Sheep Dreams HU

Fehér és fekete

Hol volt, hol nem volt, létezett egyszer egy világ, amiben az emberek mindent olyannak láttak, amilyen az valóban volt: a falakat szürkének, a virágokat színesnek. Egy nap rejtélyes köd ereszkedett erre a világra, s az emberek csakhamar mindent színesnek láttak benne. Még a szürke falakat is. Három esztendő telt el, mire a köd felszállt, ekkor azonban azokat a színeket is magával vitte az enyészetbe, amelyek már a leszállta előtt is a világban voltak. Az emberek ezután mindent szürkének láttak, még a színpompás virágokat is. Szemük kisvártatva hozzászokott a szürkeséghez, s idővel annak különféle árnyalatait fedezték fel: így a fehéret, és a feketét. Egy nap messzi földön ismert varázsló érkezett ebbe a világba. Az emberek körbevették őt, s egyre csak ugyanazt a kérdést ismételték:

– Hogyan hozhatnánk vissza világunkba a színeket?

A varázsló óvatosan körültekintett, s ekképpen felelt:

– Várjatok három esztendőt, s várakozásotok idején ne legyetek restek fehérnek ítélni azt, ami fehér, s feketének azt, ami fekete – ezzel sarkon fordult, s fürge léptekkel távozott.

Az emberek megfogadták a varázsló tanácsát, s rögvest munkához láttak. Két házat építettek: az egyikbe a tisztán fehér dolgokat gyűjtötték, a másikba a tisztán feketéket. Három esztendő múltán a hírhedt varázsló ismét az elszürkült világba látogatott, s azt kérte az emberektől, vezessék körbe  őt a két házban – először abban, amelyikben a fehér dolgokat gyűjtötték össze, majd pedig abban, amelyikben a feketéket. Így is történt. A varázsló elégedetten nyugtázta, hogy az emberek pazar munkát végeztek, majd ezt kérdezte tőlük:

– Mit gondoltok, ha visszatérnének a színek a világotokba, melyik házban látnátok meg őket először?

Az emberek így feleltek:

– A fehérben.

A varázsló bólintott, majd ezzel a kérdéssel folytatta:

– S vajon mennyi színt látnátok ebben a házban?

– Éppen annyit, amennyi lenne benne – mondták az emberek, – hiszen a fehérnek bármely elszíneződése azonnal szembetűnik.

– S mennyi színt látnátok a másik házban? – kérdezte ezután a varázsló.

– Egyet sem – felelték az emberek, s már folytatták volna az okfejtést, amikor hirtelen egy vékonyka, gyermeki hang szűrődött beszédükbe.

– Az összeset, mert ott a szívünkkel látunk!

A varázsló a gyámoltalan hang irányába fordult és elmosolyodott.

– Tudjátok hát, mit kell tennetek – mondta, majd magukra hagyta az embereket.

Ezek tanakodtak, mérlegeltek, végül pedig úgy döntöttek, mind beköltöznek a fekete házba, s addig ki sem jönnek onnan, ameddig meg nem tanulnak a szívükkel látni. Újabb három esztendő telt el, mire az első ember kimerészkedett az utcára, ekkor azonban máris a varázsló fogadta őt odakint. A világ ismét változatos színekben pompázott. A varázsló kézen fogta az embert, és elvezette a szomszéd házba, amelyikben a fehér dolgokat gyűjtötték össze.

– Mit látsz? – kérdezte tőle.

– Szürkeséget – felelte az ember, s a porlepte tárgyak felé tekintett.

– Bizony, szürkeség a sorsa annak, ami kezdetben fehérnek mutatkozik.

Ezután visszamentek a fekete tárgyakkal telt házba, s a varázsló ismét feltette kérdését.

– Mit látsz?

– Semmit – felelte az ember.

– Látod-e az embereket, a fekete tárgyakat?

– Nem látom. De hiszem, hogy itt vannak.

– Bizony, ez a fekete dolgok sorsa: hitünk által válnak valóságossá.

A varázsló kivezette az embereket a szabadba, s az emberek szíve végre megpihenhetett, hiszen immár a szemük előtt sem volt láthatatlan mindaz az ékesség, amelyet eleddig csak a szívükben hittek.

A gazdag ember és a gödör

Hol volt, hol nem volt, termett egyszer a város szívében egy rejtélyes gödör, amely olyan mély volt, hogy még lámpával sem lehetett lelátni az aljára. Senki sem tudta, hogyan került oda, s az emberek féltek tőle, mert egy fekete lyukhoz hasonlóan viselkedett: elnyelt mindent, ami a közelébe került. A városlakók egy nap úgy döntöttek, odahívatják az ország leggazdagabb emberét, hátha a gödörnek, meglátván az ember mértéktelen vagyonát, inába száll a bátorsága, s elmegy a kedve attól, hogy elvegye, ami nem az övé. A tátongó verem azonban nagyon szívós volt, és egy szempillantás alatt magába szippantotta a leggazdagabb ember vagyonát is. Hanem a férfi nem hagyta annyiban a dolgot, s még aznap vakmerő feladatra szánta el magát.

– Leszállok a gödör aljára, s visszaveszem, amitől megfosztattam – mondta a városlakóknak, majd előkeríttette velük a leghosszabb kötelet, ezt a derekára erősítette, s egy petróleumlámpával aláereszkedett a végeláthatatlan mélységbe.

Teltek, múltak a percek, fogyott a kötél, mire egyszeriben egy hang szólalt meg a mélyből.

– Ne ereszkedj tovább! – szólt halkan a gödör. – Ha most felszállsz, s nem feded fel mélységemet, annyi vizet adok, hogy az egész városnak jut belőle.

– S mit érek én azzal, hogy az egész városnak jut víz, ha az én vagyonom odavész? – kérdezte hidegen a férfi.

– Ünnepelni fognak téged, mert soha senki ennyi jót nem tett a várossal – felelte a gödör.

– Nem vágyom én dicsőségre – vetette oda a férfi. – Add vissza nekem, amiért megdolgoztam!

– Szállj fel a mélyből, s annyi aranyat adok neked, hogy megsokszorozhatod vagyonodat! – ajánlotta a gödör.

