amely azt őrizte, tönkretették. A birodalombéli emberek ezután befalazták az ajtó helyét, hogy a támadás ne ismétlődhessen meg, s a mágiát a falakba rejtették. Ám a tolvajok nagyon eltökéltek voltak. Aláaknázták a birodalmat védő falakat, s bizony, másodjára is bejutottak. A mágiát azonban ekkor sem találták, hiszen a falakat, amelyek azt őrizték, tönkretették. Az emberek végül tehetetlenségükben úgy döntöttek, hogy lebontják az összes falat, s a birodalom határán egy csupasz ajtókeretet helyeznek el. A keretbe a következő szöveget vésték:

“Légy üdvözölve a Mágikus Birodalomban”

Ezekbe a szavakba rejtették a mágiát.

Hamarosan fel is bukkantak a tolvajok. Forgolódtak, kutakodtak, de a birodalom határát sehol sem lelték, ezért aztán úgy gondolták, hogy az már nem is létezik. Figyelmen kívül hagyva az ajtókeretet sarkon fordultak, s csüggedten nyugtázták, hogy sohasem fogják megtalálni a mágiát.

Nyakas kakas és a zombilány

/0 Hozzászólások/in , /by

Pancsi volt a legszebb zombilány a Fűrész utcában. Szőke haja csak néhol mutatta a beszürkülés nyomait, és nem hullott csúnya csomókban, mint a többi élőhalottnak. Sápadt, fakó bőrét is csak elvétve borították zöldes, rothadó foltok, és ami a legjobb: minden végtagja hiánytalanul megvolt.

Kétségkívül Pancsi volt a legszebb zombilány nemcsak a Fűrész utcában, hanem egész Zugló kerületben.

Nem mintha tudta volna, hogy mi az a szép, vagy mi fán terem az utca, vagy egyáltalán mekkora maga Zugló, hiszen mint minden rendes zombinál, nála sem működtek a magasabb agyi funkciók. Csak járkálni tudott esetlenül imbolyogva, és enni. Azt viszont folyamatosan, pukkadásig.

Folyton éhes volt, ami persze nem meglepő, hiszen a zombikban szerencsétlen módon az egyetlen megmaradt érzés az éhség, de az átvette az összes többi helyét és sokszoros erővel kínozta, megállás nélkül. Minden más helyett éhséget érzett. Ha fázott, megéhezett, ha pedig melege lett, akkor is. Ha egy szép zene szólt valahol, rögtön mardosni kezdte az éhség, akárcsak amikor félelmetes zajok jöttek a pincéből, és nem hagyták aludni. Ha eszébe jutott egy régi iskolatársa még a zombiság előttről, nosztalgiából legszívesebben beleharapott volna, ha pedig a nemrég elpusztult kiskutyájára, Fifire gondolt, akkor szomorúságában ölni tudott volna egy falatért belőle. Csak az éhség létezett számára.

Azonban a környéken már rég minden ennivaló elfogyott, hiszen a zombiszomszédság legkedvesebb időtöltése, Pancsihoz hasonlóan, az evés volt. Csapatokban kutatták át az utcákat ennivaló után, legyen az édes vagy sós, keserű vagy savanyú, élő vagy halott. Minden másról megfeledkeztek, és semmi mással nem törődtek.

Szegény árva Pancsikával sem.

Már jó ideje magára volt utalva, hiszen apukája élettelenül hevert a nagyszoba kényelmes kanapéján, az ölében egy sportújsággal, és hiányos fejében a totóeredmények helyett a múlt heti zombivadász katona puskájából kilőtt sörétek zörögtek. Édesanyja ott volt még neki, de véletlenül hibás zombivá vált, és az éhségérzet helyett a vasalási vágy töltötte ki minden gondolatát. Éjjel nappal ott volt a konyhában, és csontvázzá soványodva görnyedt a vasalódeszka fölé.

A zombilánynak tehát saját magáról kellett gondoskodnia.

