adventure

Tag Archive for: Kaland

Bajusz nélkül

/in , /by

Negyven éve történt, akkor tizenegy éves voltam.

Még nem jött fel a nap, amikor egyedül, a szőlőtáblán nyílegyenesen keresztülvágva elértem a műutat. Átgyalogoltam a vonatsínen a dágvány felé.

Nedves, szinte mocsárszerű rész vitt a gyékényesig, ahol a bejáratunk pallói kezdődtek. A pallósor felénél indult a ritkás nádas.

Ahogy sétáltam a víz felé, megelevenedett a hajnal élővilága. Vizipatkány bukdácsolt a töredezett nádtorzsákon, sikló hajlította maga mellett a zöldellő szálakat, nádi poszáta hagyta el fészkét egy mellette elrepülő szitakötő kedvéért.

Nagyjából harminc méterre a sínektől kezdődött az igazi nádas. Kétszer olyan magas volt, mint én, sokszor ujjnyi vastagságúra nőttek a szálak. Apu ilyeneket vágott, hogy a strandon legyen kapufánk a vízben fejelgetéshez. A sűrű, egymásnak dőlő nádfüggöny között bújt meg az épített, trepnivel fedett stég, melyhez a csónakunk volt láncolva.

Miután eloldottam, kis evezőt vettem a kezembe és a torzsák alját csáklyázva lökdöstem magam előre. Egy ritkított, kanyargós nádkürtőn keresztül jutottam el a nyílt vízig.

Közvetlenül a nádas széléig eveztem, ahol egy kis öblöt alakítottunk ki nagypapámmal nyárelőn. Hosszúnyelű sarlóval a meder aljánál vágtuk el a szálakat, majd gereblyével feltéptük a hínárt és a tüskés rózsalevelet. Ezt a tisztást folyamatosan etettük. Hol főtt krumplival, hol erjedt kukoricával.

A két, iszapba szúrt fejes karó tavasztól őszig mutatta, hol a helyünk. Magára valamit adó horgász ezt tiszteletben tartotta. Ráhurkoltam a köteleket, majd begyúrtam a kukoricadarát egy szelet kenyérrel. Frissítésként a kívánt helyre dobtam.

Elővettem a nagy becsben tartott úttörőbotomat, melyet karácsonyra hozott a Jézuska, pedig évek óta nem is írtam neki. A horog az orsótalphoz volt bújtatva, így azt kiakasztva egy mozdulattal alkalmassá tettem a pecázásra.

Soha nem szoktam a nagypapám botjához nyúlni, nem is tudom, hogyan magyaráznám meg neki, ha beszakítanám úszóstól a horgát. A saját előkémre apró vöröset húztam ügyelve, hogy a testén végig vezetve a horgot, a feje és a farka fürge maradjon. Ezzel dévérre, vörösszárnyúra, bodrira szereltem.

Reméltem, a diszperzites délre tele lesz.  Nagypapa botját félve vettem elő, de ma valami különös késztetést éreztem. Erőt merítettem és a nagyobb horogra három szem csemegekukoricát szúrtam. Olyan tejeset, amit csak a konzerv tud. Egy szem a horogra, egy a számba!

Tudtam, a nagyobb halak a fenéken szedik össze az etetést, ezért az eresztéket a mederhez állítottam, majd a tisztás széléig lendítettem. Az ólom feneket ért, az úszó imbolyogva, félig megdőlve ált be.

Amikor tekintélyesebb hal közeledik, a kisebbek szétrebbennek, leáll az apró halak kapása. Most is így történt. Nagypapa botjára figyeltem. Izzadt a tenyerem, pedig még nem bökött a nap. Óvatosan rátettem a kezem a bot nyelére, ujjammal a zsineg alá nyúltam. A féket keményre állítottam. Nádasban nem törhet ki a hal, mert azonnal rátekeri magát a nádra, hogy kitépje magából a horgot.

A parafa hirtelen az oldalára dőlt, ahogy a hal felszippantotta a csalit. Azonnal bevágtam.

Az üvegszál ívben hajlott, a szakállas horog megakadt a szájpadlás csontjában. Ekkora halat sosem akasztottam még, csak álmomban, de akkor nem voltam egyedül.

Hirtelen a csónak alá úszott. Elfogott a félelem. Ha elszalasztom vagy leakad, ki hiszi majd el nekem?

A bot végét a víz felé nyomtam, mire ismét a nádas felé vetette magát. Egy rántást éreztem a zsinóron és a két úszó már együtt járta önfeledt táncát.

Húztam, tekertem. Húztam, tekertem, amíg meg nem láttam a hátát. Fenségesen sötétlett a vízben. A merítővel ügyetlenül nyúltam alá, a testét találtam el. Ezt sosem gyakoroltam. Másodikra már sikerült. Egy kézzel el sem bírtam, így letéve a botot, két kézzel emeltem a csónakba. Kétforintos pikkelyei voltak, hibátlan aranybarnák.

Horogkiemelővel a torkába nyúltam, majd a szákba tettem. Ráhúztam a parafadugót és a csónakvillára akasztottam. Még mindig remegett a lábam. A szerelékem menthetetlenül összegubancolódott. Gyorsan levágtam, így nagypapa szerelékét megmenthettem.

Nem maradtam ebédig, futottam a pallókon. Majd leszakadt a karom. A hal farka a szák kötőjével együtt kilógott a vödörből. Ahogy a sínekhez értem, dübörögni hallottam a vasat, de csak a szívem kalapált. A szőlőtábla felénél meg kellett állnom, égett a tenyerem.

Amikor becsuktam magam mögött a nyaraló kertkapuját, mérhetetlen fáradtságot éreztem. 