– Nem kell nekem a többszörös vagyon, csak az, amitől megfosztottál.

– Rendben, ám legyen. Visszaadom a vagyonodat egy feltétellel.

– Halljam, mi volna az a feltétel?

– Többé nem térhetsz vissza a felszínre embertársaid közé.

– S hogyan találnám meg a vagyonomat?

– Le kell oldanod a kötelet a derekadról, s a mélybe kell vetned magadat. Leérve megtalálod, amit kértél.

– Nem hiszek neked! Nincs ott semmi, csak végtelen sötétség! – tajtékozta a férfi.

– Ha ebben hiszel, ezt találod – felelte a gödör.

– Felszállok, és mindenkinek elmesélem, hogy meg akartál vesztegetni engem!

– Akkor hát üres kézzel akarsz búcsúzni – nyugtázta a gödör.

A tehetős férfi elgondolkodott. Annyira meglepődött, hogy sarokba szorították, hogy talán még ma is ott lóg a kötélen a gödör mélyén, és tárgyal.

A hínár és a Nap

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer a tenger mélyén egy magányos hínár. Elégedetten tengette napjait a vízben, mígnem a századmagával sütő Nap ki nem szárította a feje felől a tengert. Bosszús lett a hínár, hiszen a szikrázó napsütés megbetegítette a testét, s maradék vizét is elvonta. Egy nap az elkeseredett növény megelégelte gyötrelmeit, s elcsukló hangon az éghez kiáltott:

– Átkozott légy, aki mások kárára terpeszkedsz mennyei trónodon! Gyilkos ölelésedben elenyészik az életerőm, végy hát vissza fényedből!

A Nap kelletlenül fordult a hínár felé, s így felelt:

– Aprócska vagy te ahhoz, hogy elátkozz engem. Nézz csak rám! Merő létem tartja életben világodat, mit nekem egy kis járulékos veszteség!

Meghallották ezt az esőfelhők, s tüstént a kurta dialógus helyszínére gyűltek. Látván a Nap végtelen gőgjét nevetésben törtek ki, s olyan sokáig nevettek, hogy a derűtől kicsorduló könnyeikkel megtöltötték a tenger medrét. A hínár így visszanyerhette erejét, s talán még ma is boldogan él ott, a tenger fenekén.

Három oroszlán

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer a Földön három oroszlán. Mindhárom idejekorán elárvult, ezért a dzsungel többi lakója a segítségükre sietett. Az első kölyökoroszlánt a majmok fogadták örökbe, s az élet feltétlen élvezetére tanították. A második kölyökoroszlán a baglyok családjában talált otthonra, akik az ismeretszerzés feltétlen szeretetét nevelték belé. A harmadik kölyökoroszlánt a farkasok vették magukhoz, akik megmutatták neki a családhoz való feltétlen lojalitást. Telt, múlt az idő, s a kölykökből csakhamar tekintélyes, felnőtt oroszlánok nőttek. Egy nap hármasban múlatták az időt, amikor hirtelen ismeretlen oroszlánt pillantottak meg, amint a dzsungel felé közeledik. Azonnal berekesztették találkozójukat. Az első nyugat, a második kelet, a harmadik dél felé vette az irányt. Mindnyájan családjukhoz siettek, hogy közöljék velük a váratlan hírt. Ezalatt az idegen oroszlán elérte a dzsungelhatárt, s békésen átlépte azt, majd körülnézett, mégis miféle területre érkezett. A három barát visszatért, s fennhangon kérdőre vonta az idegent.

– Ki vagy és mit akarsz itt?

– Én oroszlán vagyok. Azért jöttem, hogy szétnézzek ebben a dzsungelben. Senkit sem akarok bántani.

– Ez a mi placcunk – ordították a bajtársak tartásukat vesztve. – Kotródj vissza, ahonnan jöttél!

– De hiszen magatok is oroszlánok vagytok – felelte az idegen. – Miért hajtotok el engem?

A három barát összenézett, s akár ha egymáshoz idomított óraművek ketyegtek volna elméjükben, egyszeriben elfehéredtek, s példás neveltetésük dacára feltörekvő döbbenetüket ekképpen artikulálták:

– A szentségit, tényleg! – ekkor szomszédjuknak ugrottak, s kisvártatva mindhárman odavesztek a véres harcban.

Az idegen oroszlán elhaladva a tetemek mellett szemügyre vette az éggel viaskodó fákat, gazdag bokrokat, virágokat. Minden olyan gyönyörű volt. Csak ez a félreértés ne esett volna meg – gondolta magában az oroszlán. Akkor még gyönyörűbb volna minden.

Amit nem vitt el a víz

A legvégén a Föld megelégelte a kirablását és nem esett eső többet, így kiszáradtak a patakok, folyók, tavak. Az erdők kiégtek, a hajdan zöld gabonaföldek szikkadt mezővé színtelenedtek. Kiszáradt a Duna is, a Fekete-erdő fenyői tűlevelei aszottan, zizegve hullottak alá a kirepedezett mederbe. Ami valaha sebesen szaladó, dagadó víz volt, mára semmivé vált, fájdalmasan szép emlékké. Nem támadhatott fel a későbbi kilométerek során sem, mert nem táplálta más folyó, sem vékony ér, minden víz eltűnt, elszivárgott, mint mohó száj, ajak, nyelv, torok szívta fel a Föld cseppjeit.

