Tag Archive for: Családi

Egymás felé fordulva

/in /by

A gyermek félelemtől izzadó tenyérrel szorította az apja kezét a hivatali váróban. 

Szemével a barna ajtót fürkészte, amin Apa épp az előbb kopogtatott szigorú, mogorva arccal.

Már előre félt ettől a naptól, ettől a találkozástól. Otthon is mindig megfagyott a levegő, amikor szóba került a mai nap és a hivatali látogatás. Azt kívánta, bárcsak mindenki szabadságon lenne, és az az ajtó sosem nyílna ki.

Eltelt még egy pár másodperc és egyszer csak határozottan és visszavonhatatlanul kinyílt az ajtó. Egy nő lépett ki rajta és beinvitálta őket.

– Jó napot kívánok, foglaljon helyet. Szia Beni, te is ülj le arra a székre, apukád mellé.

Beni szaporán dobogó szívvel lépett be a zsúfolt kis irodába, és félszegen leült az asztal előtti egyik székre. Édesapja szó nélkül ült le mellé.

A családsegítő nő becsukta az ajtót, és az iratoktól roskadozó íróasztalt megkerülve leült velük szemben a székébe.

– Köszönöm, hogy eljöttek, bár jobban örültem volna, ha kettesben beszélgethetek önnel Szilágyi úr.

– Hát persze, arra meg nem gondol, hogy nem tudom hova tenni a gyereket. Csak idecitál értelmetlenül, és a többit oldjam meg.

Beni összerezzent apja haragos szavaitól. Az állítás nem volt igaz, mert a szomszéd Kati néni még tegnap is azt mondta, hogy szívesen vigyázott volna rá ma, amíg az apjának dolga van. 

– Elnézést kérek a kellemetlenségért Szilágyi úr. Természetesen megértem önt. Talán jobb is lesz így, hiszen amiről beszélgetünk az Benit is érinti. Azért kértem, hogy fáradjanak be, mert több aggódó hívás is érkezett a családsegítő szolgálathoz. Többen is hangos veszekedést és kiabálást hallottak az önök lakásából. 

A férfi feszültsége jól láthatóan váltott át elfojtott indulatosságba.

– Azok a rohadék szomszédok. Fogalmuk sincs róla, hogy mennyire nehéz ezzel a kölyökkel. Hiába szólok rá, folyton csak bosszant valamivel. Csak a rosszaság, szófogadatlanság. Csoda, ha nem bírom idegekkel és felcsattanok néha? 

Beni nem szólt semmit, csak ijedten nézett maga elé. Túl rémült volt, hogy megvédje magát. Minél hamarabb ki akart szabadulni a szobából, és hazamenni inkább a játékaihoz a hideg lakásba.

A családsegítő belenézett a feljegyzéseibe egy pillanatra.

– Megértem, a nehézségeit, de a verbális abúzus könnyen átfordulhat tettlegességbe, ezért szükségesnek tartottam egy beszélgetést. Sajnálom, hogy meg kell kérdeznem, de a fiú édesanyja nem lakik önökkel?

– Nem. A feleségem lelépett tavaly karácsonykor valahová. Azóta sem hallottunk felőle.Még a rendőrséggel is kerestettük, de ők sem találták. Hálátlan ribanc. Pedig jó dolga volt mellettem. – Az utolsó szavakat dühösen sziszegte a fogai között a férfi.

Beninek ez már kezdett sok lenni. Hiába volt ijedt, az igazságérzete erősebb volt. Haragosan fordította a fejét az apjára.

– Nem igaz! Elzavartad! Folyton csak ittatok és veszekedtetek. Pedig Anya mindig kedves volt velem! – kiáltotta hangosan.

– Viselkedj! – szólt rá az apja és megrángatta a gyerek karját nyomatékosításképpen.

A családsegítő felállt és az íróasztalát megkerülve odahúzott egy szabad széket egészen közel az apa és fia mellé. Úgy ült le közéjük, mintha csak társasjátékozni készülnének.

Beni érezte a finom illatát, és furcsamód megnyugtatóan hatott rá. Anyukájának is ilyen finom illata volt.