Miután minden étel elfogyott a kamrából és a hűtőből, valami más táplálékforrás után kellett néznie. Egy ideig anyukája pipaszár lábával szemezett, de mivel azokon addigra már semmi hús nem maradt, inkább édesapja majszolásába fogott. Nem tartott ki túl sokáig az apaeledel. Legalábbis azok a részei, amiket még felért, ezért sóváran újra kutakodni kezdett a lakásban.

Csak a véletlennek volt köszönhető, hogy éppen arrafelé kezdett folyni a szeme, és megpillantotta a nappal szekrény tetején a Kakast.

A Kakas halott volt. Nagyon halott, de ez Pancsikát nem zavarta egy cseppet sem. Imbolyogva ácsorgott a nappali közepén és mereven bámulta a szája szélét nyaldosva. Nagyon magasan volt, Pancsi pedig csak egy zombikislány volt, és annak sem épp nagy növésű. Valahogy mégis le kellett szednie, vagy feljutni hozzá, legalábbis harapásnyi távolságra. Gondolkodni kezdett. Vagyis úgy tett, mintha gondolkodna, mivel ugye nemigen volt mivel. Miután ezt felismerte – ugyancsak nem tudni hogyan – elhatározta, hogy átmegy feltételes módba.

Ha lenne agya, kitalálhatna valamit, gondolta, és a feltételes mód segítségével rögtön kitalálta, hogy hogyan jut a Kakashoz. Ha lenne agya, akkor beszélni is tudna.

– Gyere le! – kiabálta volna fel a Kakasnak, aki mivel nagyon halott volt, nem tudott volna válaszolni, de a feltételes mód itt is besegített egy kicsit.

– Minek? – kiáltotta volna le a Kakas, persze csak ha a kakasok tudtak volna beszélni, és ha nem lett volna épp amúgy is nagyon halott.

– Hogy megegyelek, te hülye! – méltatlankodott volna Pancsi. – Nem látod, hogy zombilány vagyok?

Aztán mivel túl hangosnak gondolta volna magát, és nem akarta halott apukáját, és vasaló anyukáját magára haragítani a képzeletbeli csevegéssel, halkabban folytatta volna.

– Ne aggódj nem fog fájni!

– Biztos? – kérdezte volna a Kakas nem kevés bizonytalansággal a hangjában. Nemigen bízott volna a zombilányban, már ha él.

– Igen, biztos! Gyere le!

– Nem tudok.

– Miért?

– Mert halott vagyok, te buta! Egyébként meg nem érzem sem a lábam, sem a szárnyam. Valószínűleg nincsenek meg – mondta volna félénken a Kakas, s közben arra nem is gondolt volna, hogy érezni sem tud.

– Akkor valamit ki kell találnom – mondta volna Pancsi és hozzá is látott.

Odament a televízióhoz, ami hetek óta be volt kapcsolva, mert a család előszeretettel kísérte figyelemmel a zombijelenség megjelenése óta rendszeres félórás híreket. Ezek a híradások eleinte persze aggasztóak voltak, de egy bizonyos ponton túl már csak kellemes háttérzörejként színezték a zombicsaláddá törzsfejlődött família életét. Vagyis halálát. 

A hírek szünetében az egyetlen olyan műsort sugározták, aminek elég nagy volt a nézettsége a zombiválság idején is: a Szerencsekerék című tévés vetélkedő krízis idejére módosított light verzióját. Ez elé telepedett le Pancsika és mereven bámulni kezdte.

– Egy ötbetűs tárgyat keresünk, az első betűje L, az utolsó A és magasabb helyek elérése céljából felléphetünk rá. Mi az? – kérdezte Kasza Tibi.

– Létra! – válaszolta a Helyes Megfejtő.

– Létra! – visszhangozta volna a zombilány, és eszébe jutott volna a szekrény oldalának támasztott alkalmatosság, amivel anyukája a függönyöket szokta fel- és leakasztani vasalás után és vasalás előtt. Rövid feltápászkodás után el is indult imbolyogva a létra felé.