Az utolsó erőtlen dunai erek is elvékonyodtak, majd eltűntek a kövek között, a népek pedig beözönlöttek a Duna feltáruló medrébe, csákányokkal, ásókkal, lapátokkal, ki-ki azzal, ami elsőként a kezébe akadt, hogy a sziklák alatt, a nap sugaraitól felrepedező folyóágy mélyén rejlő kincseket napvilágra emeljék. Kifordították a köveket, feltörték az iszapot, ástak, kutattak, izzadtak és reménykedtek. Előbb a legnagyobbak kerültek elő, amikre a legkönnyebb volt ráakadni: tankok ledobott lánctalpakkal, eldeformálódott felépítménnyel, rózsaként kinyíló ágyúcsővel; megtekeredett, robbanástól szétszaggatott hídvasak, elsüllyesztett, széttört hajók, égről alábucskázó repülők alig felismerhető darabjai. Minden, ami huszadik század. Mellettük beragadva, eltemetve ágyúk, ágyúgolyók, rézharangok, hosszú, kanócos puskák csövei, elvékonyodott kardok a tizenkilencedikből. Aztán páncélok, lószerszámok, vasas ládák, hordópántok a még korábbi évszázadok tanútételeként…

…és végül legmélyen emberi csontok felfoghatatlan sokasága: gömbölyű szélű combcsontok és lábszárcsontok, karcsontok, szívet őrző szálas bordák, széthullott gerinc, diadalittas medence és csodálkozó koponyák. Olybá tűnt, mintha a csontok tartották volna össze a Dunát, amely már nincs, mert minden cseppje elpárolgott, és valahol fent van felhők sokaságaként, más vidékek felé tart a feltámadó széllel. Óvott, védett vagy takart s rejtett, ki tudja? De az is lehet, hogy csupán olyan volt, mint az emlékezet: hordozta, ami szép, de a legmélyén… a legmélyén ott lapult a feledésre ítéltetett múlt.

Csigaházak

Annie csigaházakat gyűjtött, amolyan gömbölycsúcsos, felcsavarodó csigaházakat, amelyek az anyja kontyára hasonlítottak azokból az időkből, amikor ő még nem létezett, és amelyet csak a felvételeken látott. A tópartról szedte össze őket, nagyobbak voltak a tenyerénél, de még az apja tenyerénél is; belül tört fehér színük volt, ám a külsejük mázosan csillogott. Mivel a tóban nem éltek csigák, Annie feltételezte, hogy a folyó sodrása a hegyekből hozta le a csigaházakat. Legalábbis az apjának ez volt a meglátása, amit a kislány elhitt. És bár Daniel nem tudott biztosat, mivel archeológus volt, és „nem csigász”, Annie azért magáévá tette ezt a magyarázatot – a kislányok tíz évesen még kétely nélkül hisznek a szüleiknek.

Annie egész szép kis gyűjteményt szedett össze: vagy kétszáz csigaház állt szép rendben kerti játszóházának polcán. Néha átpakolta őket, elrendezte méret vagy szín szerint, esetleg a csavarodás mintázata alapján. Amilyen kedve éppen volt. Néha katonás egymásutániságban sorakoztatta fel őket, máskor egy halomba tornyozta mind. Ő vigyázott rájuk, ám a többi gyerek sokkal óvatlanabbul nyúlt a csigaházakhoz; mégis a házak kemény, csonthéjas anyaga bírta a folyamatos rendezgetést, pakolást, így nem törött el egy sem.

Barátságos kis kolónia volt ez a Thalas-3 felszínén, egy földtípusú, belélegezhető légkörrel rendelkező bolygón, szépséges kis világon. Ráadásul értelmes lények nélküli világon. Hogy volt itt valamikor egy civilizáció, azt is csupán a letelepedés utáni harmadik évben derült ki. A hetedik megalapított kolónia tagjai közé ekkor kerültek be az archeológusok, így Annie apja is.

Annie a tízévesek kíváncsiságával fordult a Thalas-3 világa felé. Gyorsan elfogadta az új világ másságát, és gyűjtött mindet, ami megtetszett neki. Leveleket préselt, kavicsokat szedett össze… aztán rátalált a nagy csigaházakra, és maradt azoknál. Daniel örült ennek a hobbinak, és sokszor segített kiásni egyet-egyet a parti fövenyből, vagy jártak térdig a vízben és a lábukkal tapogatták a homokot, hol érzik valami különleges és kemény.

A férfinak ugyanolyan szórakozás volt a kagylógyűjtés, mint a kislánynak. A kikapcsolódás egy könnyed, pihentető formája. Az archeológusok napközben a közeli város feltárásán dolgoztak: furcsa, szögek és sarkok nélküli házacskák kiásásán, az előkerült szemétkupacok és használati tárgyak besorolásán. Megfejtették a hajdan itt élők mindennapjait, mit ettek, mit ittak, mivel játszottak. Találtak szentélyeket, amelyek komoly vallási háttérre utaltak. Két dolgot nem tudtak csak: az írásukat nem fejtették még meg, így nem ismerték a gondolataikat, tudományukat, irodalmukat, illetve nem találtak sehol képi ábrázolást, ezért aztán a bolygó új lakónak fogalmuk sem volt, hogy néztek ki az őslakók.

Általános vélekedés szerint vallási szabály lehetett az ábrázolás tilalma. Van ilyen otthon is, a Földön. Annyi derült csak ki, hogy a régiek egy méter és egy-húsz magasak lehettek, hat végtagjuk volt, s három-három ujjuk. Senki nem hitte volna, hogy közük van a csigaházakhoz.

Annie egy hétvégén kirándulni indult az apjával, és annak pár munkatársával fel a hegyekbe. A túra jó ideig a folyóparton vitt fel, aztán letértek egy kis vízmosta mélyedésnél, és egy aprócska patakocska partján gyalogoltak tovább. A helyi erdő majdnem olyan volt, mint a földi, talán csak kicsit több volt a tövises bokor, és a levelek úgy néztek ki, mintha állandóan ősz lett volna.

Kora délután a túrázók – akkor Daniel Annie-t már a nyakában vitte – megtalálták a patak forrását. Azaz találtak egy barlangot, amelyből a víz kifolyt.

A kislány rögtön ráakadt egy gömbölycsúcsos csigaházra. Olyan tévedhetetlen érzékkel szúrta ki a mohaszerű nővényekkel borított kövek alatt, mintha csak térképe lett volna hozzá.

– Barlangi csigák lennének? – morogta az orra alá Daniel, és a csigaházat méregette.

– Ahhoz túl nagyok és túl színes a külsejük – vetette ellent valaki. – De menjünk be, nézzük meg!

Annie is szeretett volna bemenni, de az apja nem akarta rögtön bevinni. Viszont megígérte, hogy felderíti, mi van bent, s ha talál élő csigákat, hát legalább egyet kihoz.