A családsegítő nő Beni felé fordult és a szemébe nézett. Nem mosolygott, de nem is volt túl komoly vagy szigorú. Barátságos hangon szólt hozzá.

– Beni, miért nem fogadsz szót édesapádnak? – kérdezte.

Beni megértette, hogy a nő kérdése mögött valódi érdeklődés van, és nem az a fajta kérdés volt, amit a felnőttek megszidásképpen szoktak mondani és nem vártak rá választ.

– Mert gonosz! Sohasem csinálhatom, amit szeretnék! Sohasem kapok tőle semmit! Mindig csak iszik és kiabál! – a hangja egyszerre volt sértődött, dühös és vádló.

Édesapja arca elvörösödött.

– Fogd be a szád! Nem beszélhetsz így velem! – mordult fel haragosan!

– UTÁLLAK! – kiáltott fel Beni. – BÁRCSAK TE MENTÉL VOLNA EL ÉS ANYÁVAL MARADHATTAM VOLNA!

– ELÉG LEGYEN MOST MÁR! – az apa éles hangjától megremegtek a szoba falai.

Beni nagy levegőt vett, hogy tovább kiabáljon, de egy gyengéd kéz érintését érezte a karján. Egy pillanatra mintha gyenge áramütés érte volna, bizseregni kezdett mindene. Nem tudott megszólalni, a beszívott levegő hangos sóhajként távozott a tüdejéből. A szoba tótágast állt körülötte, és hirtelen megtelt a feje képekkel. Le kellett hunynia a szemét, mert a száguldó képsorok összekeveredtek a hivatali irodahelyiség látványával.

Önmagát látta kívülről az apja szemével.

Látta magát, ahogy dühében toporzékolt a játékboltban, amikor az apja nem vett meg neki egy játékot. Amikor kiabált és csúnya szavakat mondott rá, mert nem akart még aludni menni. Amikor egy üres borosüveggel direkt összetörte apja telefonjának képernyőjét, és azt hazudta, hogy nem ő volt. Látott minden veszekedést, dacos tekintetet, rosszaságot, mindezt egy pillanat alatt, és mindezt az apja szemén keresztül.

De nem csak látott az apja szemével, hanem érzett is mindent, amit ő érzett.

Átérezte a feszültséget, a tehetetlen dühöt, a féktelen haragot, hogy hiába csinál bármit, nem tudja megnevelni a fiát.

Ám voltak ott más érzések is. 

Végtelen csalódottság, a világban és önmagában amiért idáig jutottak. Mardosó bűntudat minden rossz szóért, amit kimondott, minden fájdalmas mozdulatért, amit haragjában elkövetett. A szomorúság, amiért soha nem tudta megvenni neki, amit szeretett volna. A kínzó vágy az italosüveg után, ami messzire repíti a gondoktól, és elviselhetővé teszi a hideg, szeretet nélküli estéket.

Látta magát az apja szemével, amikor éjszakánként figyeli ahogy alszik, és érezte a szorítást a szívében, amiért nem adhat jobb életet neki… az egyetlen fiának.

Nem értett meg minden érzést, nem tudta felfogni vagy megmagyarázni őket, de nem is kellett, elég volt, hogy érezhette.

A családsegítő nő elvette a kezét a karjáról, és a furcsa bizsergés elmúlt. 

A képek és az érzések eltűntek, és a nyomában csak összefacsarodott szíve, és a feltörő sírás fojtogatása maradt. Kinyitotta a szemét és apja könnyáztatta arcára nézett. Lepillantva látta, hogy a nő elengedi az apja kezét, és biztos volt benne, hogy neki is ugyanabban a fura élményben volt része.

– Apa… – nyöszörgött halkan, de aztán kitört belőle a sírás.

Kinyújtotta felé a karját, és apa ölbe vette majd erősen magához szorította.

– Ne haragudj kisfiam! – zokogta a nyakába apa. – Nagyon sajnálom! Fogalmam sem volt. Nem tudtam. Nem tudtam. Jóvá fogom tenni! Mostantól minden más lesz megígérem! Jóvá fogom tenni!