– Most mit csinálsz? – kérdezte volna a Kakas a szekrény tetejéről aggodalmas, de teljesen üveges tekintettel

– Hát, ha nem megy a zombi a Moha-hegyhez, akkor majd én megyek a Nyakas Kakashoz! – szavalta volna a zombilány a sajátosan átköltött közmondást, ami persze már teljesen abszurd feltételezés egy agyhalott zabagéptől.

Pár pillanat múlva már mászott is felfelé a létrán a Kakas irányába, és szája sarkából sűrű patakként csordogált a nyál.

– Segítség! – kiabálta volna a Kakas. – Egy ronda zombi meg akar enni!

– Te már döglött vagy, úgyhogy kuss legyen! – dörrent volna rá Pancsika, amitől a feltételes mód úgy megijedt, hogy nem támogatta tovább a történetet.

A zombilány felért a szekrény tetejére, megragadta a Nyakas Kakas csúszós, üvegszerűvé keményedett testét, és már ráncigálta is lefelé néhány egyéb dísz- és haszontárggyal együtt, amik zajosan csörömpölve értek földet a létra mellett. Pancsi semmi mással nem törődve huppant le a nippek romjainak a tetejére, és vadul hozzákezdett a Kakas szétmarcangolásához. Először letépte a fejéről a zörgős celofánná aszalódott vékony bőrréteget, majd a keze ügyébe került hegyes tüskét belevágta a lapos koponya közepébe és mohón csavarni kezdte a gerinc tengelye körül, amitől pár pillanat múlva szökőkútként buggyant elő a hideg, de édeskés vér.

Pancsika, a zombilány félelmetes szörnyetegként szürcsölte a döglött Kakas testnedveit, és közben elégedett gurgulázó hangokat hallatott.

– Mi ez a szörnyű hang? Nagyon remélem, hogy nem törtél össze semmit, te lány! Úristen mi van itt! A jó büdös picsába! Miért nem tudsz fél órát nyugton maradni. Tíz perce tettem ki a lábamat a szobából, és máris csatatérré változtattad a lakást! Atyavilág! Hogy nézel ki?! Mi ez a zöld rajtad? Zsírkréta? Fúj! Ez meg a tegnapi spenót! A hajad is csupa mocsok! Na, tünés fürödni mielőtt nagyon elverlek! Mi az ott a kezedben? Jesszusom, apád megöl, ha meglátja mit csináltál a dédelgetett üveg borával! Ittál is belőle? Pancsika még csak hét éves vagy basszájba! Hé! Micsinálsz? Ne harapj te istenátka! Akkora pofont kapsz, hogy leszáll a fejed! Már megint leselkedtél, amikor apád horrorfilmet nézett! Na, húzzál ki a kertbe a szemem elől! Gábor! Ébredj már fel a fenébe is. Jobban vigyázhatnál, amikor a hülye filmjeidet nézed! Hallod, amit mondok? Ó, te féleszű baracskai börtönőr! Hogy szakadtá, volna te is anyádba. Hát nézzé’ már magadra! Olyan mélyen hogy lehet aludni, hogy ezt ne vedd észre! Még a lábadat is bekente mustárral! Ébredj már!!

Pancsika, a Zombilány éhesen méregette a kert végében békésen szimatoló kiskutyát.

– Gyere ide, hadd egyelek meg – mondta volna a kutyának.

– Hátezzhülyee… – vakkantotta volna oda a kutya, de helyette a kerítésen átugorva messzire szaladt.