Ketten mentek be a sötéten ásító lyukon. Bár tartottak tőle, hogy a barlang összeszűkül, pár lépés után egy nagyobb, természetes csarnokba jutottak, ahol egy kisebb tó várta őket. A vize jéghideg volt és tiszta. Daniel belevilágított, s látta, hogy ezerszám fekszenek kagylók a víz alján.

– Ez egyszerre születésnap, névnap és karácsony a lányod számára – nevetett a kollégája.

Daniel belenyúlt a vízbe, és kivett egy csigaházat. Aztán még egyet és még egyet. Legalább két tucatnyit.

– Mind üres.

– És?

– Most már nagyon szeretnék látni egy élő csigát.

Elvilágított a barlang belseje felé. Oldalt ösvényszerű járat vitt fel egy sziklapad magasába, melyről vékony fátyolként permetezett alá a víz. Fölötte a sötétség elnyelte a fényt: a barlang jóval nagyobb volt annál, mint amekkorának elsőre látszott.

Daniel elindult az ösvényen fölfelé, a forrás irányába.

Döbbenetes látvány tárult a szeme elé fönt. Lapos, sík tér, s benne sorban különös, félelmetes fémeszközök.

– Mit látsz? – kiáltott föl a kollégája, aki észrevette Daniel megtorpanását.

– Guillotine-okat – morogta Daniel. – Guillotinokat gyerekeknek – tette hozzá elborzadva.

És megtalálta a testeket is, illetve csak a csontvázaikat. Ezret és ezret. Megszámolhatatlan sokat és mély katlanba beledobálva. Hat végtag, a végtagokon három-három porc. Mire a felderítőútja végére ért, már tudta, holnaptól itt fognak dolgozni.

Nem vitt csigaházakat Annie-nak. Viszont nem volt szíve elvenni sem a lány gyűjteményét.

Teljesen más szemmel nézett azonban ezután Annie kerti kisházban őrzött gyűjteményére. Száz és száz koponya. A falu lakói. Azé a falué, amit most ásnak elő a föld alól, amit most hoznak vissza a feledésből. Azé a falué, amelynek lakóit módszeresen lemészárolták. Egyszerre, kíméletlenül kivégezték mindet. A módszer jól kigondoltnak, jól kimódoltnak tűnt.

És a férfi azon kapta magát, hogy mindezek tudatában is gyönyörrel tölti el a csigaházak látványa. 

De vajon miért ne lehetne szép száz és száz koponya?

Mosodás

– Gyűlölöm, gyűlölöm, gyűlölöm… – Adler Hordag odébb lökte az összecsomózott ruhacsomagot. – Azt mondták, hogy micsoda megtiszteltetés, és hogy jóval kevesebb lesz a munkám, és jóval nagyobb a fizetés, meg a juttatások… Most már tudom, miért…

– Miért?

– Mert nem akadt másik hülye, aki vállalta volna.

– Mit panaszkodsz? – kérdezte Lingaless Doo. – Nem így van? Figyeltem a múltkor, amikor nagyjavításra dokkoltunk a Permutan holdján, hogy mennyit költöttél italra, meg a nőkre… A kábszerről nem is beszélve!

– Fogd be a szád!

– Aztán meg tényleg alig van munkád. Egyetlen emberre mosni… Nekem meg ott az egész század! Az alatt a rohadt testpáncél alatt mindenük befülled.

– De ha pecsét marad a ruhákon, akkor téged nem készítenek ki. Én folyton attól félek, hogy egyszer durvaszálú marad egy gatya, a Nagyúrnak pedig kipirosodik a… szóval ott, ahol amúgy is kényesebb. Mi történik akkor velem?

– Ahogy hallottam a Nagyúr amúgy sem használja a …

– Fogd be a szád! Szerintem csak azt nem hall meg, amit nem akar! Amióta mosok rá, jobban be vagyok tojva, mint egy bevetésen…

– De hát nincs is a rombolón!

Adler leroskadt a székre.

– Ajjajj!

 Arra gondolt, hogy mennyi dolga lesz holnap, ha a Nagyúr visszatér. Amikor leszáll egy bolygóra, mindig rengeteg mocskot szed össze.

 – A legrosszabb, amikor a köpenyének az alját kell tisztogatnom – folytatta a panaszkodást. – Vastagon rakódik rá a sár, meg azok a kiszedhetetlen olajfoltok… Imádtam a Hoth bolygót. Csak jég, meg víz mindenütt. Erre olajosan jött vissza. Kimosom, aztán tisztogatom, tisztogatom… És a végén kifakul a ruha. Képzeld el azt a fényes, fekete köpenyt szürke foltokkal, itt-ott bolyhosan!

– Úgysem látja! A hátán hordja. Szólni meg senki sem mer neki!

– Tudod is te, hogyan öltözködik! És ha végignézi a ruházatát reggelenként?

– Nem hiszem…

– Kínosan pedáns – mondta Adler. – Nem engedheti meg, hogy röhögjenek rajta a háta mögött! A múltkor salakos volt. Hogy a fenébe?… Még az inge ujja is…

– Én akkor sem hiszem. És örülj, hogy azt a vödröt a fején nem te tisztogatod!

– Fel kéne jelentenem téged.

– Azt ugye saját maga csinálja?

– Mit tudom én? Még sose láttam anélkül… És nem is nagyon akarom látni.

– Más ember fogat mos reggelenként, ő biztos a kupakját törölgeti. A szájszagára amúgy sem kell vigyáznia.

– Jaj, mi lenne már, ha befognád a szád? – kérdezte Adler.

 Mindketten elhallgattak. Adler idegesen játszadozott egy tiszti egyenruha gombjával. Kis idő múlva feltette azt a kérdést, amely már régóta idegesítette.

– És mi történt az elődömmel? Senki sem mer mondani semmit.

Lingaless megvonta a vállát.

– Úgy tudom, hogy felrobbant a Halálcsillaggal együtt.

– Persze! Rémálmaimban látom, ahogy a magasba emelkedik, és szép lassan megfullad egy láthatatlan kéz szorításában.

– Melyiket nehezebb mosni? A köpenyt vagy a gatyát? – kérdezte Lingaless, és Adler vállára csapott, hogy kizökkentse kétségbeesett hangulatából.