Hosszú percekig ültek így a széken. Egymás nyakába borulva, az átélt érzések emlékétől meggyötört szívvel, de egymás világára kinyílt szemmel.

A családsegítő csendesen visszaült a székébe és jegyzetelni kezdett egy noteszbe. Az arca fáradt volt és kicsit öregebb is, mint pár perccel korábban, de kedves mosoly bujkált a szeme sarkában.

Bákászmese

/0 Hozzászólások/in , /by

Tudod, hogy születik a jó gyerek? Elmesélem. Mi, bákászok teremtjük őket. Nem mindig, persze hogy hogy nem. Sok gyerek magától is szüleinek tetszőn viselkedik. De olykor, ritkán, még ma is előfordul, hogy egy szülő dühében ráripakodik vásott kölykére. Elvisz a hidegbákász, eljön érted a bakurász, ijesztgeti. Márpedig, ha háromszor kimondja, mi, bákászok meghalljuk. Olyan ez nekünk, mint a harangszó, egy fényes pecsét, ami glóriaként ragyog a gyerek feje fölött. Bizony, ősi idők óta, ha valaki háromszor szólít minket a gyerekéhez, azt nekünk ajánlja, a miénk. Egyikünk követni kezdi ekkor, megismeri az ízét, a szagát. A gyerek persze szeme sarkából lát minket, éjjel sikoltva ébred, amikor az ablaka alatt leselkedünk, vagy az ágya alatti sötétbe bújva várunk. Ó, mily édes gyönyörűség! A szülő persze nyugtatja, lehordja ekkor. De a gyerek tudja.

Aztán egy este, amikor egyedül kell kimennie pisilni, vagy az udvarra szénért, a bákász ott várja a sötét sarok mögött. Megragadja, zsákba tömi a rossz gyereket, és viszi, egyenesen a tanyájára, régi pincék beszakadt üregébe, poros padlások befalazott zugába. Itt lassan lefejti a félelemtől bénult gyerek bőrét, kortyonként élvezi ki fájdalmát és félelmét. Halkan vihog ilyenkor a bákász. Ezután felölti a gyerekbőrt, nincs is annál kényelmesebb, hogy még a kakasszó előtt visszaérjen, immár jó gyerekként, új szüleihez. Mindent megadna a bákász ilyesmiért. Tudjátok miért van ez így? Mert a megnyúzott gyerek a következő éjfélkor maga is bákásszá válik, csontjai lassan, fájdalmasan csavarodnak, ujjaiból karmok, állkapcsából tűfogak sarjadnak. Hogy aztán holdtalan éjeken a gyerekek ajtaja előtt szimatoljon, otthonuk melegére, szüleik ölelő karjára vágyva, mindhiába. Vágyja ezt, pedig saját szüleik egykor eltaszították, rémisztették, félelmet ültetett a szívébe, hogy aztán a bákásznak vesék. Mégis vágyja, mindennél jobban. Akár jó is lenne már. Jó lesz, bármi is az ára. Ezért bújik a bákász gyerekbőrbe. És ezért nevel sok durva szülő olyan jó gyereket, aki belül valójában bákász.

Nyakas kakas és a zombilány

/0 Hozzászólások/in , /by

Pancsi volt a legszebb zombilány a Fűrész utcában. Szőke haja csak néhol mutatta a beszürkülés nyomait, és nem hullott csúnya csomókban, mint a többi élőhalottnak. Sápadt, fakó bőrét is csak elvétve borították zöldes, rothadó foltok, és ami a legjobb: minden végtagja hiánytalanul megvolt.

Kétségkívül Pancsi volt a legszebb zombilány nemcsak a Fűrész utcában, hanem egész Zugló kerületben.

Nem mintha tudta volna, hogy mi az a szép, vagy mi fán terem az utca, vagy egyáltalán mekkora maga Zugló, hiszen mint minden rendes zombinál, nála sem működtek a magasabb agyi funkciók. Csak járkálni tudott esetlenül imbolyogva, és enni. Azt viszont folyamatosan, pukkadásig.