Indiántábor

/0 Hozzászólások/in , /by

Susogó Toll lassan lopakodott előre az óriási fűben. Térdre ereszkedett, és úgy próbált kilesni az élénkszínű fűszálak között, hogy ne láthassa meg senki. Tenyerét letámasztotta maga előtt és óvatosan előrébb araszolt. Hirtelen felszisszent, amikor egy bogáncsba tenyerelt és megszúrta a kezét. Óvatosan az ágyékkötőjébe törölte a fájó ujjait és közelről kezdte vizsgálgatni a sebet szálkák után kutatva. Épp kiszedett egy apró tüskedarabot, amikor egy pillanatra úgy érezte, hogy valaki megérinti a bokáját. Riadtan fordult meg és egy szőke lány kék szemeibe bámult.

– Megszúrtad a kezed? – kérdezte mosolyogva Vigyorgó Haj.

– Csitt! – pisszegte le Susogó Toll. – miattad meghallja, hogy jövünk!

Egy szó nélkül intett a kishúgának, hogy hangtalanul kövesse. Most már ketten lopakodtak keresztül az óriásira nőtt, kövér fűszálak rengetegén. Szinte nesz nélkül haladtak előre. Jól hallották a fejük felett madarak csiripelését és a hűvös délutáni szél süvítését, ahogy meglobogtatta körülöttük a mező virágait. Susogó toll valami zörgést hallott jobb oldalról a sűrű növényzetből. Megállt és feltartotta a kezét, hogy a mögötte óvatosan közelítő húgát is figyelmeztesse. Mozdulatlanul figyelték, hátha megismétlődik az apró neszezés. Pár pillanat múlva éktelen ricsajjal egy gyönyörű színes madár szállt fel pár méterre tőlük. Vigyorgó Haj tágra nyílt szemmel nézett a madár után.

– Hűű…odanézz! – kiáltotta ámulattal.

– Ez jó közel volt. – válaszolta Susogó Toll, majd ismét előrefordult, hogy a fűben tovább lopakodjanak. Szinte rögtön meg is dermedt az ijedtségtől, mert egy barna hosszú orr és egy nagy barna szempár meredt rá a fűcsomók között. Pár pillanat múlva kinyílt egy hegyes fogakkal teli száj és Susogó Tollnak kiáltani sem maradt ideje, máris arcon nyalta egy nagy vörös nyelv.

– Pfuuuujjj. –húzta el a száját Susogó Toll és hanyatt esett a puha fűben. A barna szőrű kutyának több se kellett, farkcsóválva teperte le a földön fekvő fiút, miközben folyamatosan az arcát mosdatta a nyelvével.

– Toboz győzött! Toboz győzött! – rikkantotta Vigyorgó Haj.

– De csak mert a fácánra figyeltem. Legközelebb én kapom el. – törődött bele a fiú a vereségbe, és megvakargatta a kutya lelógó fülének a tövét. Feltápászkodott és eligazgatta a hajába tűzött tollakat.

– Gyere, menjünk inkább le a patakhoz. – szólt Vigyorgó Hajhoz.

– Legalább lemosod magadról azt a sok nyálat. – vihogott a lány. Egymás nyomában futva indultak lefelé a dombról, miközben Toboz-kutya körülöttük szaladgálva és vidáman csaholva követte őket. Elértek a domb lábához, ahol az aljnövényzet és a bozót már régen benőtte a régen használt utat. Az út két oldalán sűrű bokrok sorakoztak, amik közé – mindketten tudták jól – keserves úton lehetett csak bemászni. Vigyorgó Haj lelassított és a bokrok közé mutatott.

– Látod ott azokat a fehér micsodákat? – kérdezte Susogó Tollat aki szintén megtorpant a húga hangjára. Visszasétált és a jelzett irányba nézett. Mélyen a bokrokon túl, az erdő szélén hófehér és gömbölyded dolgok rikítottak elő a sötét színű avarból.

– Olyan mintha koponyák lennének szétszórva a fák alatt. – találgatta a fiú.

– Jaj ne mondd már! – húzta el a száját Vigyorgó Haj. Oldalba bökte bátyját. – Na megnézed mi az, vagy csak itt ácsorogsz?

*

– Magasabbra mássz! –utasította Vigyorgó Haj. – Ne legyél már ilyen béna!