– Egyformán nehéz… A gatya is fekete. Nem olyan mocskos. Alig vannak rajta foltok.

– Eszik a Nagyúr egyáltalán?

– Ha kijön belőle…

– Hát azzal a köpennyel a klotyón!

– Amikor a szolgálatába léptem, először az ingével szenvedtem meg. Alaposan beleizzadt. Illetve csak sokáig maradt rajta.

– A Halálcsillag után?

– Aha. Több napig hordta… Megkeményedett, mint a száraz kenyérhéj, és kifényesedett, mint a sisakja… A mosásban viszont teljesen elvesztette a színét. A végén kidobtam.

– A szabókat sem irigylem – jegyezte meg Lingaless.

– Ráadásul nekem kell vasalnom! – jajdult fel Adler.

– Milyen illatot használsz az öblítéskor?

– Mindegy! Abban a maszkban úgy sem érzi. Először levendulát használtam, de aztán magához hívatott az admirális és közölte, hogy nagyon kellemetlen, amikor a Nagyurat levendulaillat lengi körül. Ránéz valakire azzal a… és a fülébe hörög, közben pedig illatozik… így most valami keserűbbet használok. Fogalmam sincs mi az. Még azt sem tudom, melyik bolygóról származik.

– Nem lehet már követni! Ahány bolygó, annyiszor ezernyi illat! Melyik admirális volt?

– Én meg azokat nem bírom követni! Valamelyik korábbi…

Lingaless megvakarta a fülét.

– Azt a szagot éreztem a múltkor a mosófülkédben?

Adler összevonta szemöldökét.

 – Neeem. Az a zoknija volt. Iszonyú a lábszaga. Én szagolom helyette is. A csizmában bepállik a lába. Ő meg csak szörcsög a maszk mögött, és fogalma sincs róla, hogy milyen vadállatias a szobájának a hangulata…

– Hogyhogy nem érzi, ha ragad a zokni? Nem viszket?

– Ez az önuralom!

– Ez az Erő! Szerintem az admirálisok is a szagtól fulladtak meg…

– Egyszer én is attól fogok!

Lingaless elvigyorodott.

 – És most képzeld bele magad annak a helyzetébe, aki a császárra mos!

Adler titokzatosan közelebb intette a másikat.

– Pszt! Én azt hallottam, hogy a kámzsája alatt nincs semmilyen ruha, körülötte pedig állandó az ózonillat…

Az újságíró és a tanker

Az aprócska, posztkoloniális stílusban épült hotel a kikötő mellett állt. Az újságíró szobája a tengerre nézett, keletre; ha időben ébredt volna, minden reggel megcsodálhatta volna a napfelkeltét. Egyébiránt takaros kis helyiség volt, virágos, tapétás falak és egy dupla ágy, semmi extra, de valahogy mégis barátságos. Ezzel együtt az újságíró nem sokat tartózkodott itt: a munkája hol ide vitte, hol oda szólította, a számítógép pedig, amin mindig dolgozott, egy szerkesztőségi asztalon állt.

Az utolsó reggelen arra ébredt, hogy nem süt be a nap az ablakon, ahogy általában. Kikászálódott az ágyból, és elhúzta a vékony, sötétítő függönynek még csak tréfából se nevezhető homokszínű szövetet, amely eddig sosem állt ellen a reggeli fénynek.

Egy gigászi fémtestet pillantott meg, hatalmas monstrumot, amely mint egy mítoszokból előkeveredett szörnyeteg közeledett hozzá.

Egy tanker vörös és fekete tatja tolatott rá lassan és kiszámítottan a kikötőre. Szétzúzta az útjában álló kisebb hajókat, majd a hatalmas test alatt feltöredezett és szétmorzsolódott a dokkok sora és a móló, végül pedig a város felőli, kikövezett sétány. A hatalmas dézsákban kihelyezett pálmák és az utat szegélyező, öntöttvas lámpák tehetetlenül fordultak be alá és zúzódtak felismerhetetlen darabokra. A tankert az ütközések, a romok, roncsok, az elé föltorlódó föld és kavicszúzalék sem lassította le – fékezhetetlen, makacs, kitartó ütemben jött egyre és egyre közelebb.

Az újságíró rádöbbent, hogy nem baleset történt: a gigász szándékosan tolat rá a városra, és ő a célpont. Az ismeretlen kapitány ügyes navigálással megállította a hajót a szálloda homlokzatától pár méterre, majd a fenti fedélzeten hátrafelé fordultak a tornyok, és a csörlők vastag huzaljain óriási markolófejek ereszkedtek alá. Szemben az ablakkal kitátották fémszájukat és belemartak az épületbe: a fogak alatt darabokra hasadt az ablakkeret, megpattant az üveg, kifordultak a falból a téglák. A homlokzat porrá törve lebbent fel a levegőbe, mint egy kihunyó tábortűz nehézkes, fehér füstje.

Az újságíró addig hátrált a szobában, ameddig csak lehetett. Felkészült a legvégsőkre. Ám győzött benne a szakmabeli rutin, a halál torkában elővette az okostelefonját, és készített vele pár fotót a falat marcangoló markolókarokról, majd az egészet feltolta az internetre. Akármi is történik vele, az emberek látni fogják…

Nyomasztó álom volt.

Megébredt rá a dupla ágyon, és percekig csak feküdt, az érzés még fogva tartotta. Az ablak felé fordította a fejét: se tanker, se markolófejek, se karméretű fémfogak. Kint nyugalom uralkodott, és már betűzött az ablakon a tenger fölé szétterített vörös fény.

Tudta, miért álmodta ezt. Francos tudatalatti: ő nem egy kormányzati lapnál dolgozik. A gigászi vörös és fekete testű hajó a hatalom. A markoló a kar, a technika, a szándék… egyszóval a rettenet az, amellyel a hatalom utána nyúl. A tudatalattija képpé formálja a mindennapokban nagyon is kézzelfogható veszélyt.

Pittyent a komódra kitett mobil. Mintha tudná a készülék, hogy felébredt. Máris jelzi, hogy a közösségi hálón valaki megjegyzést tett ki az oldalára.