Folyton éhes volt, ami persze nem meglepő, hiszen a zombikban szerencsétlen módon az egyetlen megmaradt érzés az éhség, de az átvette az összes többi helyét és sokszoros erővel kínozta, megállás nélkül. Minden más helyett éhséget érzett. Ha fázott, megéhezett, ha pedig melege lett, akkor is. Ha egy szép zene szólt valahol, rögtön mardosni kezdte az éhség, akárcsak amikor félelmetes zajok jöttek a pincéből, és nem hagyták aludni. Ha eszébe jutott egy régi iskolatársa még a zombiság előttről, nosztalgiából legszívesebben beleharapott volna, ha pedig a nemrég elpusztult kiskutyájára, Fifire gondolt, akkor szomorúságában ölni tudott volna egy falatért belőle. Csak az éhség létezett számára.

Azonban a környéken már rég minden ennivaló elfogyott, hiszen a zombiszomszédság legkedvesebb időtöltése, Pancsihoz hasonlóan, az evés volt. Csapatokban kutatták át az utcákat ennivaló után, legyen az édes vagy sós, keserű vagy savanyú, élő vagy halott. Minden másról megfeledkeztek, és semmi mással nem törődtek.

Szegény árva Pancsikával sem.

Már jó ideje magára volt utalva, hiszen apukája élettelenül hevert a nagyszoba kényelmes kanapéján, az ölében egy sportújsággal, és hiányos fejében a totóeredmények helyett a múlt heti zombivadász katona puskájából kilőtt sörétek zörögtek. Édesanyja ott volt még neki, de véletlenül hibás zombivá vált, és az éhségérzet helyett a vasalási vágy töltötte ki minden gondolatát. Éjjel nappal ott volt a konyhában, és csontvázzá soványodva görnyedt a vasalódeszka fölé.

A zombilánynak tehát saját magáról kellett gondoskodnia.

Miután minden étel elfogyott a kamrából és a hűtőből, valami más táplálékforrás után kellett néznie. Egy ideig anyukája pipaszár lábával szemezett, de mivel azokon addigra már semmi hús nem maradt, inkább édesapja majszolásába fogott. Nem tartott ki túl sokáig az apaeledel. Legalábbis azok a részei, amiket még felért, ezért sóváran újra kutakodni kezdett a lakásban.

Csak a véletlennek volt köszönhető, hogy éppen arrafelé kezdett folyni a szeme, és megpillantotta a nappal szekrény tetején a Kakast.

A Kakas halott volt. Nagyon halott, de ez Pancsikát nem zavarta egy cseppet sem. Imbolyogva ácsorgott a nappali közepén és mereven bámulta a szája szélét nyaldosva. Nagyon magasan volt, Pancsi pedig csak egy zombikislány volt, és annak sem épp nagy növésű. Valahogy mégis le kellett szednie, vagy feljutni hozzá, legalábbis harapásnyi távolságra. Gondolkodni kezdett. Vagyis úgy tett, mintha gondolkodna, mivel ugye nemigen volt mivel. Miután ezt felismerte – ugyancsak nem tudni hogyan – elhatározta, hogy átmegy feltételes módba.

Ha lenne agya, kitalálhatna valamit, gondolta, és a feltételes mód segítségével rögtön kitalálta, hogy hogyan jut a Kakashoz. Ha lenne agya, akkor beszélni is tudna.

– Gyere le! – kiabálta volna fel a Kakasnak, aki mivel nagyon halott volt, nem tudott volna válaszolni, de a feltételes mód itt is besegített egy kicsit.

– Minek? – kiáltotta volna le a Kakas, persze csak ha a kakasok tudtak volna beszélni, és ha nem lett volna épp amúgy is nagyon halott.

– Hogy megegyelek, te hülye! – méltatlankodott volna Pancsi. – Nem látod, hogy zombilány vagyok?

Aztán mivel túl hangosnak gondolta volna magát, és nem akarta halott apukáját, és vasaló anyukáját magára haragítani a képzeletbeli csevegéssel, halkabban folytatta volna.

– Ne aggódj nem fog fájni!

– Biztos? – kérdezte volna a Kakas nem kevés bizonytalansággal a hangjában. Nemigen bízott volna a zombilányban, már ha él.

– Igen, biztos! Gyere le!

