fantasy

Tag Archive for: Fantasy

A túlélő

/in , /by

Richie zajt hallott, megtorpant, szétnézett. A töltést körülvevő erdő a szokott dalait neszezte. Rovarok, levelek susogása, ilyesmi. Megnyugtató semmiségek. Emberszagot sem hozott a szél. Mégis, Richie mereven állva várakozott néhány percig. Az óvatosság nem árt, ideje pedig van bőven. 

Richie-nek nem jött be a vámpírosdi. A csajok éppúgy kerülték, mint előtte, ráadásul már fel sem állt. Úgy tűnik, a vámpírok testi funkciói rohadtul tetszőlegesek. Éhség van, libidó is, ám az ez utóbbi kiéléséhez szükséges készségek már nem működtek. Nem csoda hogy a régi vámpírok frusztrációjukban zsabós ingben hegedültek a mauzóleumuk tetején. Persze ez azelőtt volt, hogy a létezésük széles körben ismertté vált volna. Amikor ő dagadt lúzerként csatlakozott egy wannabee vámpír klánhoz, csak mert tartozni akart valahová. A többiek nagyon menőnek érezték magukat, de Richie valahol mindig kínosnak találta az egészet. Mint amikor a focicsapat kapitánya átdobta egy kukán, „ha vámpír vagy repülj kiáltással”, vagy amikor Mary-Sue mostohafaterja megjött a vadászatból, ők meg talpig feketében és csipkében „Embervér” feliratozású címkével ellátott sangriát ittak a garázsában. A redneck paraszt szó nélkül hátrament a sufnijába, ahol kihegyezett pár karót. Egy bazinagy kalapácsot lóbálva visszasétált, eléjük dobta őket, azután annyit mondott, futás. Közben a vadászcimborája, meg Sue suttyó bátyja a Ford pickupnak dőlve szakadtak a röhögéstől. 

Többet szívott velük, mint egyedül, de legalább volt társasága. Meg persze ott volt Sue is. 

Nem is értette, Anton miért nem Sue-t választotta. A vámpír ránézésre húsz év körüli lehetett, tökéletes külsővel, az elmaradhatatlan zsabós ingben és hegedűvel. Kiderült, a ghoulja alapította a klánt, azután amikor a hívek eléggé elkötelezettekké váltak, Anton átvette. Éjszakánként a klubban lógtak, a mester fellengzős sztorikat mesélt, meg lazáskodott, de ezen túl nem csinált semmit, csak a rajongókat szívogatta olykor. Igazság szerint csak egy nagyhangú lúzernak tűnt. Mégis, Richien kívül mindenki arra vágyott, hogy tanítványul válassza. Ekkor már jöttek az első hírek, vámpírokról, meg az ellenük való védekezésről. 

Azán a szertartás estéjén Anton őt választotta. Richie nem akarta ezt, de nem mert tiltakozni. Az átalakulást, ahogyan az egész pubertást, az anyja alagsorában vészelte át. Persze ezúttal nem voltak ott a haverjai, hogy szerepjátékozzanak, és a game-ek sem kötötték le, miközben vért hányt. Rossz volt, de két nap alatt átvészelte. A következő hétvégén azután üresen találta a klubbot. Anton eltűnt, ahogyan a többiek is. Állítólag vámpírvadászok ütöttek rajtuk. Richie nem is kereste őket. Nem merte és nem is volt kedve hozzá. Egyedül Sue-t sajnálta, de reálisan belegondolva sosem volt esélye nála. 

Azóta az utakat járta. Illetve, az utóbbi időben inkább kerülte őket. A népek mostanra sok mindent megtudtak a vámírokról, és sajnos nem voltak hülyék. Még a gyerekek is UV lámpával és szenteltvíz sprayvel jártak. Ő persze naptejet használt, de néhányszor így is csúnyán megégett. Ráadásul a szenteltvíz, vagy a számszeríjból kilőhető karók ellen ez nem használt. Így esőköpenyt hordott, alatta egy SWAT-ostól lopott taktikai páncéllal, amely lötyögött rajta. Richie nem foglalkozott efféle esztétikai problémákkal, amióta egyszer majdnem otthagyta a fogát, amikor két felszentelt baseballütős suhac elverte, és egy karót is kapott a vállába. Az egyik kölyök kishúga lőtte ki. Basszus, a hegyét horgasra faragta! Azóta kerülte a településeket, oposszumokon és békákon élt. Emberi vért nem tudott lopni. A hajléktalanok fokhagymát zabáltak, a vérbankokat pedig őrizték. Mindenki ismerte a vámpírok gyengéit. Nem volt hová mennie. Egyre kimerültebbé vált. Az állati véren éppen csak eltengődött.

Ma már nem nagy buli ez a vámpírosdi. Richie még egyszer szétnézett, majd megvonta a vállát és továbbindult. Egész életében szokta a looserságot. Ez se rosszabb. Csendesen, megereszkedett vállal kullogott tovább a sínek mentén, hallgatva az éjszaka neszeit. 

Az utolsó szerenád

/0 Hozzászólások/in , /by

Hol volt, hol nem volt, tartatott egyszer egy zenés ünnepség, amin az ország összes kimagasló tehetségű zenészpalántája részt vett. A fellépés nem volt kötelező, de erősen ajánlott volt, minek után olyan prominens vendégek is előfordultak a vendéglistán, mint Lincoln Wright vagy Magnus Patton. Ezek az emberek köztudottan arról voltak híresek, hogy ha meghallották, hogy valakinek a környezetükben transzcendens adottságaik vannak, nem haboztak életfogytiglani szerződést ajánlani neki valamelyik lemezkiadójuknál.

Colia szerény lány volt. Nem sokat dalolászott életében, de amikor néhanapján mégis csak úgy álltak be a csillagok, hogy kedve szottyant dalra fakadni, olyankor beletette szívét-lelkét. Akaratlagosan. Ezen a mulatságon azonban olyan dolog történt vele, amit azután soha többé nem tudott oly mértékben feldolgozni lelkileg, hogy szívből énekelhessen. Megerőszakolták. Nem, nem. Nem a szó hagyományos értelmében. Tudniillik, a lelkét erőszakolták meg.