Kezdődik a nap. Kinyúlt a mobilért, felélesztette a kijelzőt, majd megnézte, ki és mit akar. Meglepve látta, hogy nyolc darab képet töltött fel hajnalban a netre.

Mindegyiken a szállodai szobáját szétforgácsoló gigászi markolókar volt látható.

Felébredt.

Az aprócska, posztkoloniális stílusban épült börtön a kikötő mellett állt, az újságíró cellája a tengerre nézett, keletre; minden reggel megcsodálhatta volna a napfelkeltét, ha nem takarja el valami nagy és sötét árny, egy partra húzott, elrozsdált monstrum, egy tanker holtában is árnyékot vető csontváza.

Nyakas kakas és a zombilány

Pancsi volt a legszebb zombilány a Fűrész utcában. Szőke haja csak néhol mutatta a beszürkülés nyomait, és nem hullott csúnya csomókban, mint a többi élőhalottnak. Sápadt, fakó bőrét is csak elvétve borították zöldes, rothadó foltok, és ami a legjobb: minden végtagja hiánytalanul megvolt.

Kétségkívül Pancsi volt a legszebb zombilány nemcsak a Fűrész utcában, hanem egész Zugló kerületben.

Nem mintha tudta volna, hogy mi az a szép, vagy mi fán terem az utca, vagy egyáltalán mekkora maga Zugló, hiszen mint minden rendes zombinál, nála sem működtek a magasabb agyi funkciók. Csak járkálni tudott esetlenül imbolyogva, és enni. Azt viszont folyamatosan, pukkadásig.

Folyton éhes volt, ami persze nem meglepő, hiszen a zombikban szerencsétlen módon az egyetlen megmaradt érzés az éhség, de az átvette az összes többi helyét és sokszoros erővel kínozta, megállás nélkül. Minden más helyett éhséget érzett. Ha fázott, megéhezett, ha pedig melege lett, akkor is. Ha egy szép zene szólt valahol, rögtön mardosni kezdte az éhség, akárcsak amikor félelmetes zajok jöttek a pincéből, és nem hagyták aludni. Ha eszébe jutott egy régi iskolatársa még a zombiság előttről, nosztalgiából legszívesebben beleharapott volna, ha pedig a nemrég elpusztult kiskutyájára, Fifire gondolt, akkor szomorúságában ölni tudott volna egy falatért belőle. Csak az éhség létezett számára.

Azonban a környéken már rég minden ennivaló elfogyott, hiszen a zombiszomszédság legkedvesebb időtöltése, Pancsihoz hasonlóan, az evés volt. Csapatokban kutatták át az utcákat ennivaló után, legyen az édes vagy sós, keserű vagy savanyú, élő vagy halott. Minden másról megfeledkeztek, és semmi mással nem törődtek.

Szegény árva Pancsikával sem.

Már jó ideje magára volt utalva, hiszen apukája élettelenül hevert a nagyszoba kényelmes kanapéján, az ölében egy sportújsággal, és hiányos fejében a totóeredmények helyett a múlt heti zombivadász katona puskájából kilőtt sörétek zörögtek. Édesanyja ott volt még neki, de véletlenül hibás zombivá vált, és az éhségérzet helyett a vasalási vágy töltötte ki minden gondolatát. Éjjel nappal ott volt a konyhában, és csontvázzá soványodva görnyedt a vasalódeszka fölé.

A zombilánynak tehát saját magáról kellett gondoskodnia.

Miután minden étel elfogyott a kamrából és a hűtőből, valami más táplálékforrás után kellett néznie. Egy ideig anyukája pipaszár lábával szemezett, de mivel azokon addigra már semmi hús nem maradt, inkább édesapja majszolásába fogott. Nem tartott ki túl sokáig az apaeledel. Legalábbis azok a részei, amiket még felért, ezért sóváran újra kutakodni kezdett a lakásban.

Csak a véletlennek volt köszönhető, hogy éppen arrafelé kezdett folyni a szeme, és megpillantotta a nappal szekrény tetején a Kakast.

A Kakas halott volt. Nagyon halott, de ez Pancsikát nem zavarta egy cseppet sem. Imbolyogva ácsorgott a nappali közepén és mereven bámulta a szája szélét nyaldosva. Nagyon magasan volt, Pancsi pedig csak egy zombikislány volt, és annak sem épp nagy növésű. Valahogy mégis le kellett szednie, vagy feljutni hozzá, legalábbis harapásnyi távolságra. Gondolkodni kezdett. Vagyis úgy tett, mintha gondolkodna, mivel ugye nemigen volt mivel. Miután ezt felismerte – ugyancsak nem tudni hogyan – elhatározta, hogy átmegy feltételes módba.

Ha lenne agya, kitalálhatna valamit, gondolta, és a feltételes mód segítségével rögtön kitalálta, hogy hogyan jut a Kakashoz. Ha lenne agya, akkor beszélni is tudna.

– Gyere le! – kiabálta volna fel a Kakasnak, aki mivel nagyon halott volt, nem tudott volna válaszolni, de a feltételes mód itt is besegített egy kicsit.

– Minek? – kiáltotta volna le a Kakas, persze csak ha a kakasok tudtak volna beszélni, és ha nem lett volna épp amúgy is nagyon halott.

– Hogy megegyelek, te hülye! – méltatlankodott volna Pancsi. – Nem látod, hogy zombilány vagyok?

Aztán mivel túl hangosnak gondolta volna magát, és nem akarta halott apukáját, és vasaló anyukáját magára haragítani a képzeletbeli csevegéssel, halkabban folytatta volna.

– Ne aggódj nem fog fájni!

– Biztos? – kérdezte volna a Kakas nem kevés bizonytalansággal a hangjában. Nemigen bízott volna a zombilányban, már ha él.

– Igen, biztos! Gyere le!

– Nem tudok.

– Miért?

– Mert halott vagyok, te buta! Egyébként meg nem érzem sem a lábam, sem a szárnyam. Valószínűleg nincsenek meg – mondta volna félénken a Kakas, s közben arra nem is gondolt volna, hogy érezni sem tud.

– Akkor valamit ki kell találnom – mondta volna Pancsi és hozzá is látott.

