Sheep Dreams HU

A haldokló királylány

Hol volt, hol nem volt, egy távoli, mesés vidéken élt egyszer egy ifjú királylány, akiről az hírlett szerte a királyságban, hogy halálos beteg, s életéből egy éve van hátra. A bölcs király nem szerette volna, hogy lánya úgy hagyja el az élők sorát, hogy nem ismeri a szerelmet, ezért titokban szövetségre lépett egy ismeretlen férfival, aki ígéretet tett, hogy odaadásával bearanyozza a királylány mindennapjait egy év erejéig cserébe azért, hogy azután busás fizetségben részesül. Az ismeretlen férfi, látván e fizetséget lelki szemei előtt, igen hamar a királylány kegyeibe férkőzött, s lépten-nyomon annak óhaját leste. A király elégedett volt, hiszen leányát sohasem látta ennyire boldognak. Hanem a hónapok könyörtelenül teltek, s az ismeretlen férfi aggódni kezdett, hogy a királylány nem boldogul meg a megbeszélt időpontban. Félelmei csakhamar igazolást nyertek, hiszen az ifjú leány egy év múltán is élt és virult. A király a következő ajánlattal fordult az ismeretlen férfihoz:

– Töltsön el vele még egy fél évet, és én megduplázom fizetségét. Mégsem gondolhatja komolyan, hogy most hagyja el, amikor bármelyik pillanatban eljöhet érte a halál! Senki sem sejtette, hogy megéri ezt a hosszú időt, de én az apja vagyok, és a legjobbat akarom a számára, az pedig szemlátomást a maga társasága. Kérem, maradjon a lányom oldalán. Szívből szereti magát.

– Én azonban nem szeretem őt, s erőm, hogy a szemébe hazudjak, fogytán van. Háromszoros fizetséget akarok! Úgy a lánya mellett maradok még egy fél évig.

– Ám legyen! A lányom boldogsága ezerszer fontosabb, mint a pénz.

Az ismeretlen férfi tehát további fél évig időzött a királylány oldalán, de a lányt bizony ezalatt az idő alatt sem szólította magához végzete. “Meggyógyította a szerelem” – fecsegték az emberek az utcákon.

– Kérem a fizetségemet! Nem maradok tovább – jelentette ki az ismeretlen férfi, kész dolog elé állítva a bölcs királyt.

– Nem marad? – kérdezte a király kimérten, megismételve a férfi szavait.

– Nem én. Adja ide a pénzemet, és már itt sem vagyok.

– Maga tehát, ha jól értem, azt mondja, hogy nem marad tovább a lányom oldalán annak ellenére, hogy a lányom nem mást, mint magát tisztelte meg igaz szerelmével?

– Így van. A lánya vessen magára, amiért belém szeretett. Én ugyan nem könyörögtem a szerelméért. Mindössze azon igyekeztem, hogy jól érezze magát.

– Maga tehát, ha csakugyan jól értem, azt állítja, hogy nem marad a királylány oldalán annak ellenére, hogy ő párjául választotta magát több tucat kérő közül?

– Ahogy mondja.

– Kérem, bocsássa meg nekem ezt az értetlenséget, de maga valóban azt akarja mondani, hogy semmi sem fogta meg a lányomban a hónapok során annyira, hogy mellette akarjon maradni?

– Semmi. Ellenben a lánya mostohatestvére, ő bizony egy káprázatos teremtés!

– Értem. Nos, itt van a pénze – nyugtázta a király, s egy nagy zsákra mutatott az íróasztala mellett.

Az ismeretlen férfi odasétált a zsákhoz, vállára emelte, s megindult a palota kijárata felé. A királyi íróasztal felől lassú kattanás hallatszott. A férfi kíváncsi volt, mi lehetett az, de már nem tudta meg.

A vámpírfiú harapása

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer a világon egy jóképű vámpír. A fiatal lányok körében hamar elterjedt, hogy e vámpír harapása által belépő nyerhető az örökkévalóságba. Akkoriban mindenki erre vágyott: hogy halhatatlan legyen. A vámpír nagyon magányos és szomorú volt, mert idejekorán megfejtette, hogy az ellenkező nem köreiben csak azért örvend érdeklődésnek, mert a lányok eszközt látnak benne céljuk eléréséhez. Ő azonban nem eszköz, hanem cél szeretett volna lenni valaki számára. Egyszer, s mindenkorra. Mindhiába. Újra és újra csak azok kopogtattak az ajtaján, akik az élet valamely területén maradandót akartak alkotni, de nem voltak biztosak abban, hogy erre futja az idejükből. Egy nap kupaktanácsba szerveződött hét ifjú leány: Lea, Irma, Csenge, Betta, Alda, Álom és Klári. A lányok hosszú órákig tanakodtak, hogy hogyan vehetnék eszét a jóképű vámpírnak, hogy kicsalják harapását, mire az egyikük egyszeriben előállt a döntő ötlettel.