Az este lightosan indult, mindenki kellemesen eltársalgott a barátjával, barátnőjével. Colia egész nap nem evett semmit, ezért mielőtt kikérte volna az első sörét, elfogyasztott egy csomag otthonról hozott kekszet. Szép lassan oldódott a hangulat, a különféle klikkek immár egymás között is csevejre indultak. Liana és Diana arra kérték Coliát, énekeljen el nekik egy dalt, Colia azonban visszautasította a felkérést mondván, hogy a kért dal nagyon nehéz. A lányok tudták, hogy Colia korábban már elénekelte ezt a dalt, ezért nem értették, mi okoz számára fejtörést a dologban. Colia ekkor udvariasan elmagyarázta nekik, hogy éreznie kell a chillt ahhoz, hogy ilyen nehéz feladatra szánja el magát.

Colia másnap egy franciaágyban ébredt. Körülnézett a szobában, de semmit sem ismert fel a látott tárgyak közül. Félve megemelte a mellkasán pihenő takarót, hogy megbizonyosodjon arról, hogy nem mezítelen. Idegen pizsama volt rajta. Tétova léptekkel kiszállt az ágyból, s az ajtó felé eredt. Rettegett, mert fogalma sem volt arról, kit fog az ajtó mögött találni. Végül is csak egy barátnőjébe futott bele, aki elmesélte neki, hogy az előző este annyira lerészegedett, hogy nem akarta egyedül hazaengedni, ezért inkább a saját családja házába vitte. Colia megköszönte a barátnőjének, hogy nem hagyta magára ebben a kínos helyzetben, s hazaindult.

Este ismét zenés mulatságot rendeztek. A francia chansonokat kedvelő leánytömeg a Morton téren gyűlt össze, s onnan indultak tovább a kultúrközpontba. Colia barátnője úgy gondolta, hogy megvicceli Coliát, így amikor a lány megérkezett a helyszínre, nem átallt máris szóba hozni az előző estét. Megvárta, amíg Colia hangosan elismeri, hogy szinte semmire sem emlékszik a történtekből, majd flegmán, fennhangon a következő megjegyzést tette:

– Ja hát nem volt semmi, ott feküdtél halottan a füvön, és senki arca meg sem rebbent.

Colia arcára kiült az aznap reggel megismert rettegés. Nem, nem a haláltól félt, hiszen a történelem ezen pontján már senki előtt sem volt ismeretlen a halál mibenléte. Colia azt nem tudta elképzelni, hogy mi vezethette el őt odáig, hogy megölje magát, hiszen szerette az életet, s szeretett énekelni is. Tudta, hogy a halál után már nem szól a zene, ezért sohasem akart meghalni, mert a zene volt a mindene. Még akkor is, ha ritkán zenélt. “Ezt nem volt joguk megtenni velem” – ismételgette magában, mire vett egy mély levegőt, és elsétált a rendőrségre, hogy feljelentést tegyen.

Vízöntő (2)

/0 Hozzászólások/in , /by

Szívem szerint feltápászkodtam volna, hogy leeresszem a redőnyöket, ám a tagjaim nem engedelmeskedtek. Először nem ijedtem meg túlzottan, mert nyilvánvalónak látszott, hogy a kék folyadék bénította meg az izmaimat. Rövidesen azonban penetráns bűz tódult az orromba, aminek csakis a hátam mögött álló, üres tükörfoglalat lehetett a forrása. A borzasztó odor leginkább rothadást idézett, olyasfélét, amilyet az ember többnapos hulla közelében szagolhat. Szerettem volna megfordulni, de a mozgási képességeim továbbra is erősen korlátozottaknak bizonyultak. A bűz erősödött, és úgy tűnt, hívatlan vendéget tükröz vissza a hátam mögül a velem szemben elhelyezkedő ablaküveg.

Az egész szituáció egy hatásvadász, sablonokkal zsúfolt, harmadrangú kísértethistóriára emlékeztetett. A hagyaték kezelője novellakarakterek szintjére süllyed, egy gyanús körülmények közt elhunyt író feljegyzései közt esős idővel érkező másvilági istenekről olvas, és a veszedelmes entitás némi droghasználatot követően személyesen is megjelenik. A dolgozószoba parkettája megreccsent, mintha csakugyan felém lépkedett volna valaki vagy valami az odakint villogó elektromos kisülések fényében, aki átjárónak tudja használni az összetört tükröket. Tudatom egyik hátsó zugában ott motoszkált a gondolat, hogy megérkezett a Vízöntő, és be akarja kebelezni a lelkemet.

Egyre hevesebben szerettem volna legyűrni a tagjaimat gúzsba kötő mozdulatlanságot, és végül siker koronázta erőfeszítéseimet. Kipattantam a hintaszékből, és megperdültem, de senki sem állt mögöttem. Tekintetem ekkor a tükör maradványaira esett, és felordítottam, mert az összezúzott üveg visszakerült a helyére, és mögötte egy rettentő teremtmény várakozott.

Pontosan úgy festett, ahogy Lang megmintázta az irományában. Kentaurszerű fajzat bámult rám a foncsorozott felület túloldaláról, megnyúlt koponyáján ágas-bogas agancsra emlékeztető kinövés burjánzott. A legijesztőbb mégsem ez volt benne, hanem az, hogy a teremtmény az én arcvonásaimat viselte. Megbabonázva bámultam, miközben kétségbeesetten igyekeztem értelmezni valahogy a helyzetet. A rémítő hibrid torkán fültől-fülig húzódó vágás tátongott, két szeme helyén véres, kivájt üreg ásítozott. Felüvöltöttem, mert az üveglapról visszatükröződő groteszk kinézetű képmásom segélykérően felém nyújtotta a karját, és fejhangon felsikoltott.

Rámeredtem, majd könnyek áradata kezdett záporozni a szememből, miközben az utoljára olvasott füzet oldalai úgy pörögtek a levegőben, mintha egy kísértet lapozgatná őket. Felragadtam a mögöttem billegő hintaszéket, és teljes erőből a tükörhöz vágtam. Az üveglap fülsértő csörömpöléssel szilánkokra hullt, és riasztó asztrális képmásom elenyészett. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, mert a helyzet megoldása egyszerűbbnek bizonyult, mint hittem. Az üvegszilánkok mögött azonban ezúttal nem a keret, hanem egy alagútra emlékeztető, sötét nyílás tárult fel, és maga felé húzott. Próbáltam ellenállni, ám fokozódó szívóereje végül beszippantott.