Odament a televízióhoz, ami hetek óta be volt kapcsolva, mert a család előszeretettel kísérte figyelemmel a zombijelenség megjelenése óta rendszeres félórás híreket. Ezek a híradások eleinte persze aggasztóak voltak, de egy bizonyos ponton túl már csak kellemes háttérzörejként színezték a zombicsaláddá törzsfejlődött família életét. Vagyis halálát. 

A hírek szünetében az egyetlen olyan műsort sugározták, aminek elég nagy volt a nézettsége a zombiválság idején is: a Szerencsekerék című tévés vetélkedő krízis idejére módosított light verzióját. Ez elé telepedett le Pancsika és mereven bámulni kezdte.

– Egy ötbetűs tárgyat keresünk, az első betűje L, az utolsó A és magasabb helyek elérése céljából felléphetünk rá. Mi az? – kérdezte Kasza Tibi.

– Létra! – válaszolta a Helyes Megfejtő.

– Létra! – visszhangozta volna a zombilány, és eszébe jutott volna a szekrény oldalának támasztott alkalmatosság, amivel anyukája a függönyöket szokta fel- és leakasztani vasalás után és vasalás előtt. Rövid feltápászkodás után el is indult imbolyogva a létra felé.

– Most mit csinálsz? – kérdezte volna a Kakas a szekrény tetejéről aggodalmas, de teljesen üveges tekintettel

– Hát, ha nem megy a zombi a Moha-hegyhez, akkor majd én megyek a Nyakas Kakashoz! – szavalta volna a zombilány a sajátosan átköltött közmondást, ami persze már teljesen abszurd feltételezés egy agyhalott zabagéptől.

Pár pillanat múlva már mászott is felfelé a létrán a Kakas irányába, és szája sarkából sűrű patakként csordogált a nyál.

– Segítség! – kiabálta volna a Kakas. – Egy ronda zombi meg akar enni!

– Te már döglött vagy, úgyhogy kuss legyen! – dörrent volna rá Pancsika, amitől a feltételes mód úgy megijedt, hogy nem támogatta tovább a történetet.

A zombilány felért a szekrény tetejére, megragadta a Nyakas Kakas csúszós, üvegszerűvé keményedett testét, és már ráncigálta is lefelé néhány egyéb dísz- és haszontárggyal együtt, amik zajosan csörömpölve értek földet a létra mellett. Pancsi semmi mással nem törődve huppant le a nippek romjainak a tetejére, és vadul hozzákezdett a Kakas szétmarcangolásához. Először letépte a fejéről a zörgős celofánná aszalódott vékony bőrréteget, majd a keze ügyébe került hegyes tüskét belevágta a lapos koponya közepébe és mohón csavarni kezdte a gerinc tengelye körül, amitől pár pillanat múlva szökőkútként buggyant elő a hideg, de édeskés vér.

Pancsika, a zombilány félelmetes szörnyetegként szürcsölte a döglött Kakas testnedveit, és közben elégedett gurgulázó hangokat hallatott.

Mi ez a szörnyű hang? Nagyon remélem, hogy nem törtél össze semmit, te lány! Úristen mi van itt! A jó büdös picsába! Miért nem tudsz fél órát nyugton maradni. Tíz perce tettem ki a lábamat a szobából, és máris csatatérré változtattad a lakást! Atyavilág! Hogy nézel ki?! Mi ez a zöld rajtad? Zsírkréta? Fúj! Ez meg a tegnapi spenót! A hajad is csupa mocsok! Na, tünés fürödni mielőtt nagyon elverlek! Mi az ott a kezedben? Jesszusom, apád megöl, ha meglátja mit csináltál a dédelgetett üveg borával! Ittál is belőle? Pancsika még csak hét éves vagy basszájba! Hé! Micsinálsz? Ne harapj te istenátka! Akkora pofont kapsz, hogy leszáll a fejed! Már megint leselkedtél, amikor apád horrorfilmet nézett! Na, húzzál ki a kertbe a szemem elől! Gábor! Ébredj már fel a fenébe is. Jobban vigyázhatnál, amikor a hülye filmjeidet nézed! Hallod, amit mondok? Ó, te féleszű baracskai börtönőr! Hogy szakadtá, volna te is anyádba. Hát nézzé’ már magadra! Olyan mélyen hogy lehet aludni, hogy ezt ne vedd észre! Még a lábadat is bekente mustárral! Ébredj már!!

Pancsika, a Zombilány éhesen méregette a kert végében békésen szimatoló kiskutyát.

– Gyere ide, hadd egyelek meg – mondta volna a kutyának.

– Hátezzhülyee… – vakkantotta volna oda a kutya, de helyette a kerítésen átugorva messzire szaladt.

Indiántábor

Susogó Toll lassan lopakodott előre az óriási fűben. Térdre ereszkedett, és úgy próbált kilesni az élénkszínű fűszálak között, hogy ne láthassa meg senki. Tenyerét letámasztotta maga előtt és óvatosan előrébb araszolt. Hirtelen felszisszent, amikor egy bogáncsba tenyerelt és megszúrta a kezét. Óvatosan az ágyékkötőjébe törölte a fájó ujjait és közelről kezdte vizsgálgatni a sebet szálkák után kutatva. Épp kiszedett egy apró tüskedarabot, amikor egy pillanatra úgy érezte, hogy valaki megérinti a bokáját. Riadtan fordult meg és egy szőke lány kék szemeibe bámult.

– Megszúrtad a kezed? – kérdezte mosolyogva Vigyorgó Haj.

– Csitt! – pisszegte le Susogó Toll. – miattad meghallja, hogy jövünk!

Egy szó nélkül intett a kishúgának, hogy hangtalanul kövesse. Most már ketten lopakodtak keresztül az óriásira nőtt, kövér fűszálak rengetegén. Szinte nesz nélkül haladtak előre. Jól hallották a fejük felett madarak csiripelését és a hűvös délutáni szél süvítését, ahogy meglobogtatta körülöttük a mező virágait. Susogó toll valami zörgést hallott jobb oldalról a sűrű növényzetből. Megállt és feltartotta a kezét, hogy a mögötte óvatosan közelítő húgát is figyelmeztesse. Mozdulatlanul figyelték, hátha megismétlődik az apró neszezés. Pár pillanat múlva éktelen ricsajjal egy gyönyörű színes madár szállt fel pár méterre tőlük. Vigyorgó Haj tágra nyílt szemmel nézett a madár után.