– Nem tudok.

– Miért?

– Mert halott vagyok, te buta! Egyébként meg nem érzem sem a lábam, sem a szárnyam. Valószínűleg nincsenek meg – mondta volna félénken a Kakas, s közben arra nem is gondolt volna, hogy érezni sem tud.

– Akkor valamit ki kell találnom – mondta volna Pancsi és hozzá is látott.

Odament a televízióhoz, ami hetek óta be volt kapcsolva, mert a család előszeretettel kísérte figyelemmel a zombijelenség megjelenése óta rendszeres félórás híreket. Ezek a híradások eleinte persze aggasztóak voltak, de egy bizonyos ponton túl már csak kellemes háttérzörejként színezték a zombicsaláddá törzsfejlődött família életét. Vagyis halálát. 

A hírek szünetében az egyetlen olyan műsort sugározták, aminek elég nagy volt a nézettsége a zombiválság idején is: a Szerencsekerék című tévés vetélkedő krízis idejére módosított light verzióját. Ez elé telepedett le Pancsika és mereven bámulni kezdte.

– Egy ötbetűs tárgyat keresünk, az első betűje L, az utolsó A és magasabb helyek elérése céljából felléphetünk rá. Mi az? – kérdezte Kasza Tibi.

– Létra! – válaszolta a Helyes Megfejtő.

– Létra! – visszhangozta volna a zombilány, és eszébe jutott volna a szekrény oldalának támasztott alkalmatosság, amivel anyukája a függönyöket szokta fel- és leakasztani vasalás után és vasalás előtt. Rövid feltápászkodás után el is indult imbolyogva a létra felé.

– Most mit csinálsz? – kérdezte volna a Kakas a szekrény tetejéről aggodalmas, de teljesen üveges tekintettel

– Hát, ha nem megy a zombi a Moha-hegyhez, akkor majd én megyek a Nyakas Kakashoz! – szavalta volna a zombilány a sajátosan átköltött közmondást, ami persze már teljesen abszurd feltételezés egy agyhalott zabagéptől.

Pár pillanat múlva már mászott is felfelé a létrán a Kakas irányába, és szája sarkából sűrű patakként csordogált a nyál.

– Segítség! – kiabálta volna a Kakas. – Egy ronda zombi meg akar enni!

– Te már döglött vagy, úgyhogy kuss legyen! – dörrent volna rá Pancsika, amitől a feltételes mód úgy megijedt, hogy nem támogatta tovább a történetet.

A zombilány felért a szekrény tetejére, megragadta a Nyakas Kakas csúszós, üvegszerűvé keményedett testét, és már ráncigálta is lefelé néhány egyéb dísz- és haszontárggyal együtt, amik zajosan csörömpölve értek földet a létra mellett. Pancsi semmi mással nem törődve huppant le a nippek romjainak a tetejére, és vadul hozzákezdett a Kakas szétmarcangolásához. Először letépte a fejéről a zörgős celofánná aszalódott vékony bőrréteget, majd a keze ügyébe került hegyes tüskét belevágta a lapos koponya közepébe és mohón csavarni kezdte a gerinc tengelye körül, amitől pár pillanat múlva szökőkútként buggyant elő a hideg, de édeskés vér.

Pancsika, a zombilány félelmetes szörnyetegként szürcsölte a döglött Kakas testnedveit, és közben elégedett gurgulázó hangokat hallatott.

– Mi ez a szörnyű hang? Nagyon remélem, hogy nem törtél össze semmit, te lány! Úristen mi van itt! A jó büdös picsába! Miért nem tudsz fél órát nyugton maradni. Tíz perce tettem ki a lábamat a szobából, és máris csatatérré változtattad a lakást! Atyavilág! Hogy nézel ki?! Mi ez a zöld rajtad? Zsírkréta? Fúj! Ez meg a tegnapi spenót! A hajad is csupa mocsok! Na, tünés fürödni mielőtt nagyon elverlek! Mi az ott a kezedben? Jesszusom, apád megöl, ha meglátja mit csináltál a dédelgetett üveg borával! Ittál is belőle? Pancsika még csak hét éves vagy basszájba! Hé! Micsinálsz? Ne harapj te istenátka! Akkora pofont kapsz, hogy leszáll a fejed! Már megint leselkedtél, amikor apád horrorfilmet nézett! Na, húzzál ki a kertbe a szemem elől! Gábor! Ébredj már fel a fenébe is. Jobban vigyázhatnál, amikor a hülye filmjeidet nézed! Hallod, amit mondok? Ó, te féleszű baracskai börtönőr! Hogy szakadtá, volna te is anyádba. Hát nézzé’ már magadra! Olyan mélyen hogy lehet aludni, hogy ezt ne vedd észre! Még a lábadat is bekente mustárral! Ébredj már!!