Nagypapa a teraszon állt, nyakában messzelátóval. Onnan figyelte a szőlőben való szerencsétlenkedésem. Szája sarkából füstszűrő nélküli Kossuth lógott ki. Amikor meglátta a kilógó szákot, felém sétált.

Kihúztam magam.

– Mit fogtál, kisunokám?

– Az első pontyom. Meg némi aprólék. Halászlének estére.

Kiemelte a hálót, kezével méricskélve a vergődő halat.

– Lehet vagy másfél kiló – mondta.

– Gyönyörű ponty, igaz? – kérdeztem büszkén.

– Tökéletes ponty, bajusz nélkül – bólintott mosolyogva a nagypapám.

Kötéltánc

/0 Hozzászólások/in , /by

Három napja vártuk. Csak aszalódtunk a napon. Néha a nagyvitorla árnyékában találtunk menedéket, néha csak a sapka ellenzője bújtatott.

Siófok felől jött a kifújt szél. Láb a gurtniban, hátra hajolva a vízbe ért a fejünk. Megsiklott a műanyag test. Feszült a tíz négyzetméter, recsegtek az elhasznált kötélfogók. Élveztük minden pillanatát. A hajós mogorván veszi tudomásul a szélcsend megmásíthatatlan mivoltát, mosolyát csak a testről leváló víz hangja csalja elő. Csurgott rólunk a víz, néha beleélesítettünk egy hullámba csak azért, hogy a vízpermet beboríthasson minket. Amikor érzed a hátsódon a szelet, na az az igazi! Csak erről beszél a vitorlázó, a siklóernyős, a bázisugró. Amikor megérint az elemek igazi ereje. Érzed, amikor a kötél vörösre dörzsöli a tenyereden megmaradt bőrt. Érzed, amikor foggal már nem tarthatod, pedig kellene még egy harmadik kéz is kormányzás közben. Ilyenkor szeretsz bele.

A Nap lemenőben volt. Almádinál járhattunk, amikor a Bakony felett a fekete szellem hizlalni kezdte önmagát.

Aznap nem hallgattunk időjárásjelentést, és önfeledt ostobaságunk a viharjelzést is figyelmen kívül hagyta. Ahogy a hegymászó a csúcs előtt, a barlangász a láthatatlan mélység bűvöletében, mi sem kerestük időben a kikötő védelmét. Gyakorlott hajós tudhatta, a közeli part a legtávolabbi, mi mégis északnak vettük az irányt.

A szél leállt, a cérnából rögtönzött széljelzők lógtak a drótkötélen. Döghullámokon bukdácsoltunk. Az árnyék ráfeküdt a domboldalra, nagysága előtt hajlongtak a sokat látott fűzfák. A nádas elfeküdt, a vihar baljós árny-seregként rohant felénk.

Kisvártatva jött a fújás. A feketeség testet öltött. A viharóriás üvöltése azonnal szétszaggatta az orrvitorlát. Foszlányai tucatnyi széljelzőként mozdulatlanul, vízszintesen álltak a levegőben. A vitorla össze-vissza, csattogó hanggal lobogott, a sarkába bekötött kötél vészjóslóan írta nyolcasait közvetlenül az arcunk előtt. Ezt a hajót nem orrvitorla nélkül tervezték. A vihar azonnal átírta a fizikát, megoldhatatlan helyzetbe taszítva minket.

Egyensúlyát vesztve a hajó önhatalmúlag irányt váltott. Hiába helyeztük át a testsúlyunk, nem volt elég időnk kiengedni a nagyvitorla behúzó kötelét. Befúrta magát egy hullámba, a fara kiemelkedett a vízből, tótágasként mutatva a test törékenységét.

Azonnal felborult. Mindketten a vízbe estünk. A lábam belegabalyodott egy kötélbe. Talán a felhúzóba. Éreztem, hogy a hajótest alatt lehetek. Nem estem pánikba, sokszor szórakozásból is felborítottuk a hajót, amikor órákig álltunk egy lavórban az olajszerű vízben.

A lábammal lefejtettem magamról a cipőmet, majd a kevlár fogságából kibújtattam a lábfejem. Egy karhúzással a vízfelszínre értem. A társam a kikötőkötelet fogta és a part felé úszott, hogy szélirányba fordítsa a hajó orrát. Ha az árbóc leszúr az iszapba, nincs esélyünk felállítani a hajót.

A szél egyre erősödött. Esni kezdett, nagy szemekkel, jéggel. Verte a fejünk tetejét. Sapkánk régen elúszott. Felmásztam a svertre, és billegtetni kezdtem a hajótestet. Mindhiába, a szél ereje a meggörbült árbócot mélyen az iszapba préselte. A két kikötőkötelet leoldottuk és az uszonyra dobtuk.

A levegő egyre nehezebbé vált. A part valószínűtlenül távolinak tűnt, a belélegzett vízpára a hajótörött kaszásaként szúrta tüdőnket. Már nem láttuk a Napot, a vihar közben tűnhetett el a látóhatár peremén. Elhelyezkedtünk a felborult hajó alján. A szél továbbra is fújt, már nem tudtuk megkülönböztetni az esőt a megfújt tajtéktól.

Nagyon fáztunk. A levegő hidegebb volt, mint a víz, ezért egyre többször merültünk meg a vízben. Nedves ruhánkban, dideregve vártuk a mentés reménykeltő zúgását.

Az eső és a szél is elállt, néhol már a csillagok is előbújtak rejtekükből. Nyár volt, mégis csonttá fagytunk. Fájt az ülés, fájt az egyedüllét, pedig ketten voltunk. Alig szóltunk egymáshoz, beszéd helyett csak a fogaink vacogása hallatszott. Talán egymást hibáztattuk, talán magunkat a történtekért. Kísértetiesen lassan múlt az idő, rohanva a pusztulásunk felé.