Gyorsvonati sebességgel száguldottam az anyaméhként lüktető síkok között, miközben lidércnyomásos metamorfózison mentem át. Nem tudtam, mi történik velem, csak azt, hogy iszonyatosan fáj. Az altestem valahogy megnyúlt, miközben a csontjaim groteszk módon átalakultak. Lábaim kemény patákká váltak, koponyám felső részét tűhegyes szarukinövések ütötték át. Hullámzott körülöttem minden, a pórusaimból vér szivárgott, és úgy éreztem, beleőrülök a fájdalomba. Az egész valamiféle borzalmas születésre emlékeztetett, és úgy látszott, sohasem akar véget érni.

Egyszer csak valami keménynek ütköztem, és dühödten belefejeltem a homlokomból sarjadt agancskoronával. Csörömpölés hallatszott, és a következő pillanatban egy szétzúzott tükör keretéből ugrottam elő egy olyan dolgozószobában, ami a megtévesztésig hasonlított a kiindulási pontomként szolgáló helyiségre. Odakint ugyancsak ítéletidő tombolt, az ég ereszcsatornái úgy zúdították a halandókra felgyülemlett víztömegüket, mintha az istenek értünk zokognának.

Lang kábán billegett a hintaszékében, ölében elrongyolódott füzet pihent, a közelében kiürült fecskendő hevert a padlón, amelynek falára olajosan kéklő anyag rakódott. Nehézkesen kinyitotta a szemét, és rám bámult. Gyilkos indulat támadt bennem, és csattogó patákkal nekirontottam. Nem akartam bántani, de a férfi drogoktól bódult elméje áthozott ebbe a valóságba, és rákényszerített a metamorfózisra. Először az arca felé ökleltem az agancsommal, és mindkét szemére megvakítottam, hogy ne kelljen látnia, amit ezután teszek vele.

Én vagyok a Vízöntő, a lélekvadász, aki éhes parazitaként várakozik a szellemvilág sötét zátonyai között. Jól vigyázz, mit írsz le! Mert amikor jön az esős idő, és megnyílnak az átjárók, kábult elméd magához ránt, mint molylepkét a lámpafény…

Vízöntő (1)

/0 Hozzászólások/in , /by

Derek Lang homályos körülmények között távozott az élők sorából, bár a hatóságok egyszerű öngyilkosságként zárták le az ügyét. Talán nem találtak gyanús mellékkörülményeket, noha meglehetősen ritka, hogy valaki először kiszúrja mindkét szemét, aztán fültől-fülig átvágja a saját torkát egy szilánkokra zúzott tükör előtt, mielőtt végleg eltávozna ebből a földi siralomvölgyből. Egyes pletykák szerint túl sok tudatmódosítót használt a borzalmas lények kiötléséhez, ami kitörölhetetlenül rányomta bélyegét a lelkivilágára. Nem tisztem mások felett ítélkezni, én csak jó pénzért felöltöm az alkotói profiljukat. Ezúttal is ez volt a helyzet: azért jelentem meg Lang otthonában, hogy magamra öltsem a személyiségét, és egy róla szóló, hitelesnek látszó önéletrajzot hamisítsak. Nem ez volt az első ilyen megbízatásom, profinak számítottam megboldogult irodalmi notabilitások fiktív memoárjainak megkomponálásában.

Zuhogott az eső, mintha dézsából öntötték volna, amikor megérkeztem az elhagyatott hegyi kúriához, ahol a néhai tengődött. A viktoriánus stílusú épület úgy magasodott a környező erdőség fölé, mint egy gondterhelt redőkbe gyűrődött homlokú óriás. Első pillantásra megállapítottam, hogy Lang meglehetősen magányos életet élhetett itt, és a takarítás sem lehetett az erőssége, mivel az egész rezidencia elképesztő elhanyagoltságot tükrözött. A földszinti mosogatóban csaknem a mennyezetig ért a szennyes edények halma, enyészet bűze lengte be a helyiségeket, a sötét sarkokban pókhálók tenyésztek. Amennyire tőlem telt, kitakarítottam, majd haladéktalanul nekiláttam feldolgozni a kétezres évek legelismertebb horrorszerzőjének irodalmi hagyatékát.

Hamarosan néhány elrongyolódott, kézzel teleírt füzetre akadtam, amikből egy eklektikus érdeklődésű, rendkívüli műveltségű ember karaktere rajzolódott ki előttem, aki súlyos személyiségzavarának köszönhetően meglehetősen féktelen életet élt. Az egyik füzetben naplószerű részleteket találtam, amelyekben Lang komolyan vallott arról, hogy úgy sejti, holografikus realitásban élünk, amiben ébren álmodó istenek hemzsegnek. Szerinte ezek az írók, akik öntudatlan teremtő erővel rendelkeznek, vagyis más párhuzamos univerzumokban valósággá válnak az általuk lejegyzett, kitalált történetek. Azt is vallotta, hogy szélsőséges időjárás során olykor összemosódhatnak a valóságok, és a teremtő elme természetfeletti entitások átjárójává válhat egyes pszichedelikus tudatmódosítók hatására.

Lang ezután egy olyan teremtményről mesélt, akinek a felbukkanását égiháború kitörésekor gyakran megtapasztalta. Azt állította, sokszor találta magát a dolgozószobai nagytükör előtt, amikor ítéletidő zúdult a környékre. Ilyenkor orrfacsaró rothadásszagot érzett, és egy ismeretlen sík sötét körvonalai rajzolódtak ki az üveglapon. A távolban kentaurra emlékeztető agancskoronás alak magasodott, vonásainak helyén homály kavargott. Lang agyába furcsa mód információk szivárogtak a kreatúráról, akit elkeresztelt magában Vízöntőnek. A különös entitás egy lélekvadász idegen istenség volt, aki megbújt egy rémtörténet paralel univerzumában, és úgy vonzódott a drogoktól bódult írók elméjéhez, mint molylepke a lámpafényhez. Mágikus ereje azonban megkopott az idők során, és a természetfeletti hatalmasság pozíciójából fokozatosan egy paranormális képességekkel bíró szellemi parazita szintjére süllyedt. A Vízöntő nem is sejtette, ki ő, mivel csak akkor lényegülhetett át igazi önmagává, ha valamely elbeszélő tudatán keresztül átjárót nyílt, és átrántotta a mi világunkba.