Pancsika, a Zombilány éhesen méregette a kert végében békésen szimatoló kiskutyát.

– Gyere ide, hadd egyelek meg – mondta volna a kutyának.

– Hátezzhülyee… – vakkantotta volna oda a kutya, de helyette a kerítésen átugorva messzire szaladt.

Indiántábor

/0 Hozzászólások/in , /by

Susogó Toll lassan lopakodott előre az óriási fűben. Térdre ereszkedett, és úgy próbált kilesni az élénkszínű fűszálak között, hogy ne láthassa meg senki. Tenyerét letámasztotta maga előtt és óvatosan előrébb araszolt. Hirtelen felszisszent, amikor egy bogáncsba tenyerelt és megszúrta a kezét. Óvatosan az ágyékkötőjébe törölte a fájó ujjait és közelről kezdte vizsgálgatni a sebet szálkák után kutatva. Épp kiszedett egy apró tüskedarabot, amikor egy pillanatra úgy érezte, hogy valaki megérinti a bokáját. Riadtan fordult meg és egy szőke lány kék szemeibe bámult.

– Megszúrtad a kezed? – kérdezte mosolyogva Vigyorgó Haj.

– Csitt! – pisszegte le Susogó Toll. – miattad meghallja, hogy jövünk!

Egy szó nélkül intett a kishúgának, hogy hangtalanul kövesse. Most már ketten lopakodtak keresztül az óriásira nőtt, kövér fűszálak rengetegén. Szinte nesz nélkül haladtak előre. Jól hallották a fejük felett madarak csiripelését és a hűvös délutáni szél süvítését, ahogy meglobogtatta körülöttük a mező virágait. Susogó toll valami zörgést hallott jobb oldalról a sűrű növényzetből. Megállt és feltartotta a kezét, hogy a mögötte óvatosan közelítő húgát is figyelmeztesse. Mozdulatlanul figyelték, hátha megismétlődik az apró neszezés. Pár pillanat múlva éktelen ricsajjal egy gyönyörű színes madár szállt fel pár méterre tőlük. Vigyorgó Haj tágra nyílt szemmel nézett a madár után.

– Hűű…odanézz! – kiáltotta ámulattal.

– Ez jó közel volt. – válaszolta Susogó Toll, majd ismét előrefordult, hogy a fűben tovább lopakodjanak. Szinte rögtön meg is dermedt az ijedtségtől, mert egy barna hosszú orr és egy nagy barna szempár meredt rá a fűcsomók között. Pár pillanat múlva kinyílt egy hegyes fogakkal teli száj és Susogó Tollnak kiáltani sem maradt ideje, máris arcon nyalta egy nagy vörös nyelv.

– Pfuuuujjj. –húzta el a száját Susogó Toll és hanyatt esett a puha fűben. A barna szőrű kutyának több se kellett, farkcsóválva teperte le a földön fekvő fiút, miközben folyamatosan az arcát mosdatta a nyelvével.

– Toboz győzött! Toboz győzött! – rikkantotta Vigyorgó Haj.

– De csak mert a fácánra figyeltem. Legközelebb én kapom el. – törődött bele a fiú a vereségbe, és megvakargatta a kutya lelógó fülének a tövét. Feltápászkodott és eligazgatta a hajába tűzött tollakat.

– Gyere, menjünk inkább le a patakhoz. – szólt Vigyorgó Hajhoz.