– Mi lenne, ha nem dirigálnál?! – szólta le Susogó toll és próbált magasabbra mászni a hosszú oszlopra ami a fakerítést elválasztó kaput tartotta. Lábával erősen kapaszkodott miközben az egyik kezével a frissen szerzett rémisztő koponyát szorította magához, a másikkal pedig a félig lecsúszott ágyékkötőjét próbálta megigazítani.

– Kilátszik a feneked! – nevetett a lány mit sem törődve a bátyja villámló tekintetével.

– Ne várd meg amíg lejövök, mert a Csillagerdőig kergetlek! – fenyegette meg a fiú, de az ő szemében is vidámság csillant már a nevetséges helyzetbe belegondolva. Felnyúlt és erősen az oszlop tetejére húzta a színesre kimázolt koponyát. – Na ez megvan! – vidáman kurjantott egyet és lehuppant az oszlop tetejéről.

– Épp időben. Már jön a sápadt arcú a szekerén. Gyere bújjunk el gyorsan! – sürgette meg, és már rohant is a kapun belülre a biztonságos indiánsátor felé. Susogó Toll egy félig meddig sikerült harci üvöltéssel követte.

*

Apa bekanyarodott a tanyához vezető göröngyös útra. Lassan vezetett, hiszen tudta, hogy a kiskutya már kilométerekről meghallotta, hogy közeledik az öreg Skodával a házhoz. Ilyenkor mindig elé szaladt és az utolsó párszáz métert a kocsi mellett csaholva tette meg. Mikor a kapuhoz ért és észrevette a kimázolt koponyát az oszlop tetején, már csak enyhén lepődött meg. Ismerte a gyerekeit, és tudta, hogy nagy csínytevők is tudnak lenni, pláne itt a nyugodt vidéki tanyán, ahol a természetes környezetben senki sem háborgatja őket.

Kiszállt a kocsiból és látta, hogy Anya a nyári-konyha teraszáról éppen felé tart mosolyogva.

– Kitalálom, megint indiánost játszanak. – szólt, majd egy puszit nyomott Anya arcára. – Nehéz heted volt?

– El sem tudod képzelni mennyire. – sóhajtott fáradtan Anya. – Lepermetezték a legelőt a ház mellett és emiatt derékig ér a fű. Imádnak benne játszani, de estére a vegyszertől kiütéseket kap mindkettő.

– És a koponya a kapun? Honnan szerezték?

– Nem fogod elhinni, óriás pöfeteggombák nőnek a patak melletti régi út mellett. – Anya kissé oldalra billentett fejjel várta a reakciót, hiszen tisztában volt Apa gombagyűjtés mániájával.

Apa szeme felcsillant és látszott rajta, hogy ha nem lenne fáradt a hosszú utazástól, már rohanna is a gombarendszerező kiskönyvéért és a gyerekekkel feltérképeznék az egész erdőt újra. Apán győzött a fáradtság és inkább komótosan a csomagtartót kezdte kipakolni.

– A lényeg, hogy jól érezték magukat. – szólt és a telek hátsó részében felállított kempingsátor felé nézett, ahol két gyermek már az indiánus totemoszlopról elfeledkezve, legó-város építésébe kezdett. A jókedvüknek az esti fáradtság sem vethet véget, hiszen várja őket a hűvös vályogszobában a meleg dunyhatakaró, ami alól másnap újabb csodákkal teli világba ébredhetnek.

Rókaszelidítés

/0 Hozzászólások/in , /by

– Szija! – mondta a róka.

– Jaj de megijedtem! – mondta a rókalány és hátrafordult. – Miért lopakodtál mögém?

– Nem akartalak megijeszteni. – mondta a róka. – Ne haragudj. Mi csinálsz?

– A csillagokat nézegetem. Olyan szépek! – mondta a rókalány.

– Ó, én már régen nem nézegettem őket. – mondta a róka. – De tényleg szépek.