Lang a feljegyzéseiben arról panaszkodott, hogy egyre gyakoriabbakká váltak a találkozásai a Vízöntővel. Ráadásul minden alkalommal rohamosan csökkent az idegen isten és a tükör közti távolság, aminek következtében a kreatúra vonásai is mind’ határozottabbakká váltak. Lang a rendszeres drogfogyasztásnak köszönhetően azt sem tudta eldönteni, ő találta-e ki a közeledő rémalakot, vagy az tőle függetlenül nyerte el létezését. Ami azt illeti, ennek a megállapítása nekem is komoly nehézségeket jelentett. A férfi narratívája hagyományos, mondhatni autentikus naplóbejegyzéseket idézett, ám a szkeptikusabb énem nem zárta ki annak a lehetőségét sem, hogy valójában egy memoárnak álcázott, befejezetlen fikciót olvasgatok, aminek még munkacímet sem adott. Mindenesetre akárhogy is volt, Lang egyértelműen a valóságból merített ihletet, mert a dolgozószobájában ott pompázott a kitört tükör, amiről olyan sokat regélt a megsárgult füzetlapokon, mi több, az egyik szövegrészlet révén a szerző eldugott narkotikumkészletére is rátaláltam. A helyiség bal sarkában álló könyvespolcon kellett elmozdítani két vaskos Lovecraft válogatáskötetet, mire egy rejtett mechanizmus feltárt egy titkos üreget. Akadt ott mindenféle készség, amivel az ember bódulatot elősegítő kivonatokat juttathatott a szervezetébe. Nem is tudom, mikor jött a gondolat, hogy ki kellene próbálnom őket, de úgy véltem, a teljes átéléshez nem elég csak Lang otthonának áporodott levegőjét szívnom.

Először egy hieroglifaszerű faragásokkal borított tajtékpipát választottam a készletből, és félelem nélkül elfüstöltem a benne található keveréket. A kábítószer nagyon gyorsan hatni kezdett, de csak egyfajta könnyed lebegés vett erőt rajtam, ami újabb kísérletezésre ösztönzött. Következőnek egy fecskendő olajosan kéklő tartalmát adtam be magamnak. Míg a kertre néző ablakon keresztül a gyommal felvert udvart bámultam, fel-lebillegtem Lang kedvenc hintaszékében, és türelmesen vártam, hogy a különös anyag dolgozni kezdjen a véremben. Nem tudom, mennyi időt tölthettem mélázással, de egyszer csak vakító villám hasította át a hegyvidékre boruló sötétséget, és valóságos ítéletidő zúdult a környékre.

Lányrablás (2)

/0 Hozzászólások/in , /by

A királylány a szoknyájából előhúzta aranycsipkével szegett vászonzsebkendőjét és előzékenyen a legendás lény felé nyújtotta.

– Nátha? – kérdezte udvariasan.

– Tüsszögőkór – szipogott újra a sárkány, majd az illendőség kedvéért elvette a számára használhatatlan méretű holmit.

– Kínos – mondta a kopaszságában is méltóságteljes leányzó együttérzőn.

– Fodrászbaleset? – érdeklődött a sárkány a tar koponyára utalva. Ha már a belépőjét elrontotta, legalább a fellépése legyen méltó a nemzetségéhez.

– Erős felindulásból elkövetett öncsonkítás – vont vállat a királylány, mintha mit se számítana az egész, ám könnyed magatartása ellenére nyilvánvalónak látszott, hogy ugyancsak komoly ok állhat a minden kétséget kizáróan előnytelen frizuraváltás mögött.

– Értem – mondta résztvevő hangsúllyal a sárkány, bár valójában el nem tudta képzelni, hogy miért oly kopasz a királylány, mint valami tök.

– Azt nem kétlem – jelentette ki a királyi sarj fanyar mosollyal a szája szegletében. – Nyilván Ön sem óhajt időnek előtte férjhez menni, s főként nem parancsra.

Éjfél megértő pillantással nyugtázta a királylány kijelentését. Nemegyszer hallott erről a furcsa emberi szokásról, ami már évszázadok óta romlást hozott a nemzetségére.

Bő ötszáz év telt el azóta, hogy sárkányhalál nélkül sikerült leányrablást végrehajtani. A lovagok és férjjelöltek csak jöttek és jöttek számolatlanul és minden erőfeszítés ellenére visszalopták a koronás hajadonokat, pusztítást és gyászt hagyva maguk után. Szégyen és gyalázat – gondolta és igyekezett uralma alatt tartani fellobbanó haragját.

– Hát ezért a sziklaszirt és a vártorony – sommázta a királylány helyzetét együttérzőnek szánt mosollyal, mely alapesetben minden ember szívében felébresztette azt az ösztönt, hogy aprócska, föld alatti üregbe bújva jó sokáig ott is maradjon. A királylány azonban rendületlenül állta a pillantását. Nem úgy tűnt, hogy viszolygást vagy félelmet kelt benne a sárkánymosoly.

Éjfél a jelzésértékű keszkenőt elegánsan az orrához emelte és aprókat szuszogott, ügyelve arra, nehogy lángra lobbantsa a valószínűleg méregdrága vászonholmit. Némileg megkönnyebbült. A tüsszentésrohamnak úgy tűnik, vége szakadt. A királylány felé nyújtotta a keszkenőt, de az csak aprót legyintett.

– Az előttünk álló kalandra tekintettel Önnek adom. Még szüksége lehet rá – jelentette ki koronás főhöz illő, némiképp leereszkedő hangsúllyal.

A sárkány meghökkent, majd tanácstalanul morzsolgatta a finom keszkenőt és életében először gondolt hátrányként arra, hogy nincs zsebe. A királylány kijelentése kétségkívül nyomasztónak tűnt ebben a pillanatban és a zsebetlenség állapota sem lendített sokat Éjfél hangulatán.

– Térjünk hát rá az egyezségünkre – invitálta beljebb a királylány a sárkányt. – Hellyel kínálnám, ha volna oly alkalmatosság a birtokomban, melyen ön kényelmesen elhelyezkedhet.

Éjfél átfurakodott az ajtónyíláson, majd érezte, hogy a válla köré szorul a kastély fala, ezért visszahúzódott. Nyomában a vasrács maradéka a sziklára potyogott.

– Ez nem jó ötlet. Javaslom, hogy inkább idekint tárgyaljuk meg a… – A királylánynak több se kellett. Átbújt a sárkány mellső lába alatt, a sziklapárkányra lépett és jólesőt nyújtózkodott a holdvilágnál. A fellegek már elvonultak, a nyári éjszaka újra békés csendben borult a várkastélyra és a sziklaszirt alatt meghúzódó falura. A királylány arcán először tűnt fel a mosoly. Hálás tekintettel nézett a sárkányra, zöld szeme csak úgy ragyogott az elégedettségtől.