– Legalább lemosod magadról azt a sok nyálat. – vihogott a lány. Egymás nyomában futva indultak lefelé a dombról, miközben Toboz-kutya körülöttük szaladgálva és vidáman csaholva követte őket. Elértek a domb lábához, ahol az aljnövényzet és a bozót már régen benőtte a régen használt utat. Az út két oldalán sűrű bokrok sorakoztak, amik közé – mindketten tudták jól – keserves úton lehetett csak bemászni. Vigyorgó Haj lelassított és a bokrok közé mutatott.

– Látod ott azokat a fehér micsodákat? – kérdezte Susogó Tollat aki szintén megtorpant a húga hangjára. Visszasétált és a jelzett irányba nézett. Mélyen a bokrokon túl, az erdő szélén hófehér és gömbölyded dolgok rikítottak elő a sötét színű avarból.

– Olyan mintha koponyák lennének szétszórva a fák alatt. – találgatta a fiú.

– Jaj ne mondd már! – húzta el a száját Vigyorgó Haj. Oldalba bökte bátyját. – Na megnézed mi az, vagy csak itt ácsorogsz?

*

– Magasabbra mássz! –utasította Vigyorgó Haj. – Ne legyél már ilyen béna!

– Mi lenne, ha nem dirigálnál?! – szólta le Susogó toll és próbált magasabbra mászni a hosszú oszlopra ami a fakerítést elválasztó kaput tartotta. Lábával erősen kapaszkodott miközben az egyik kezével a frissen szerzett rémisztő koponyát szorította magához, a másikkal pedig a félig lecsúszott ágyékkötőjét próbálta megigazítani.

– Kilátszik a feneked! – nevetett a lány mit sem törődve a bátyja villámló tekintetével.

– Ne várd meg amíg lejövök, mert a Csillagerdőig kergetlek! – fenyegette meg a fiú, de az ő szemében is vidámság csillant már a nevetséges helyzetbe belegondolva. Felnyúlt és erősen az oszlop tetejére húzta a színesre kimázolt koponyát. – Na ez megvan! – vidáman kurjantott egyet és lehuppant az oszlop tetejéről.

– Épp időben. Már jön a sápadt arcú a szekerén. Gyere bújjunk el gyorsan! – sürgette meg, és már rohant is a kapun belülre a biztonságos indiánsátor felé. Susogó Toll egy félig meddig sikerült harci üvöltéssel követte.

*

Apa bekanyarodott a tanyához vezető göröngyös útra. Lassan vezetett, hiszen tudta, hogy a kiskutya már kilométerekről meghallotta, hogy közeledik az öreg Skodával a házhoz. Ilyenkor mindig elé szaladt és az utolsó párszáz métert a kocsi mellett csaholva tette meg. Mikor a kapuhoz ért és észrevette a kimázolt koponyát az oszlop tetején, már csak enyhén lepődött meg. Ismerte a gyerekeit, és tudta, hogy nagy csínytevők is tudnak lenni, pláne itt a nyugodt vidéki tanyán, ahol a természetes környezetben senki sem háborgatja őket.

Kiszállt a kocsiból és látta, hogy Anya a nyári-konyha teraszáról éppen felé tart mosolyogva.

– Kitalálom, megint indiánost játszanak. – szólt, majd egy puszit nyomott Anya arcára. – Nehéz heted volt?

– El sem tudod képzelni mennyire. – sóhajtott fáradtan Anya. – Lepermetezték a legelőt a ház mellett és emiatt derékig ér a fű. Imádnak benne játszani, de estére a vegyszertől kiütéseket kap mindkettő.

– És a koponya a kapun? Honnan szerezték?

– Nem fogod elhinni, óriás pöfeteggombák nőnek a patak melletti régi út mellett. – Anya kissé oldalra billentett fejjel várta a reakciót, hiszen tisztában volt Apa gombagyűjtés mániájával.

Apa szeme felcsillant és látszott rajta, hogy ha nem lenne fáradt a hosszú utazástól, már rohanna is a gombarendszerező kiskönyvéért és a gyerekekkel feltérképeznék az egész erdőt újra. Apán győzött a fáradtság és inkább komótosan a csomagtartót kezdte kipakolni.