– Szerinted valójában mik a csillagok? – kérdezte a rókalány csillogó szemekkel. – Szerintem sok-sok pici szentjánosbogár egy nagy-nagy fekete tóban.

– Sok-sok hatalmas bolygó. Olyanok, mint az amelyiken élünk, csak olyan messze vannak, hogy icipici pontnak látszanak csak – válaszolta a róka.

– Honnan tudod? – kérdezte gyanakodva a rókalány, mert zavarta, hogy a vadonatúj elméletét nem osztotta ez a jöttment róka.

– Volt egy barátom, aki az egyik bolygóról jött. – mondta a róka és kicsit elszomorodott, ahogy eszébe jutott a kis herceg.

– A barátod? – kérdezte ámuldozva a rókalány. – Téged megszelídített egy földönkívüli?

– Igen, de utána visszament a rózsájához. – mondta a róka. – De azért örülök, mert sokkal jobb szelíd rókának lenni. És legalább sokszor eszembe jut, amikor még itt volt velem. És annak is örülök, hogy a rózsájával van, mert így legalább boldog.

– És az nem baj, hogy te nem vagy boldog nélküle? – kérdezte a rókalány és közelebb ült kicsit a rókához.

– Nem, mert nekem fontosabb a barátom boldogsága. – mondta a róka.

– Tudod, emiatt sokan butának tartanának. – mondta a rókalány.

– És te is butának tartasz? – kérdezte a róka, és kicsit félt a választól ugyanis nem szerette volna, ha butának tartja a rókalány.

– Szerintem aranyos vagy. – mondta a rókalány és a róka fejére tette egy pillanatra a mancsát.

– Téged is megszelídített már valaki? – kérdezte a róka érdeklődve, mert a rókalány olyan barátságos volt vele, ahogy csak egy szelíd rókalány lehet barátságos.

– Bizony meg. – válaszolta sóhajtva a rókalány és újra a csillagokat kezdte nézegetni. – Sokszor. Talán többször is mint kellett volna.

– Engem csak egyszer szelídítettek meg. – nézett nagyot a róka. – El sem tudom képzelni, hogy milyen lehet, amikor sokszor szelídítenek meg.

– Segíthetek elképzelni. – válaszolta a rókalány. – Fájt a szíved, amikor a barátod visszament a rózsájához?

– Igen. – mondta szemlesütve a Róka. – Sírtam is.

– Most akkor képzeld el, hogy minden megszelídítés után egy újabb búcsúzás következik és egy újabb adag fájdalom adódik hozzá az előzőhöz.

A róka elképzelte és nagyon nem tetszett neki az érzés.

– Aúúúúú. – vonyított. – ez rettenetes. Ha ilyen szörnyű, ha sokszor szelídítenek meg akkor miért hagytad?

– Tudod ez az élet törvényszerűsége. – válaszolta a rókalány és mancsával próbálta megnyugtatni a rókát, aki még mindig remegett az elképzelt helyzettől. – És nincsen ebben semmi rossz. Minden, ami elkezdődik, egyszer véget is kell, hogy érjen. És minden búcsúzás, egy újabb kezdet magvait hordozza magában. Ha sokszor szelídítenek meg, az azt jelenti, hogy sokan kerülnek hozzám olyan közel, mint azelőtt senki. És senki sem kerül közelebb hozzám, mint az előző, aki megszelídített csak máshová. Mert mindenki más, és más. És senki sem jobb vagy rosszabb a másiknál, hanem olyan amilyennek először megismertem. 

– És mindig, minden búcsúzásnál sírtál? – kérdezte a róka és hirtelen csodálni kezdte ennek a rókalánynak az erejét amivel el tud viselni annyi sok búcsúzást.

– Mindig. – válaszolta a rókalány. – Sosem lesz könnyebb, de minden alkalommal újabb értékekkel leszek gazdagabb belül, mert aki egyszer belép a szívembe az nem léphet ki onnan anélkül, hogy nyomot ne hagyna. És ezek az apró ismertetőjegyek mindig idebenn lesznek, hogy emlékezzek. És ezek az emlékek kárpótolnak az összes fájdalomért, ami a búcsúzással együtt járt. Mert érzem, hogy sosem leszek többé egyedül.