 Először elgémberednek az izmok, majd egyre kevésbé engedelmeskednek. Az aggódás egy pillanat alatt csap át félelembe. Hirtelen megcsúszom a gélen, derékig vízbe merülök, pedig mostanra száradtam meg.

– Kössük ki magunkat! Nem érzem az ujjaim – hallottam a halk szavakat.

– Szorító nyolcassal, keményen!

A kikötőkötelet kétszer áthurkoltam a felborult hajó égnek meredő uszonyán, majd deréktájon odakötöttem magam. A nyolcas olyan csomó, ami feszesen, keményen tart akkor is, ha a test és a kar már nem képes mozgásra.

Túlélni a Balatont? Hiszen átlátsz a túlpartra! Ha a felénél ülsz egy tutajszerűségen, mindkét part egyformán elérhetetlennek tűnik. Úszni biztos halál, a szél elporlasztja a víz felszínét, levegőt véve fulladsz meg.

Testem lángolt, már nem éreztem a hideget. Igazság szerint semmit sem éreztem. Még az idő múlását sem.

Még nem lehet éjfél, hiszen még élünk. Egymásnak háttal ültünk, köztünk a laminált műanyag. Szinte éreztem az üvegszálak szúrását, mely minden mozdulatra mélyebbre nyomta fullánkját a testembe. A tüdőm ritmusosan sípolt. A Hobo Blues Band „Halál apája” jutott az eszembe. Testem életben tartása eggyé vált annak ritmusával. Azt hiszem, ekkor adtam fel.

Gondolataim messze jártak. Szüleimen, az elmulasztottokon, s akik ismerni sem akartak. A vágy hiánya értelmetlenné teszi a jelent és elsöpri a múltat. Mert nincs semmi, nincs ma, nincs holnap. A perc van és a másodperc, ami furcsa ritmussal egyre hangosabbá vált.

Valahol messze egy motorcsónak hangja hallatszott, talán felénk tart. Vagy csak az enyhe szellő hozza az annyira vágyott hangokat?

Mindketten dobolni kezdtünk a hajótesten. Egyre erősebben vertük a hajó alját, minden ütéssel közelebb kerültünk az áhított hajócsavarhoz vagy az ájulás pillanatához.

Egyszer azután elhalkult, majd elcsendesedett.

– Megvagy? – kérdeztem, fejem oldalt fordítva. Az uszony korlátozta a látóteret, így nem láthattam.

– Csak pihenek.

Egyre erősebben kezdtem ütni a hajó alját, az állandó zajjal fenntartva társam éberségét. Mindketten láttuk a „Titanic” klasszikus jelenetét, amin persze jót röhögtünk. Leonardo, te lúzer!

Reflektor fénye vágott az arcomba. Nem hallottam a motor zaját, mindent elnyomott bensőm hangja. Talán még akkor is doboltam, amikor lágy hullámokkal mellénk álltak, de szemem becsukva elmerültem saját világomban.

A mentőautóban tértem magamhoz. Egy nőt láttam magam mellett. Mosolygott, amikor kinyitottam a szemem.

– Ő jól van? – kérdeztem alig hallhatóan.

A mosoly úgy illant el az arcáról, mintha kísértetet látott volna. Elfordította fejét, inkább kinézett az ablakon.

– Azt mondták, túl laza volt a csomó.

Virtualitás

/0 Hozzászólások/in , /by

Súlyos csend telepedett közénk. Talán sosem haragudott még így rám, hiszen belekóstoltam a frissen köpült vajba. Az egyetlen gyengém, a friss vaj. Ó az a lágy, selymes-krémes, illatos… uh, inkább hagyjuk.

Gazdának hátat fordítva üldögéltem az asztalon, farkamat lógatva, a mancsomat kezdtem nyalogatni. Kicsit megbántódtam, hogy így rám ripakodott. Lopva oldalt lestem.

Magában motyogva rótta a köröket a konyhában, a felborult köpülő romjait tüntette el éppen. Kibámultam az ablakon, odakint lassan beesteledett.

Már nem táncoltak porszemek az ablakon át beszűrődő fénypászmákban, félhomály ülte meg a szobát. Csupán a sarokban álló íróasztalon pislákoló gyertya adott némi világosságot, melynek lángja megrebbent, majd hirtelen megnyúlt és belefagyott az időbe.

Azonnal leszökkentem a padlóra és Gazdához szaladtam.

– Be az ágyba! Azonnal! – kiáltottam rá és az ágyra ugorva félrehúztam a takarót a fogaimmal.

– Ne szórakozz velem, Cila! – mérgesen rám förmedt, majd tovább törölgette a vajfoltokat.

– Nem szórakozom! Tégy úgy, mintha aludnál! – morogtam.

–  Ez a Hogyan csináljunk bolondot a gazdánkból című játék folytatása a haladó vajtolvajok számára?

– Sokkal inkább a „Hogyan faljuk fel az ember lelkét?” lesz a játék neve, ha nem fekszel le azonnal! – selypítettem. A fogaim közé szorított takaró sokat rontott a vészjósló hangsúlyon.

Hideg fuvallat rebbent körbe a szobában. Gazda az ágyra huppanva felkapta lábát az eljegesedő padlóról és félelem költözött a tekintetébe. Olyan lendülettel húzta a takarót a fejére, hogy leröpültem az ágyról.

Karmaimat kiengedve fékeztem le a tölgyfapadlón és már hallottam is a suhanást a hátam mögött. Magamra öltöttem a magabiztosság álcáját, bár nem ok nélkül tartottam a látogatótól.