– A lényeg, hogy jól érezték magukat. – szólt és a telek hátsó részében felállított kempingsátor felé nézett, ahol két gyermek már az indiánus totemoszlopról elfeledkezve, legó-város építésébe kezdett. A jókedvüknek az esti fáradtság sem vethet véget, hiszen várja őket a hűvös vályogszobában a meleg dunyhatakaró, ami alól másnap újabb csodákkal teli világba ébredhetnek.

Az Anya

/0 Hozzászólások/in , /by

Az Anya a tóparton ül és a hullámok között játszadozó gyermekeit nézi. A könyv, amit a szórakoztatására hozott magával a strandra, az ölében pihen érintetlenül. Karját és vállát a nap sugarai egyre jobban kezdik égetni, mégsem nyúl a kempingszék mellett heverő kosárba a naptejért. Nem veszi le a szemét a fiúról és lányról, akik önfeledten lubickolnak a habokban nevetgélve és visítozva.  Milyen apróak, milyen törékenyek. Annak ellenére, hogy a víz egy felnőttnek csak a térdéig ér, az Anya folyamatosan aggódik a gyerekekért. Nem bírja elszakítani a tekintetét róluk, pedig mélyen belül tudja, hogy semmi bajuk nem történhet. De a kétely mindig ott van. Mi lesz, ha csak egy pillanatra nem figyel? Mi van, ha pont az a pillanat lesz az, amikor valami rossz dolog történik? Valami szörnyűség, ami tragédiához vezet. Az izzasztó déli napsütés ellenére megborzong. Csak játszanak! Ne aggódj! Az anya önmagát próbálja nyugtatni. Nem lehetsz folyton mellettük! Nézd, mennyire örülnek! Élvezd a vidámságukat! Az Anya elfojtja magában a nyugtató gondolatokat. Nem nyugodhat, amíg bármilyen veszélye fennáll a véletlen balesetnek. Ami nekik játék, az nekem veszélyes tevékenység. Számukra vidám kaland, számomra ijesztő veszedelem. Önfeledtségüket éberségemmel veszem körül. Ezt kell tennem. Az Anya ellazul, de nem veszi le a szemét a pancsoló csemetékről. Mosolyog, ahogy a fiú és a lány játékát nézi.

– Anya! Anya nézd! – hallatszik a fiú vidám kacagása. – Fogtam egy angolnát! Itt úszott a lábamnál és elkaptam!

– Fúj, de undorító nyálkás! – visít a lány. – Vidd innen!

Az Anya a fejét csóválja, amikor meglátja a fiú kezei közt ficánkoló hosszúkás halat. Legszívesebben elborzadna, mégis bátorítóan szól.

– Ügyes vagy! Szaladj. Mutasd meg gyorsan Apának!

A fiú kiszalad a vízből és elrohan a bungalók irányába. A lány is kiballag a tóból és a törölközőjére roskadva csavarni kezdi hosszú hajából a vizet. Az Anya a naptejért nyúl, bedörzsöli fájó karjait, majd nyugodtan hátradől, és lassan olvasni kezd.

   Szúnyog zümmög a párna felett, ahogy az Anya megcsókolja alvó kislányának a homlokát. A takarót kicsit megigazítja, majd elsöpör egy rakoncátlan tincset az édes, kerek arcból.

A fiú is félálomban van már. Az egész napos játék és rohangálás okozta fáradtság őt is legyűri végül.

– Ugye milyen szép halat fogtam Anya? Apa …meg is dicsért! – a szeme már csukva van, a szavak szinte motyogássá halkultak az Anya mégis érti.

– Büszke vagyok rád kisfiam. – suttogja és elmosolyodik. A fiú már nem is hallja olyan gyorsan alszik el.

Az Anya egy pillanatra megáll a gyerekszoba közepén és az alvó gyermekeket nézi. A békésen pihenő testvérek látványa új energiával tölti fel a holnaphoz. Tudja jól, lelkének egy része itt tölti az éjszakát, hogy vigyázza legértékesebb kincseit.

– Jóéjszakát! – szól halkan és lassan becsukja maga mögött a kisszoba ajtaját.