– Mesélj el minden alkalmat, amikor megszelídítettek! – kérte a róka, mert nagyon kíváncsi lett hirtelen erre a rókalányra, akiben annyi sok szelídítés lenyomata él, hogy sosem érzi többet egyedül magát.

  És a rókalány mesélni kezdett, a róka pedig csendben hallgatta. És érezte, ahogy az elmesélt történetek által az ő világa is bővülni kezd. A sok történet, sok emléket és sok különös érzést hordozott magában és a róka szomjazta a rókalány szavait, és már ő is vágyott rá, hogy rengetegszer szelídítsék meg, akárhogy is fáj a sok búcsúzás, és rengeteg barátja legyen és sose legyen többé egyedül.

Rém mese

/0 Hozzászólások/in , /by

Hideg és sötét volt, amikor felébredt.

Semmire nem emlékezett. A nevére sem, sőt azt sem tudta volt-e neve egyáltalán. Talán épp akkor született.

Érzékszerveit erőltetve nézett körül, de csak a feneketlen sötétséget látta. Félni kezdett. Még jobban erőlködött, és ezúttal homályos körvonalak kezdtek derengeni. Egy teremben volt. Minden oldalról magas falak vették körül, és a távolban furcsa formák tornyosultak fölé. Ahogy hozzászokott a sötéthez és jobban látott már, a szürke falakon gyönyörű csillogást vett észre. Olyan volt mintha egy tükör ezernyi csillagot rejtett volna magába. Lélegzetvisszafojtva bámulta a kristályos ragyogást és úgy érezte, nem tud betelni vele. A terem szabályos formákból és elemekből épült. Nem tudta megítélni mi is a célja a helyiségnek, de hozzá képest óriási volt. Több emeletnyit terjedt felfelé és lefelé egyaránt. Az emeletek padlóját, furcsa mesterséges anyagból készült rudak alkották, amik között jól megtudta vizsgálni az alatta és felette lévő szintek tartalmát. Érdekes dobozok, gömbök, hengerek váltakoztak látszólag összevissza, mégis érezhetően valamilyen rejtélyes logika szerint. És mindent az a szikrázó csillogás borított. Egyre jobban megnyugodott és elmosolyodott. Végignézett a saját testén. Papírból készült ruhába öltöztették, ami érdekes színekben tarkállott. Az egész testét eltakarta, az egyetlen lábának végétől egész a gömbölyded fejbúbjáig. Nem tudta miért van ruhában, hisz a hidegtől egyáltalán nem védte ez a vékony réteg. Sőt, valahogy úgy érezte nincs is szüksége rá, hogy a hidegtől óvják. Jól érezte magát és egyáltalán nem vágyott arra, hogy melegebb helyen legyen. Arra gondolt, hogy biztos nem véletlenül került ide és egy hosszú és boldog létezés várja, rengeteg felfedezni váró csodával. A ruhát bizonyára csak esztétikai szempontból adták rá, bár ahogy végignézett tömzsi sötétbarna testén és egyenes, lapos lábán nem volt mit szégyellnie. Azért örült, hogy van ruhája, mert nélküle talán szégyenlős lenne. Nem mintha bárki is megláthatná ruha nélkül a kietlen teremben, de azért megnyugtató volt a tudat, hogy a színes papírruha elfedi a kíváncsi szemek elöl. Ismét a környezetét kezdte vizsgálni. A vele szemben lévő falon hatalmas hengerek voltak láthatóak a távolban. Magasan fenn, pedig furcsa kerekded gömbök feküdtek egy kiszögelésen. El sem tudta képzelni mik lehettek körülötte azok a dolgok, de mivel szemlátomást nem jelentettek rá különösebb veszélyt, ezért nem foglalkozott tovább velük.