– … közös ügyünket – fejezte be Éjfél a mondatot, majd megfordult a sziklapárkányon és maga alá húzta a farkát. Minden igyekezete ellenére a szoba fala beszakadt a tüskékkel szegélyezett, háromágú végtag érintésétől, és a sziklából vájt vártorony lassan, de biztosan omladozni kezdett. A felszálló por megint csiklandozni kezdte Éjfél orrát, aki tartott tőle, hogy tűzbe borítja az egész párkányt.

A királylány példás helyzetfelismerő képességéről tanúbizonyságot téve határozottan a sárkányhoz lépett.

– Szerintem indulnunk kéne. Mielőtt a nyakunkba szakad a börtönöm.

– Mármint hogy hova? – Éjfél még a tüsszentésről is megfeledkezett, amikor az apró, fehér kéz meglepő erővel belecsimpaszkodott az egyik mellső lábába. Úgy tűnt, a királylánynak feltett szándékában állt feljebb kapaszkodni. Pikkelyről pikkelyre haladt és Éjfél életében először érezte úgy, hogy az emberek… nos, csiklandoznak.

– Mármint el – mondta a királylány és türelmetlenül sóhajtott, majd gyanakodva összevonta a szemöldökét. Arcát kétely árnyékolta be, mintha megrendült volna a bizalma reménybeli tettestársa szellemi épségét illetően.

– Mégis hogy? – Éjfél óvatosan kijjebb húzódott a párkányon

– Ön sárkány, én meg királylány vagyok – jelentette ki a leányzó, miközben a teremtmény nyaka felé félúton megállt pihenni kicsit. Nagyot szusszantott, majd útja végén angyali mosollyal az arcán elhelyezkedett és alaposan belecsimpaszkodott a pikkelyek közül kiemelkedő, gyöngyházszín csonttüskékbe. – Ön el fog engem rabolni! – rikkantott fel vidáman, tekintetében csak úgy csillogott a kalandvágy.

A meghökkent Éjfél előbb tüsszentett, majd csuklott. A tűztenger fékezhetetlenül indult pusztító útjára.

Ahogy a sárkány elrugaszkodott a párkányról, a vártorony, amit századokkal korábban munkások és mesterek százai verejtéket vérre váltva vájtak a sziklába, óriási robajjal összeomlott.

Éjfél elmormolt az orra alatt néhány szitokszót; az este nem igazán úgy alakult, ahogy azt képzelte. Utasa fészkelődött, helyezkedett, majd halkan, ám leplezetlen csodálattal felsóhajtott:

– Repülök!

– Én repülök. Ön csak egy potyautas! – tette helyre Éjfél az elrabolt, még inkább szökésben lévő leányzót.

A királylány hátranézett, a pusztítás láttán elégedetten kuncogott, majd megpaskolta a sárkány karcsú, hajlékony nyakát.

– Szerintem mostantól tegeződhetnénk, nem gondolod?

Lányrablás (1)

/0 Hozzászólások/in , /by

Karmos lábával a sárkány megkapaszkodott a hegyoldalon és óvatosan, szárnyait behúzva elkezdett felfelé kúszni. Megtehette volna, hogy egyenesen az ormótlan sziklapárkányra száll le, de mégsem érkezhet az első találkozóra szélvihar kíséretében. Sokkal visszafogottabb belépőt tervezett holmi pozőr szárnysuhogtatásnál és bestiális üvöltésnél. Olyat, ami illik hozzá és nemzetségéhez. Egyszerűt, mégis elegánsat, sőt, lenyűgözőt. Ám valamivel nem számolt.

Tüsszögőkórral sújtott sárkány ne kóboroljon éjnek idején holmi sziklaszirteken és várfalakon.

A kúszással felvert por csiklandozta az orrát és mire felért a kőpárkányra, a belépőt illetően minden reménye elszállt.

Éppúgy, mint a súlyos ráccsal óvott, duplaszárnyú ajtó.

Egyetlen szempillantás alatt elgörbült és megolvadt a vasrács, felgyulladt a pazar intarzia, a csillogó rézkilincs, mint lágyan pergő méz csöppent a sziklára és az agyoncicomázott ajtó acéltokja berobbant a szobába.

Végül is, kopogásnak megteszi – gondolta Éjfél, majd bekukkantott a sercegő helyiségbe.

A tüsszentés erejétől szárnyra kelt nyílászáró maga alá temette a baldachinos ágyat. Ami alig fél perccel azelőtt királyi felséghez méltó nyoszolyaként uralta a szobát, mostanra füstölgő, parázsló kupaccá vált. A csendesen fellobbanó, apró lángok meleggel és fénnyel árasztották el a nyáridőhöz képest dermesztően hideg hálót.

A szoba átellenes oldalán terebélyes, kihűlt kandalló állt, az elé húzott öblös, magas támlájú karosszékben aprócska alak mocorgott. Feltehetően a királylány üldögélt ott, homályba és prémszegélyes takaróba burkolózva. A Hold sápadt sávja épp a takaró szélét érintette, ám, mintha behódolt volna a világi méltóság jelenléte előtt, a figura térdénél tovább nem merészkedett.

A sárkány szipogott, ujjai közé csippentette az orrát és próbálta visszafogni a következő lángcsóvát. Bár, ha jobban belegondol…

…ha elengedné a tüsszentést és felperzselné a szobát és vele a királylányt, sebtiben megszabadulna a medalion varázslatától. Fertályórán belül otthon lehetne, kényelmesen megvacsorázhatna, olvashatna, sőt írhatna egy jó történetet.

Akár.

Már-már engedett a kósza gondolatnak, amikor a királylány felállt és a prémszegélyes takaró a földre csúszott. Éjfél legyűrte az újabb tüsszentést, ám ahogy megpillantotta a homályból kibontakozó alakot a maga valójában, a csuklás kezdte kerülgetni.

Az aprócska teremtés a királyságszerte látható, festményeken és szobrokon pompázó képmásától eltérően ugyanis… teljesen kopasz volt.

Amellett inkább látszott elkeseredettnek és dühösnek, mint ijedtnek. Meg kell hagyni, nem kevés kurázsival rendelkezett. Végül is, ahhoz azért kellett némi bátorság, hogy valaki rákényszerítse az akaratát a legendás, utolsó sárkányok egyikére. Még akkor is, ha ebben segítette az az átkozott medalion. Az, hogy a királylány az átok révén iderendelte őt, nos, ritkán, de előfordul ilyesmi a sárkányok életében. De mindeddig nem találkozott olyan leánnyal, sőt, valójában egyetlen emberrel sem, aki ne félt volna tőle. Legalább egy picinykét.