– Nocsak, nocsak! Rég látott átutazó! – villantottam ki szemfogaimat a miheztartás végett. Az ágyra ugrottam és a takaróra heveredtem, pont Gazda veszettül doboló szíve fölé.

A szipoly félig megtestesült alakja ide-oda lebegett az ágy körül, keresve a helyet, ahol Gazdába férkőzhet, de nem hiába voltam a szakma legjobbja.

– Tudhatnád, hogy engem sosem fogsz tudni kijátszani!

– Rühes macska, te!– sziszegte. Dühe akkorává növesztette, hogy betöltötte az egész szobát. – Csak egyszer tedd ki innen a lábad, a „Gazdád” az én gereznám lesz.…

– Attól, hogy belebújsz, még nem leszel élő! – mutattam rá a lényegre. – Mellesleg – ásítottam lustán – hamarabb jöttél. Mi van a menetrenddel? Mi történt odaát? – biccentettem a tükör felé.

– Ruis hónapja van – sziszegett nyeglén és tovább gomolygott az ágy felett. Tétován Gazda felé nyújtózott, majd vissza is rettent. Hiába no, a hírem nem méltatlanul ragadt rajtam. Talán ő volt az erősebb, de elhamvadt szipolynemzedékek hosszú sora árulkodott arról, hogy velem nem jó karmot húzni.

– Tudom, milyen hónap van, de még nem jött el az időd! Hol vagyunk még a Névtelen Naptól?

– Meglepetés! – vihogott és valami nyálkás dolog csusszant ki a száját mímelő nyíláson.

– Te féreg, te! Le ne merd szülni még egyszer az ágyam, mert úgy hazaváglak, mint a kölyködet! – megragadtam a tekergőző valamit és a tükörnek csaptam. A szipolyivadék csendesen belecuppant, a foncsor hullámzott egy darabig, majd kisimult. Az átjáró újfent nem látszott többnek az emberi hiúság eszközénél.

– Nos? – Várakozón függesztettem tekintetem a szipolyra, mely felvette Gazda arcának élethű mását és kedves, lágy hangján válaszolt.

– Ugyan már „Cila”! Ne tégy úgy, mintha nem tudnál róla. Hatalomátvétel van készülőben.

– A nevem Nephthys, esetleg Nebet-Het. Mintha nem tudnád. Tehát, mi van az Egyezménnyel?

– Milyen Egyezménnyel? – hunyorgott gonoszul.

– Az, hogy az emberek elfelejtették az Egyezményt, még nem teszi azt semmissé.

– Ne légy naiv, ó egérpusztítás istennője! Ne felejtsd el, honnan jöttél! Te is csak átutazó vagy, mint én, semmi több. Teljesen a feladatoddá lényegültél át, mintha sosem lettél volna más, több, egyszerű testőrnél. Nem félsz attól, hogy magába szippant ez a virtualitás?

– Azt meg te felejted el, hogy az emberek is átutazók.

– Jól itt is ragadtak. Totális amnézia. Bár, nekem ez csak jó, elvégre, ha nem ragadnak itt, most nem lenne testem, amiben parádézhatok, se étkem – gúnyosan felvihogott, ujjakat formált magának és leszopogatta azokat, mint ahogy az emberek szokták egy-egy finomabb falat után.

– A lelkük kifejezetten ízletes. Az Egyezmény mit sem ér majd a választások után. Igazi gasztroturizmus lesz itt nemsokára és mi szipolyok leszünk a legkisebb gondod.

A gyertya lángja megrebbent egyszer, kétszer és a szipoly levedlette Gazda arcának mását. Egynemű, fekete masszává alakult vissza, majd a tükör felé lebegett.

– Most mennem kell, Nephthys – biccentett, megadva végre a kijáró tiszteletet, majd halk cuppanással beleloccsant a tükör mögötti világba.

– Lejárt az időd! – morogtam utána és dühödt, tehetetlen haragomban kiengedtem karmaimat.

Az Egyezménynek lassan vége, közeledik a virtuális apokalipszis, én meg sehol sem tartok Gazda nevelésével.

Hát így ér véget a karrierem?!

A Hold vonzásában

/0 Hozzászólások/in , /by

Űrutazásom hatodik napján azt álmodtam, hogy az otthonunkat övező erdőben kóborolok, miközben a sárga fényű lampionként világító Hold misztikus erővel hív magához. Megbűvölten bámultam a hatalmas égitestet, lelkemben ősi ösztönök ébredeztek. Ledobáltam ruháimat, torkomból artikulálatlan hangok törtek fel, és barbár táncba kezdtem.

Verítékben úszva riadtam fel, körmeimet görcsösen priccsem kárpitjába vájtam.

A mi családunk mindig is különleges kapcsolatban állt a Holddal. Arthur bácsikámnak holdtölték idején úgy megerősödött az arcszőrzete, hogy a legélesebb zsilettpenge is kicsorbult rajta. Aztán ott volt Stephanie nénikém, aki a holdtöltéken alvajáróként garázdálkodott a házban, nagyjából olyan hatásfokon, mint elefánt a porcelánboltban. Egyszer láttam, ahogy önkívületben keresztülsétál a könyvtár tömör tölgyfaajtaján, bár Joanne nővérem szerint csak a képzeletem játszott velem.

Én sem voltam tőlük különb vérrokonaimtól, a telihold bűvös sugárzásától magam is számtalanszor eksztázisba estem. Ezek a különös rohamok végigkísérték egész fiatalkoromat, ám tanulmányaimat nem befolyásolták, mivel mind tanáraim, mind diáktársaim előtt sikeresen eltitkoltam őket.