Már éppen ott tartott, hogy elkezd nevet adni a körülötte lévő dolgoknak, amikor beteljesült a végzete.

Azzal kezdődött, hogy remegni kezdett alatta a hosszú rudakból álló padló. Aztán már az egész terem remegett. Ütemesen rázkódtak össze a hatalmas tárgyak. Furcsa csilingelés és zörgés hallatszott minden irányból. Erősödött egy ideig a rázkódás aztán abbamaradt. Nagyon megijedt. Fogalma sem volt róla mi fog történni, de nagyon rossz előérzet fogta el. Hirtelen vakító, iszonyatosan erős fény öntötte el, és ezzel egy időben éktelen csörömpöléssel és robajjal eltűnt a terem egyik gigantikus fala. Valami szörnyű erő szorította meg és repítette fel onnan, ahol feküdt. Felocsúdni sem volt ideje és a vakító világosságba zuhant. A testét szorongató erő nem eresztette, csak ide-oda dobálta a vakító hatalmas ürességben. A jóleső hűvös levegőt, forróság váltotta fel, ami a ruháján keresztül fojtogatni kezdte. Mozdulni sem mert. Tudta, hogy most elpusztul, és semmit nem tehet ellene. Szorosan behunyta a szemét és tűrt. Elhatározta, hogy büszkén lesz az elmúlásé, de a pánik rögtön elöntötte, amikor félelmetes recsegés közepette kezdett szétszakadni rajta a színes papírruha. Az erős fény és a forróság rögtön sebeket ejtett rajta ahol a ruha maradványai már nem védték a testét. Sötétbarna bőrén apró áttetsző folyadékgömbök kezdtek megjelenni. Sikított volna, de nem jött ki hang a torkán, mert hirtelen az egész ruha lekerült róla és az égető fájdalomtól nem kapott levegőt. Hirtelen egy hatalmas nyáladzó száj tűnt fel lapátnyi fogakkal és óriási nyelvvel, ami elkerülhetetlenül kezdett közeledni hozzá. Elájult. Utolsó gondolatával a létezése igazságtalan rövidségén merengett. Nem érezte, ahogy a száj sötét belseje magába fogadja őt, ahogy az óriási ajkak rátapadtak a nyakára és a maró forró nyál rögtön oldani kezdi sötétbarna bőrét. A csillogó fogak lassan a bőréhez értek, majd egy pillanatnyi tétlen szorítás után összecsattantak. Így múlt el rövid élete. Lelke már távolodóban volt, amikor a csattogó fogak módszeresen lenyúzták halott testéről a sötétbarna bőrt és a hófehér húsába vájtak. Lassan, élvezettel csámcsogott a száj azon, ami megmaradt belőle. A nyelv fürgén fogta fel a hatalmas hőtől cseppfolyóssá váló testrészeket. Egy idő után már csak az egyenes láb és néhány olvadt húscafat maradt belőle. Akkor az erő elengedte végre. S míg lénye felfelé szárnyalt a fénybe, addig a maradványai a sötét mélybe zuhantak.

Lábammal felengedtem a pedált és a szemetes teteje becsukódott. Becsuktam a mosogató alatti kis ajtót és ismét a hűtő felé indultam. Ebben a dög melegben jó lesz egy üveg Heinekennel lemosni a vaníliás Magnum édes ízét.

Hideg és sötét volt, amikor felébredt.

Egy szűk rekeszben állt, jó pár henger alakú társához szorítva. Nem tudta, hogy került oda, és mit is keresett ott igazából, de egyelőre nem bánta, akárhol is van. Élvezte saját létezését, a kis buborékokat, amik kellemesen csiklandozták bensőjét, és helyes kis kalapját, ami hosszú zöld nyakának tetején trónolt. Arra gondolt, hogy biztos nem véletlenül került ide és egy hosszú és boldog létezés várja, rengeteg felfedezni váró csodával…