– Hűű…odanézz! – kiáltotta ámulattal.

– Ez jó közel volt. – válaszolta Susogó Toll, majd ismét előrefordult, hogy a fűben tovább lopakodjanak. Szinte rögtön meg is dermedt az ijedtségtől, mert egy barna hosszú orr és egy nagy barna szempár meredt rá a fűcsomók között. Pár pillanat múlva kinyílt egy hegyes fogakkal teli száj és Susogó Tollnak kiáltani sem maradt ideje, máris arcon nyalta egy nagy vörös nyelv.

– Pfuuuujjj. –húzta el a száját Susogó Toll és hanyatt esett a puha fűben. A barna szőrű kutyának több se kellett, farkcsóválva teperte le a földön fekvő fiút, miközben folyamatosan az arcát mosdatta a nyelvével.

– Toboz győzött! Toboz győzött! – rikkantotta Vigyorgó Haj.

– De csak mert a fácánra figyeltem. Legközelebb én kapom el. – törődött bele a fiú a vereségbe, és megvakargatta a kutya lelógó fülének a tövét. Feltápászkodott és eligazgatta a hajába tűzött tollakat.

– Gyere, menjünk inkább le a patakhoz. – szólt Vigyorgó Hajhoz.

– Legalább lemosod magadról azt a sok nyálat. – vihogott a lány. Egymás nyomában futva indultak lefelé a dombról, miközben Toboz-kutya körülöttük szaladgálva és vidáman csaholva követte őket. Elértek a domb lábához, ahol az aljnövényzet és a bozót már régen benőtte a régen használt utat. Az út két oldalán sűrű bokrok sorakoztak, amik közé – mindketten tudták jól – keserves úton lehetett csak bemászni. Vigyorgó Haj lelassított és a bokrok közé mutatott.

– Látod ott azokat a fehér micsodákat? – kérdezte Susogó Tollat aki szintén megtorpant a húga hangjára. Visszasétált és a jelzett irányba nézett. Mélyen a bokrokon túl, az erdő szélén hófehér és gömbölyded dolgok rikítottak elő a sötét színű avarból.

– Olyan mintha koponyák lennének szétszórva a fák alatt. – találgatta a fiú.

– Jaj ne mondd már! – húzta el a száját Vigyorgó Haj. Oldalba bökte bátyját. – Na megnézed mi az, vagy csak itt ácsorogsz?

*

– Magasabbra mássz! –utasította Vigyorgó Haj. – Ne legyél már ilyen béna!

– Mi lenne, ha nem dirigálnál?! – szólta le Susogó toll és próbált magasabbra mászni a hosszú oszlopra ami a fakerítést elválasztó kaput tartotta. Lábával erősen kapaszkodott miközben az egyik kezével a frissen szerzett rémisztő koponyát szorította magához, a másikkal pedig a félig lecsúszott ágyékkötőjét próbálta megigazítani.

– Kilátszik a feneked! – nevetett a lány mit sem törődve a bátyja villámló tekintetével.

– Ne várd meg amíg lejövök, mert a Csillagerdőig kergetlek! – fenyegette meg a fiú, de az ő szemében is vidámság csillant már a nevetséges helyzetbe belegondolva. Felnyúlt és erősen az oszlop tetejére húzta a színesre kimázolt koponyát. – Na ez megvan! – vidáman kurjantott egyet és lehuppant az oszlop tetejéről.

– Épp időben. Már jön a sápadt arcú a szekerén. Gyere bújjunk el gyorsan! – sürgette meg, és már rohant is a kapun belülre a biztonságos indiánsátor felé. Susogó Toll egy félig meddig sikerült harci üvöltéssel követte.

*

Apa bekanyarodott a tanyához vezető göröngyös útra. Lassan vezetett, hiszen tudta, hogy a kiskutya már kilométerekről meghallotta, hogy közeledik az öreg Skodával a házhoz. Ilyenkor mindig elé szaladt és az utolsó párszáz métert a kocsi mellett csaholva tette meg. Mikor a kapuhoz ért és észrevette a kimázolt koponyát az oszlop tetején, már csak enyhén lepődött meg. Ismerte a gyerekeit, és tudta, hogy nagy csínytevők is tudnak lenni, pláne itt a nyugodt vidéki tanyán, ahol a természetes környezetben senki sem háborgatja őket.

Kiszállt a kocsiból és látta, hogy Anya a nyári-konyha teraszáról éppen felé tart mosolyogva.

– Kitalálom, megint indiánost játszanak. – szólt, majd egy puszit nyomott Anya arcára. – Nehéz heted volt?

– El sem tudod képzelni mennyire. – sóhajtott fáradtan Anya. – Lepermetezték a legelőt a ház mellett és emiatt derékig ér a fű. Imádnak benne játszani, de estére a vegyszertől kiütéseket kap mindkettő.

– És a koponya a kapun? Honnan szerezték?

– Nem fogod elhinni, óriás pöfeteggombák nőnek a patak melletti régi út mellett. – Anya kissé oldalra billentett fejjel várta a reakciót, hiszen tisztában volt Apa gombagyűjtés mániájával.

Apa szeme felcsillant és látszott rajta, hogy ha nem lenne fáradt a hosszú utazástól, már rohanna is a gombarendszerező kiskönyvéért és a gyerekekkel feltérképeznék az egész erdőt újra. Apán győzött a fáradtság és inkább komótosan a csomagtartót kezdte kipakolni.

– A lényeg, hogy jól érezték magukat. – szólt és a telek hátsó részében felállított kempingsátor felé nézett, ahol két gyermek már az indiánus totemoszlopról elfeledkezve, legó-város építésébe kezdett. A jókedvüknek az esti fáradtság sem vethet véget, hiszen várja őket a hűvös vályogszobában a meleg dunyhatakaró, ami alól másnap újabb csodákkal teli világba ébredhetnek.