Már kiskamaszként eldöntöttem, hogy engedek égi kísérőnk vonzásának, és egy nap a felszínére lépek. Huszonegy éves koromra teljesült az álmom, bekerültem az Nemzeti Repülési és Űrhajózási Hivatal 2027-es Hold-programjába, és minden létező tesztet maximális pontszámmal teljesítettem. Én lettem az első számú jelölt, aki Neil Armstrong és Buzz Aldrin nyomdokaiba léphet. Ez okozott bennem némi meghasonlottságot: énem egyik fele ezer szállal kötődött a tudomány és a racionalitás világához, míg a másik transzcendens erők ködös határmezsgyéin bolyongott.

Amikor famíliám értesült az örömhírről, hatalmas dáridót csapott, amelyre meghívtuk a teljes klánt. Ordas zsibongás verte fel ősi kúriánk termeit, a farkaséhes rokonság hajnal hasadtáig mulatozott. Mindnyájukat megöleltem, végigsimítottam az ódon falakon meg a könyvtárszoba vadonatúj ólomajtaján, és jó időre búcsút vettem otthonomtól.

Csapongó elmém felidézte a kilövés emlékképeit. A Cape Canaveralban található Kennedy Űrközpont tükörsima betonján álltam a célba juttatásomra kijelölt rakéta előtt. A gigászi acélmonstrum vakítóan csillogott a szikrázó napfényben, törzsén a Perverseranc felirat díszelgett. Tagjaimon narancssárga szkafander feszült, koponyámon űrsisak gömbölyödött. Magabiztosan felfelé indultam a jármű bejáratához, és nemsokára segítőkész technikusok az irányítófülke ülésébe szíjaztak. Ezt követően lezárták kívülről az ajtót, és egy monoton géphang elkezdte a visszaszámlálást.

A hajtóművek iszonyatos hangerővel feldübörögtek, és az űrhajó elszakadt az űrrepülőtér betonjától. Örült rázkódás dobálta a testemet, miközben jól tudtam, hogy lényegében egy sok megatonnás bombán ülök. Végül levált az első fokozat, és Perverseranc megszabadult a Föld nehézkedési erejének béklyóitól. A több G-és gyorsulástól leírhatatlan fájdalmakat éltem át. Jól tudtam, hogy egy átlagos ember már az első percekben szétkenődött belsőségekkel és ízzé-porrá tört csontokkal omlott volna el a pilótaülésen.

A NASA-nál az volt a hivatalos narratíva, hogy a tagjai azért nem tértek vissza jó darabig a Holdra, mert sehol sem találták az erre alkalmas technológiát, ami a 60-as évek végén még a rendelkezésünkre állt. Ez természetesen bődületes baromság volt. Az igazságot egy Eugen Forbes nevű orvos specialista osztotta meg velem néhány nappal a fellövésem előtt.

– Hétköznapi ember képtelen elhagyni a Földet, még a hivatásos űrhajósok között sincsenek olyanok, akik fizikailag alkalmasak lennének erre. Persze megkérdezhetnéd, hogy ha ez így van, miért nem eresztjük szélnek a sok használhatatlan jelöltet. A válasz egyszerű, azért, mert akadnak különleges vérvonalak, amelyek időnként kitermelnek egy-egy speciális személyt. Armstrong és Aldrin is ebbe a kategóriába tartoztak, csak sajnos fenemód kevés hozzájuk hasonló akad, és átkozottul nehéz megtalálni őket.

Megvakargattam az államat.

– Mi van a független űrügynökségekkel meg az űrturistákkal?

Forbes legyintett.

– Az a néhány űrturista, aki ténylegesen kijutott a bolygóközi térbe szintén különleges egyed. A Nemzetközi Űrállomás időnként úgymond élő adásban bejelentkező dolgozói mind fizetett színészek, akik műtermekben bohóckodnak. Van egy globális megegyezés az űrügynökségek között: a show-nak mennie kell, hogy ne vonják meg az iparágtól a milliárdos támogatásokat. Időnként pedig tényleg felbukkan valaki, aki valóban képes élve átvészelni a kilövést.

Eltátottam a számat.

– Végig tisztában voltatok a valódi természetemmel?

A doki a vállamra csapott.

– Már az első orvosi vizsgálatoknál lebuktál, de nem kerítettünk túl nagy feneket a dolognak. Tudod, a magadfajták sokat fejlődtek az évszázadok során, ha tekintetbe vesszük, hogy a régi időkben általában megvesztek, és többnyire fáklyás falusiak hányták kardélre őket. Persze utánanéztünk a hátterednek. Az otthonod környékén ritkák az eltűnések, szóval ti elég fegyelmezettek vagytok, nekünk meg kapóra jött, hogy végre akad valaki, aki újra a Holdra küldhetünk…

Felemelkedtem fekvőhelyemről, és a szivacson éktelenkedő hasadásokat bámultam, miközben visszahúztam a karmaimat. A Perverseranc ablakához mentem, és kibámultam rajta. A csábító fényben úszó Hold betöltötte a látóteremet. Legszívesebben hangosan felvonyítottam volna, de leküzdöttem a késztetést.

Egész testemen vastag szőrzet sarjadt alvás közben, de a szkafanderemet úgy tervezték, hogy elrejtse átváltozásomat. A tagjaimat fedő vastag bundából semmi sem fog látszani élő adásban, ahogy megnyúlt pofámból és meredező agyaraimból sem, mivel felkapcsolom az űrsisakom fényszűrőit a műsor kezdete előtt. Már csak elő kellene rukkolni valami jó kis „holdralépős” szöveggel, Armstrong ugyanis elég hathatósan letette a garast az asztalra ezen a téren. Természetesen kicsit átalakították az eredeti üzenetét, mire a földi hallgatósághoz ért, Dr. Forbes azonban elárulta, mit mondott igazából, amikor elhagyta az Apolló–11-et.