Hiszen, mégiscsak ő a félelmetes Éjfél, ki leheletével egész várakat ont porrá, szárnya egyetlen suhintásával erdőket tép ki tövestől, óriásokat reggelizik és lovagokat vacsorál. Legalábbis, ha hinni lehet a róla és fivéréről, Iszonyatról szőtt legendáknak. Az emberek nem átallottak bőrbe kötni és könyvként terjeszteni e dajkameséket szerte a Hetedhét Királyságban.

Nevetséges.

Még hogy lovagokat vacsorázik. Az acél durván megfekszi a sárkánygyomrot. Az emberek úgy tűnt, hírből sem ismerik a gyomorégést, különben eszük ágába se jutna ilyen badarság. Éjfél mérgesen szipogott, egyrészt a tüsszögőkór, másrészt a sértett hiúság okán.

Bákászmese

/0 Hozzászólások/in , /by

Tudod, hogy születik a jó gyerek? Elmesélem. Mi, bákászok teremtjük őket. Nem mindig, persze hogy hogy nem. Sok gyerek magától is szüleinek tetszőn viselkedik. De olykor, ritkán, még ma is előfordul, hogy egy szülő dühében ráripakodik vásott kölykére. Elvisz a hidegbákász, eljön érted a bakurász, ijesztgeti. Márpedig, ha háromszor kimondja, mi, bákászok meghalljuk. Olyan ez nekünk, mint a harangszó, egy fényes pecsét, ami glóriaként ragyog a gyerek feje fölött. Bizony, ősi idők óta, ha valaki háromszor szólít minket a gyerekéhez, azt nekünk ajánlja, a miénk. Egyikünk követni kezdi ekkor, megismeri az ízét, a szagát. A gyerek persze szeme sarkából lát minket, éjjel sikoltva ébred, amikor az ablaka alatt leselkedünk, vagy az ágya alatti sötétbe bújva várunk. Ó, mily édes gyönyörűség! A szülő persze nyugtatja, lehordja ekkor. De a gyerek tudja.

Aztán egy este, amikor egyedül kell kimennie pisilni, vagy az udvarra szénért, a bákász ott várja a sötét sarok mögött. Megragadja, zsákba tömi a rossz gyereket, és viszi, egyenesen a tanyájára, régi pincék beszakadt üregébe, poros padlások befalazott zugába. Itt lassan lefejti a félelemtől bénult gyerek bőrét, kortyonként élvezi ki fájdalmát és félelmét. Halkan vihog ilyenkor a bákász. Ezután felölti a gyerekbőrt, nincs is annál kényelmesebb, hogy még a kakasszó előtt visszaérjen, immár jó gyerekként, új szüleihez. Mindent megadna a bákász ilyesmiért. Tudjátok miért van ez így? Mert a megnyúzott gyerek a következő éjfélkor maga is bákásszá válik, csontjai lassan, fájdalmasan csavarodnak, ujjaiból karmok, állkapcsából tűfogak sarjadnak. Hogy aztán holdtalan éjeken a gyerekek ajtaja előtt szimatoljon, otthonuk melegére, szüleik ölelő karjára vágyva, mindhiába. Vágyja ezt, pedig saját szüleik egykor eltaszították, rémisztették, félelmet ültetett a szívébe, hogy aztán a bákásznak vesék. Mégis vágyja, mindennél jobban. Akár jó is lenne már. Jó lesz, bármi is az ára. Ezért bújik a bákász gyerekbőrbe. És ezért nevel sok durva szülő olyan jó gyereket, aki belül valójában bákász.

Néhány csepp vér

/0 Hozzászólások/in , /by

Jurman Géza beállt tizenöt éves kocsijával a thanatosszelindeki Alkonyat Közkórház hátsó parkolójába, és elszántan a bejárat felé indult. Jól tudta, hogy az apjához való bejutásért kénytelen lesz megkenni az ügyeletes cerberust, mivel szokás szerint lekéste a hivatalos látogatási időt. Ezúttal egy a névtáblája szerint Sz. Igor nevezetű, tagbaszakadt fickó adott portaszolgálatot, és ahogy számított rá, nem igazán akarta beengedni.

– Nézze, kegyelmes uram – sóhajtotta Géza –, mit szólna néhány csepp vérhez?

A hústorony megpödörte az orra alatt tenyésző kackiás bajuszt.

– Aztán milyen vércsoportba tartozik, kend?

Géza felsóhajtott.

– Nullásba, nem dohányzom, nem iszok alkoholt, és nem fogyasztok zsíros ételeket.

A marcona biztonsági ember elfintorodott.

– Aztán úgy mi értelme élnie?

Látva, hogy Géza szóra nyitja a száját, legyintett,

– Hagyja csak, inkább nyújtsa ide a kezét!

A hústorony ujjai közt karcsú fiola jelent meg, Géza pedig a direkt erre fenntartott, laboratóriumi tisztasági tűjével megszúrta a saját hüvelykujját. A kiserkenő vércseppek vörösre festették az üvegcse belső falát, és elégedett vigyorgásra ingerelték az őrt. Géza leragasztotta egy sebtapasszal a sérülést, aztán továbbállt. Az előtérből egyenesen az intenzívre liftezett, ahol belefutott az osztályos nővérbe, P. Icába. A drabális külsejű nő szemrebbenés nélkül lehúzta három decire, mielőtt egyet mukkanhatott volna, ezt követően pedig még két sunyi tekintetű beteghordozó csapdájába is belesétált, akik a szó szoros értelmében megvágták néhány pintnyi vérre.

 Végre beléphetett a kórterembe, ahol idősebb Jurman elveszni látszott a különböző életjel megfigyelő berendezések kusza vezetékei között. Ébren volt, de nem egészen értette, hol van és azt sem tudta igazán, hogy ki jött be hozzá. Sarja rutinos beteglátogatóként mindent hozott magával, amire szüksége lehetett. Akadt nála egy zsugor szénsavmentes ásványvíz, gyógyszerek, kötözőszerek, felnőtt pelenkák, tisztálkodó szerek, pizsama, törülköző, WC-papír, papír zsebkendő, papírtörlő, felfekvés elleni krémek, sőt, még tiszta ágynemű is. Kipakolta, az ellátmányt, megitatta öreget, ellenőrizte, jól kötötték-e be az infúzióját, aztán kimerülten az ágya melletti székre rogyott. Alighogy kicsit kifújta magát, csapkodó köpenyben befutott apja kezelőorvosa, Dr. Sárkány Botond.