„Kis lépés ez az emberiségnek, de hatalmas ugrás egy farkasembernek!”

Megérzések

/0 Hozzászólások/in , /by

Az utcák üresek voltak, és ennek nem csak az volt az oka, hogy már éjfél is elmúlt. Oliver és Sven kifülelte, hogy a város lakói valamiféle ünnepségre készülnek, ami éppen másnap lesz esedékes. Alig pár óra, és a település minden szeglete, a vidáman ünneplő embertömegtől nyüzsög majd, és aki eddig nem dőlt ágynak az előkészületek fáradalmaitól, az most egy kocsmában issza félrészegre magát. 

Kicsit sem érdekelte őket a helyi kultúra, de a lehetőség, amit ez a helyzet tartogatott már annál inkább. Az emberek figyelmetlenek, mivel mindenki csak a közelgő eseményre koncentrál. Hát mikor dolgozzanak a tolvajok, ha nem most?
Piócaként tapadtak neki a sötét sikátor oldalának, ahonnan a ködbe burkolózott kikötőt figyelték. Oliver idegesen kapkodta a tekintetét, hol a hajókat, hol a falakra ragasztott plakátokat vizslatva.

– Nem, nem, nem – rázta meg a fejét. – Nem tetszik ez nekem!
Sven dühösen kiköpött a macskakövekre, ami a síri csendben meglepően zajosra sikeredett.
– Shhh! – csitította Oliver. – Még csak az kéne, hogy azért bukjunk le, mert egy gusztustalan bunkó vagy.
– Te és az istenverte megérzéseid!
– Ha nem hallgatunk az istenverte megérzéseimre, most egy tömlöcben rohadunk. Inkább hálával tartozol!

Sven homlokráncai gyorsan kisimultak, ahogy végiggondolta a dolgot. Végtére is Oliver tanácsai eddig valóban hasznosnak bizonyultak. Ő javasolta, hogy próbáljanak szerencsét ebben a távoli országban, ahová még biztosan nem jutott el az arcukat és a nevüket ismertető körözési papír. Barátja ösztönei vezérelték a polgármester házába, ahol jól megtömték a zsebüket, és szintén őt követve lógtak meg a csendőrök elől is.
Elégedett vigyorral a képén megrázta a friss arannyal megtöltött erszényét. – Az már egyszer biztos!
– Shhh! – csendesítette le újra Oliver, most már mindkét kezével hadonászva.
– Jól van már, na! – hajolt közelebb suttogva. – De vagy meglógunk az egyik hajóval, vagy… lógni fogunk.

Oliver hatalmas levegőt vett, és szemeit megadóan a földre szegezte. Ezúttal neki sem volt jobb ötlete. A város kapuit lezárták, ahogy a bűnténynek híre ment. Ők ketten, mint két külhoni pedig pompás gyanúsítottak lennének egy friss lopást követően.
– Rendben! – bólintott egyetértően. – De egyikünk sem volt még a tengeren.
Sven barátja vállába bokszolt, és rávigyorgott. – Hát, mindig van egy első alkalom.
– Ehh – Oliver elfintorodott a sárga fogak látványtól, és tekintetét inkább a kikötőben ringatózó hajókra szegezte. – De honnan tudjuk melyikre szálljunk? Ebben a ködben alig látni bármit is.

– Minél messzebb kell kerülnünk ettől a várostól – mondta Sven, és a tenyerét dörzsölve pásztázta végig a kínálatot. – Arra ott! – göcsörtös ujjaival rábökött egy hatalmas vitorlásra. – Nagy hajó, távoli cél! Az lesz a nyerő!

A lehető legkisebbre összehúzták magukat miközben végigfutottak a stégen. A fedélzetre is teljesen hangtalanul másztak fel. Mászás közben Oliver felfigyelt a hajó oldalán olvasható feliratra: Télcipelő. Mintha már látta volna ezt a furcsa hajónevet korábban, de most nem volt ideje ezen gondolkodni.

Olivernek nem kellett tengeri medvének lennie, hogy tudja a legmegfelelőbb búvóhely egy hajón, a raktérben lesz. Megindultak a lépcsők felé, de azonnal megtorpantak, ahogy meghallották két közeledő férfi beszélgetésének zaját. Sven kétségbeesve nézett körbe új menedék után kutatva, de a sötétben és a ködben alig látott valamit.
– Oda! – suttogta végül, és rámutatott a hajótest oldalához erősített szőrmékkel, koszorúkkal és kancsókkal telepakolt csónakra.
Nem volt idejük tovább mérlegelni a dolgot, fogták magukat, és bebújtak a prémek alá. Ezt követően egyetlen nyugodt percük sem maradt. A csónak fogságában hallgatták végig, ahogy a legénység lassan ellepi a fedélzetet, és órákkal később kifutottaka tengerre.

A hajón nagy volt a nyüzsgés, de amikor végre egyetlen matróz sem matatott körülöttük Olivernek alkalma nyílt kikukucskálni. A nap már magasan járt, és egy vörös vitorla csapkodott a fejük fölött. Nem tudta miért, de valahonnan nagyon ismerős látványt nyújtott a hajó.
– Vörös a vitorla – összegezte a látottakat.
– Felőlem hupilila is lehet, csak vigyen minket messzire – morogta barátja.
Újabb hosszú órák teltek el így hánykolódva a tengeren, amikor váratlanul néma csend támadt körülöttük. Oliver újra kilesett az irhák közül, és elképesztő látvány fogadta. Birkabőrcsuklyás, maszkot viselő alakok, magasba emelt karokkal, mormoltak valamit az ég felé. Rémülten húzta vissza fejét. El sem tudta képzelni mi történik. Cimborájával feszült csendben várták a folytatás.

Nem sokkal később kolompok csörrentek, óbégatás harsant, és a csónak erőteljesen hintázni kezdett. Pont mintha a levegőbe emelkedtek volna. Gyors zuhanás, puffanás, és az imbolygás felerősödött.
Sven rémülten fordult Oliver felé. – Mi a fene történik?
– Kidobtak minket!
– Szerinted rájöttek, hogy itt vagyunk?
– Nem hiszem. Lehet, hogy baleset történt.
– Baleset?
– Nyugi, nincs baj csak… jóságos ég!
– Mond már! – Sven teljesen elsápadt.
– Én már láttam ezt a hajót… a plakátokon.
– Mi van? – kérdezte most már komolyan aggódva.
Barátja remegő hangon idézte fel a plakát szövegét. – A telet egy hajó viszi ki az öbölből, és a város adományaival együtt vízre eresztve elégetik.
– Ezzel most mit akarsz mondani? – kérdezte Sven, de választ már nem kapott.

Egy égő nyíl hasította át az alkonyodó eget, és egyenesen a csónak tetejére erősített szőrméken landolt. Olajjal teli kancsók robbantak szét felszítva a tűz erejét, ami elemésztette  az egész rakományt. A Télcipelő legénysége boldog üdvrivalgással nézte, ahogy az áldozatnak szánt csónak lángolva az oldalára dől, és süllyedni kezd. Sokan közülük azt is látták, ahogy a tél szellemei emberi alakot öltve üvöltve és csapkodva égnek el, az adományokkal együtt. 

Végül minden elcsendesült, és a maradványokat elnyelte a sötét mélység.

Csigaházak

/0 Hozzászólások/in , /by

Annie csigaházakat gyűjtött, amolyan gömbölycsúcsos, felcsavarodó csigaházakat, amelyek az anyja kontyára hasonlítottak azokból az időkből, amikor ő még nem létezett, és amelyet csak a felvételeken látott. A tópartról szedte össze őket, nagyobbak voltak a tenyerénél, de még az apja tenyerénél is; belül tört fehér színük volt, ám a külsejük mázosan csillogott. Mivel a tóban nem éltek csigák, Annie feltételezte, hogy a folyó sodrása a hegyekből hozta le a csigaházakat. Legalábbis az apjának ez volt a meglátása, amit a kislány elhitt. És bár Daniel nem tudott biztosat, mivel archeológus volt, és „nem csigász”, Annie azért magáévá tette ezt a magyarázatot – a kislányok tíz évesen még kétely nélkül hisznek a szüleiknek.

Annie egész szép kis gyűjteményt szedett össze: vagy kétszáz csigaház állt szép rendben kerti játszóházának polcán. Néha átpakolta őket, elrendezte méret vagy szín szerint, esetleg a csavarodás mintázata alapján. Amilyen kedve éppen volt. Néha katonás egymásutániságban sorakoztatta fel őket, máskor egy halomba tornyozta mind. Ő vigyázott rájuk, ám a többi gyerek sokkal óvatlanabbul nyúlt a csigaházakhoz; mégis a házak kemény, csonthéjas anyaga bírta a folyamatos rendezgetést, pakolást, így nem törött el egy sem.

Barátságos kis kolónia volt ez a Thalas-3 felszínén, egy földtípusú, belélegezhető légkörrel rendelkező bolygón, szépséges kis világon. Ráadásul értelmes lények nélküli világon. Hogy volt itt valamikor egy civilizáció, azt is csupán a letelepedés utáni harmadik évben derült ki. A hetedik megalapított kolónia tagjai közé ekkor kerültek be az archeológusok, így Annie apja is.

Annie a tízévesek kíváncsiságával fordult a Thalas-3 világa felé. Gyorsan elfogadta az új világ másságát, és gyűjtött mindet, ami megtetszett neki. Leveleket préselt, kavicsokat szedett össze… aztán rátalált a nagy csigaházakra, és maradt azoknál. Daniel örült ennek a hobbinak, és sokszor segített kiásni egyet-egyet a parti fövenyből, vagy jártak térdig a vízben és a lábukkal tapogatták a homokot, hol érzik valami különleges és kemény.

A férfinak ugyanolyan szórakozás volt a kagylógyűjtés, mint a kislánynak. A kikapcsolódás egy könnyed, pihentető formája. Az archeológusok napközben a közeli város feltárásán dolgoztak: furcsa, szögek és sarkok nélküli házacskák kiásásán, az előkerült szemétkupacok és használati tárgyak besorolásán. Megfejtették a hajdan itt élők mindennapjait, mit ettek, mit ittak, mivel játszottak. Találtak szentélyeket, amelyek komoly vallási háttérre utaltak. Két dolgot nem tudtak csak: az írásukat nem fejtették még meg, így nem ismerték a gondolataikat, tudományukat, irodalmukat, illetve nem találtak sehol képi ábrázolást, ezért aztán a bolygó új lakónak fogalmuk sem volt, hogy néztek ki az őslakók.

Általános vélekedés szerint vallási szabály lehetett az ábrázolás tilalma. Van ilyen otthon is, a Földön. Annyi derült csak ki, hogy a régiek egy méter és egy-húsz magasak lehettek, hat végtagjuk volt, s három-három ujjuk. Senki nem hitte volna, hogy közük van a csigaházakhoz.