– Üdvözlöm, most értesültem róla, hogy benézett – közölte barátságosan a karvalyorrú neurológus. – Örülök, hogy még itt találtam.

– Én is – hebegte Géza némi fojtott szorongással.

Sárkány a kórházi tápláléklánc csúcsán állt, és akár egy-másfél liter vért is levehetett a páciensek rokonairól, ha úri kedve úgy diktálta.

– A mai konzíliumon eldőlt, hogy holnap megműtjük az apját.

Géza nagyot nyelt, mert a férfi tekintetében különös lidércfényt látott fellobbanni. Ennek ellenére feltűrte az ingujját, és várta, hogy kiszipolyozzák. A specialista fitymálva szemlélte a karján sorakozó tűnyomokat.

– Idehívtam a műtőcsapatomat is – közölte, majd sajátos fejtegetésbe kezdett. – Szerencse, hogy megszűntették a paraszolvenciát, a pénznek már amúgy sincs semmi értéke. A vér ellenben a világ legjobb valutája, és szerencsére törvény sem tiltja, hogy az elégedett hozzátartozók ne adhatnának bármennyit belőle. Új idők, új szemlélet, éljen az egészségügy evolúciója!

Géza nem igazán értette, mire akar ezzel kilyukadni, ahogyan azt sem, miért nem húz elő végre egy kanült, hogy a vénájába döfje.

– Ne aggódjon – folytatta Sárkány –, gondom lesz holnap az apjára!

Az orvos lassan felé hajolt, mintha szájon akarná csókolni, és akkor felfedezte, hogy a szemfogak abnormálisan hosszúra nőttek a szájában. Géza tiltakozni akart az idegsebész túlzott bizalmaskodása ellen, de mielőtt megtehette volna, a férfi kíméletlenül a nyaki ütőerébe vájta az agyarait.

A szoba ajtaja kinyílt, és egyre jobban elhomályosuló tudattal érzékelte, hogy vidáman duruzsoló, fehérköpenyes alakok tódulnak be rajta. A következő pillanatban körbevették, feltépték az ingét, és mohó fogsorok martak a húsába. Egy darabig fájt, aztán enyhült a kín, ahogy cseppenként elszivárgott belőle az élet, és utoljára még eltűnődött azon, hogy vajon a nagy kapkodásban nem lejárt szavatosságú vérnyomáscsökkentőket pakolt-e az apja csomagjába.

Az Éjszaka Ura

/0 Hozzászólások/in , /by

Az Éjszaka Ura arcára rántotta ékkövekkel kirakott maszkját. Döngő léptekkel végig ment a dohos alagúton egészen a tükörig, még egy pillanatra megnézte magát benne, majd átlépett rajta.

Odaát, a másik oldalon, még csak szürkület volt. Félfejű Vikhammal találkozott elsőnek, aki egy tisztáson, éppen a láncos buzogány forgatását gyakorolta. Mikor meglátta, feléje lódította a fegyvert. A buzogány fejének penge élesre kifent kései felszisszentek reptükben. Az Éjszaka Ura maga elé kapta jobb kezét. A buzogány mintha egy láthatatlan falba csapódott volna egy szemvillanásnyi ideig megállt a levegőben, míg az utána vonagló lánc utolérte, csörrenve a földre hullott. A Félfejű közben eliramodott a falu felé.

Vikham artikulálatlan, semmi más hanggal össze nem téveszthető üvöltésére a falu minden lakója talpra ugrott. Gerendákkal ékelték ki a házak ajtajait, az ablakokra deszka támlákat szögeltek, a gyerekeket, nőket, öregeket a házak alatti pincékbe terelték, eloltották a mécseseket, és fegyverrel a kezükben várták az elkerülhetetlent a néma sötétségben.

Odakint még néhányszor felvinnyogtak a kutyák, majd idővel azok is elhallgattak.

Csak a gerendákból ácsolt falak résein bevilágító hajnali fények bátorították fel őket annyira, hogy kimerészkedjenek. A nyomkeresők végigszimatolták az utat, és mikor visszatértek elmondták, hogy az Éjszaka Ura kikerülte a csapdákat. Hiába dolgoztak hónapokig, hiába építették ki azt a szinte átjárhatatlan labirintust, hiába meredeztek a csapdákban a tűhegyesre kovácsolt vasrudak, az Éjszaka Ura átsétált közöttük, be a faluba, majd a hegyekbe vezető ösvényen felkapaszkodott a forrásig, és ott, mint mindig, mintha csak a levegőbe emelkedett volna, a nyoma megszakadt.

Az Éjszaka Ura a magasból szemlélte az újra életre kelt falu nyüzsgését. A férfiak fákat döntöttek, gallyaztak, és oszlopokat állítottak, a nők és a gyerekek a régi madarászhálókat kötözték egybe, majd felhúzták őket a magasba. Az Éjszak Ura ebből tudhatta, hogy valamit, megsejthettek titkából. Néhányszor még átrepült a falu felett, mikor egy szárnyas hölgy kék és sárga ruhában melléje szegődött. Persze megpróbálta lerázni, néhány gyors fordulatot tett, cikázott erre-arra, de hiába, mert az könnyedén szállt a nyomában. Egy pillanatra megálltak egymással szemben, az Éjszaka Ura a hölgy szemétől megbűvölve – ami oly ismerősnek tűnt neki – már-már követte volna, de a napfény halványult, és ettől annyira megrémült visszairamlott éji szállására.

Az Éjszaka Ura, mint már annyiszor, arcára húzta a csillogó ékkövekkel kirakott maszkot és újra elindult. Oly sokszor próbált már időben felérni a forrás felett meredező sziklában tátongó üreghez, de mind hiába. Amióta a falusiak újabb és újabb akadályokat állítottak, még a forrásig is csak ritkán jutott el, virradat előtt. Napközben ugyan kikémlelte őket, odafentről, de az éjszaka oly rövid volt, és a sziklafal oly meredek. A kék-sárga ruhás hölgyre gondolt, és megszaporázta lépteit. A tükrön túl, nem várta senki, még őrt sem állítottak, a magasból várták visszatértét. Futásnak eredt. Begyakorolt mozdulatokkal ugrált át a csapdákat fedő avar halmokon. A kutyák felnyüszítettek, a háztetőkről tüzes nyilak szisszentek, de a hálón át az ég felé. A vörös félhomályban átrohant a falun, felbotladozott a meredek ösvényen, elért a forrásig, acélkarmos kesztyűjével kapaszkodva mászni kezdett felfelé.