Annie egy hétvégén kirándulni indult az apjával, és annak pár munkatársával fel a hegyekbe. A túra jó ideig a folyóparton vitt fel, aztán letértek egy kis vízmosta mélyedésnél, és egy aprócska patakocska partján gyalogoltak tovább. A helyi erdő majdnem olyan volt, mint a földi, talán csak kicsit több volt a tövises bokor, és a levelek úgy néztek ki, mintha állandóan ősz lett volna.

Kora délután a túrázók – akkor Daniel Annie-t már a nyakában vitte – megtalálták a patak forrását. Azaz találtak egy barlangot, amelyből a víz kifolyt.

A kislány rögtön ráakadt egy gömbölycsúcsos csigaházra. Olyan tévedhetetlen érzékkel szúrta ki a mohaszerű nővényekkel borított kövek alatt, mintha csak térképe lett volna hozzá.

– Barlangi csigák lennének? – morogta az orra alá Daniel, és a csigaházat méregette.

– Ahhoz túl nagyok és túl színes a külsejük – vetette ellent valaki. – De menjünk be, nézzük meg!

Annie is szeretett volna bemenni, de az apja nem akarta rögtön bevinni. Viszont megígérte, hogy felderíti, mi van bent, s ha talál élő csigákat, hát legalább egyet kihoz.

Ketten mentek be a sötéten ásító lyukon. Bár tartottak tőle, hogy a barlang összeszűkül, pár lépés után egy nagyobb, természetes csarnokba jutottak, ahol egy kisebb tó várta őket. A vize jéghideg volt és tiszta. Daniel belevilágított, s látta, hogy ezerszám fekszenek kagylók a víz alján.

– Ez egyszerre születésnap, névnap és karácsony a lányod számára – nevetett a kollégája.

Daniel belenyúlt a vízbe, és kivett egy csigaházat. Aztán még egyet és még egyet. Legalább két tucatnyit.

– Mind üres.

– És?

– Most már nagyon szeretnék látni egy élő csigát.

Elvilágított a barlang belseje felé. Oldalt ösvényszerű járat vitt fel egy sziklapad magasába, melyről vékony fátyolként permetezett alá a víz. Fölötte a sötétség elnyelte a fényt: a barlang jóval nagyobb volt annál, mint amekkorának elsőre látszott.

Daniel elindult az ösvényen fölfelé, a forrás irányába.

Döbbenetes látvány tárult a szeme elé fönt. Lapos, sík tér, s benne sorban különös, félelmetes fémeszközök.

– Mit látsz? – kiáltott föl a kollégája, aki észrevette Daniel megtorpanását.

– Guillotine-okat – morogta Daniel. – Guillotinokat gyerekeknek – tette hozzá elborzadva.

És megtalálta a testeket is, illetve csak a csontvázaikat. Ezret és ezret. Megszámolhatatlan sokat és mély katlanba beledobálva. Hat végtag, a végtagokon három-három porc. Mire a felderítőútja végére ért, már tudta, holnaptól itt fognak dolgozni.

Nem vitt csigaházakat Annie-nak. Viszont nem volt szíve elvenni sem a lány gyűjteményét.

Teljesen más szemmel nézett azonban ezután Annie kerti kisházban őrzött gyűjteményére. Száz és száz koponya. A falu lakói. Azé a falué, amit most ásnak elő a föld alól, amit most hoznak vissza a feledésből. Azé a falué, amelynek lakóit módszeresen lemészárolták. Egyszerre, kíméletlenül kivégezték mindet. A módszer jól kigondoltnak, jól kimódoltnak tűnt.

És a férfi azon kapta magát, hogy mindezek tudatában is gyönyörrel tölti el a csigaházak látványa. 

De vajon miért ne lehetne szép száz és száz koponya?

Kirándulás és limonádé

/0 Hozzászólások/in , /by

Reggel, még erősen csipás szemmel némi citromlevet és cukrot tettem egy üres kólás flakonba, majd az uzsis-zacsiba gyömöszölve vidáman útnak indultam. Már a Rám-szakadék felénél jártunk, amikor először megszomjaztam. Kicsit értetlenül néztem a flakon alján lötyögő szirupot, és a hatalmába kerített az érzés, hogy talán nem csak olyan apróságokat felejtettem el aznap reggel, hogy miként is kell limonádét készíteni. Kovács persze nyomban ott termett mellettem.
– Miaz? Már csak ennyi ivóleved maradt? – Kovács menthetetlenül a menzai kifejezések rabja volt.

– Nem, csak elfelejtettem bele vizet rakni. – válaszoltam az átlagnál kissé elmélázóbb hangon, miközben a háztartási berendezéseink ma reggeli állapotát próbáltam felidézni magamban. Elzártam a gázt? Vagyis főztem egyáltalán valamit? Aligha. Nem is tudok főzni.

– És most mit csinálsz vele? Keresel egy csapot?

– Gondolom keresek. – válaszoltam, aztán eszembe jutott valami. – Hé, Janó! Maradt egy kis grapefruit levem, de már nem vagyok szomjas és nem akarom cipelni. Kell?

Janó egy pillanat alatt átfurakodott hozzánk a kettes soron keresztül.

– Persze! Jöhet! – mondta a mindig éhenkórász kölyök és kikapta a kezemből a flakont.

– De ha kiürült, neked kell kidobni a szemetet!

– Jólvanna! Majd beledugom Lajos bácsi bőröndjébe. Köszi! – már el is tűnt hátul.

– Pedig nem is tűnt szomjasnak. – vigyorgott Kovács mellettem.

– Hát majd szomjas lesz. – kacsintottam rá. – Nagyon szomjas!