Biztos volt abban, hogy ezen az éjszakán feljut a barlangig, hogy végre, meghúzza azt a bizonyos kart, ami visszaállítja a dolgok rendjét ezen a furcsa világon. Ő maga, pedig visszaszállhat saját népéhez, és megkeresheti azt a sárga-kék ruhást. Vége a gyötrelmeknek, az átalakulások és növekedések agytépő fájdalmának, vége a rettegésnek a csapdáktól és a fegyverektől, vége a maszk könyörtelen irányításának. Aki ezt a kikerülhetetlen rendszert megalkotta, arra számított, hogy egy ember talál rá a maszkra ott a sötét alagút mélyén. Tévedett.

Jobb karja elérte a sziklapárkány peremét, felhúzódzkodott, felegyenesedett és…

Félfejű Vikham buzogánya a mellén találta el, az ütés erejétől a mélybe zuhant.

A falusiak valóságos zarándoklatot tartottak a forrásnál, ahol az összezúzódott páncélos, maszkos alak hevert a köveken. Mikor a bátrabbak már botokkal piszkálgatták, lökdösték, hogy valóban elpusztult-e, akkor váratlanul egy sárga-kék tollú madár szállt a páncélra és kétségbeesetten csivitelve újra és újra neki támadt az embereknek. A madarat hessegetve szétfejtették a páncélt, ámulatukra, csak egy sárga-piros tollú madár tetemét találtak benne.

Milyen szép is az élet

/0 Hozzászólások/in , /by

A cica még mindig ott feküdt. A rozsdás kupac mellett. Haldoklott, vagy meg is halt. Szöcske megnyalta a száját. Lassan körbenézett. A nyugati oldalon, a magas ház ablakai sötétek voltak, mögöttük járt a nap. Nem látta, leselkedik-e ott valaki. Ez a tető a nagyok helye volt. Akik szögeknek nevezték magukat. Magas tető, sok rozsdással teli. Oldalt széles rámpa bukott a mélybe. Szöcskének több esze volt annál, hogy bemenjen a házakba. Főleg itt, a szögek földjén. Ő a magasban járt. Az árnyékoldal felőli ház tetejéről leste a cicát. Biztonságos volt, a nyikorgó tető nem tartott volna meg egy nála nagyobbat. Közelebb kúszott, lassan, ahogy az árnyék halad. A cica nem mozdult. Szöcske nem hitte, hogy vannak még cicák. Régen, a nagylány mesélt róluk. Képet is mutatott. A lány néha törődött Szöcskével. Akkor még több étel volt. Konzervek, teli édes kukoricával, kövér babbal, vagy akár hússal. Az emléktől nyállal telt meg a szája. A gyomra hangosan megkordult, Szöcske megdermedt. Szétnézett, aztán vissza, az otthon felé. Várt. Megint a cicát nézte, újra megnyalta cserepes ajkát. Egy felhő árnya siklott végig a tetőn, Szöcske vele együtt mozdult, lecsúszott egy csövön, a legközelebbi rozsdahalom árnyékába. Megdermedt, hallgatózott, még mindig semmi. Megkerülte a kupac elejét, majd egy másikhoz kúszott. Még kettő a cicáig, vas, üveg és fekete kerék. Valahol egy madár rikoltott. Szöcske megijedt, de nem rándult össze. Aki hirtelen moccan, az halott.

Aztán ott volt a cica. Girhes, szürke teste az árnyékban pihegett. Szöcske előhúzta a vasát. Sárga nyele volt és az egyik felén hegyes vége. Rácsapott a cica fejére. Gyorsan és erősen, hogy ne adjon hangot. A fejen amúgy is kevés a hús, nem olyan nagy kár érte. Megfogta, maga felé húzta a dögöt. Valami megzörrent arrébb. A cica volt. Egy vékony madzagot kötöttek a lábára. Szöcske felpattant, már nem volt értelme a lapulásnak. Rohant, a cicát nem engedte el, a madzag elpattant. A nyugati épületben füttyszó harsant, körben, a tetőkön és az utcán is megfeleltek rá. Szöcske ugrott, amilyen magasra csak bírt, az árnyoldali tető felé. Elkapta a peremét, feldobta a cicát majd felhúzta magát. Valami csattant, egy vas, hosszú, hegyes rúd vágódott a falba, átszakítva a rozsdás lemezt. Mögötte lábak dobogtak. Szöcske iszkolt, ahogy bírt. Nem túl gyorsan, a tető miatt. A cica plusz súly. Nem nézett hátra. Mögötte a szögek füttyögtek és lihegtek. A szél feléje hozta a szagukat. Aztán a tető csikorogva megremegett, Szöcske mögött sikolyok harsantak. Visszanézett. Odalent, a beszakadt tető darabjai közt véres testek vonaglottak. A lyukon túl egy szög állt, nagy volt, több telet túlélt, mint Szöcske kezén az ujjak. Felé hajított egy vasat, de Szöcske félreugrott. A szög csalódottan felrikoltott. Éhes lehetett.

Szöcske rozsdás csöveken egyensúlyozott az utcák fölött, apró lyukakba bújt, amelyeken csak ő fért át, cserzett bőrét felhorzsolta a kő és a vas. A szögek nem üldözték soká. Elég húst adott nekik a leszakadó tető. Szöcske elérte az otthont. Az aknája is egy olyan tetőről nyílt, amely nem bírta el a nagyobbakat. Ha megnő, el kell mennie. Szerencsére lassan nő, mert nem eszik sokat. De most mégis. Hús! Elégedett mordulással harapott a cica megnyúzott combjába. Apró fogai nehezen boldogultak a falatokkal. Nekik, kicsiknek, miután a régi kihullott, ritkán nőtt nagy foguk. Keveset ettek hozzá, azt mondta a nagylány, mielőtt elvitték a szögek. Szöcske most egyedül volt. A többieket vagy a kutyák tépték szét, vagy a szögek kapták el. Télen is sokan meghaltak. Vállat vont. Ő még él. Élvezettel nyalogatta le az ujjait. Csupa jót érzett, amikor hústól teli hassal hanyatt feküdt, ki, az aknába vetülő napfénybe, hogy élvezze a meleget. Milyen szép is az élet, gondolta.