– Itassunk vele mérget – mondta lelkesen Lea.

– Az majd feloldja gátlásait, s mindannyiunkban élete szerelmét fogja látni – tette hozzá Klári.

– Hanem aztán ne spóroljunk azzal a méreggel – így Csenge.

– Hiszen nem akarjuk, hogy átlásson rajtunk – szólt Betta.

Alda csendben szemlélődött, mire Irma a következő kérdéssel fordult felé:

– Hát te, Alda? Miért fukarkodsz a szóval? Azt reméled tán, hogy ha hallgatsz, nem terhel majd a közös bűn felelőssége?

Ekkor Alda felállt, s távozott. Irma Álom felé fordult.

– S te, Álom? Ugye te tisztán látod, hogy amire készülünk, az bűn?

Álom tudomásul vette, amiről Irma beszélt, de nem foglalkoztatták mélyebben az erkölcs dolgai.

– Igen, tudom, hogy helytelen dolog elcsalni a halhatatlansághoz vezető ösvényt – mondta. – De arra kell mennünk, amerre a legrövidebb az út, s ez kétségkívül a vámpírfiú harapása. Elvégre, ha a tisztességes utat választanánk, nem feltétlenül nyernénk bebocsátást az öröklétbe.

– A feltétlenség így sem adott – szólt vissza Alda az ajtóból. – Holnap találkozunk.

A lányok nem értették, hogy mire gondolt Alda, így visszatértek tervük csiszolásához. Másnap megitatták a vámpírfiúval a mérget, s a fiú elveszítve józan ítélőképességét sorban mindannyiukat megharapta. Elégedettek voltak a lányok, mert úgy vélték, többé semmit sem kell tenniük ahhoz, hogy örökké éljenek s alkossanak. Hanem két hét után a harapásnyom üszkösödni kezdett nyakukon, s a kór gyorsan tovaterjedt állukra, mellkasukra, vállukra. Úrrá lett rajtuk a kétségbeesés, hiszen nem azt szerették volna, hogy testük lassanként szellemüket is magával rántsa az enyészetbe. Lea, Irma, Csenge és Betta bátran szembenéztek a halál képzetével, s igyekeztek fennmaradó idejüket a szívüknek kedves tevékenységgel eltölteni. Alda, Álom és Klári viszont vérszemet kapott a kialakult helyzet láttán, s nem nyugodtak, ameddig újra fel nem keresték a vámpírfiút.

– Nézd meg, hogy mit tettél velünk! – tajtékozta Klári, miközben a dühtől szikrát hányt a szeme. – Azt hiszed, megúszod szárazon hét ártatlan leány gyilkosságát?

Alda és Álom lapult, mint szerencsétlenség a fűben. Jól tudták, hogy ártatlanságról szó sincs.

– Hölgyeim, önnön magatokat vetettétek a halál ölébe – felelte a vámpírfiú hidegen. – Én nem tudok segíteni kegyeteken.

– Dehogy is nem! Ha ölni tudsz, feltámasztani is tudsz!

– Feltámasztani talán, de kegyed még nem halt meg, hogy fel lehessen támasztani.

– Akkor hát ölj meg, hogy azon nyomban fel is támaszthass!

A vámpírfiú felállt íróasztalától, komótos léptekkel az ablakhoz vánszorgott és kitekintett rajta.

– Mind egyformák vagytok – mondta egykedvűen. – Túl akartok járni az ember eszén, s amikor haditervetek zátonyra fut, nem átalltok azzal fedeztetni a veszteséget, akitől kezdetben boldogulásotokat reméltétek. Egyszer sem jutott eszetekbe, hogy becsülettel előbbre juttok?

– Nekem eszembe jutott! – harsogta Álom.

– Mégis elhasaltál – fojtotta belé a szót a vámpír. – Mind elhasaltatok. Takarodjatok innét, mielőtt rátok uszítom az ebeket!

A lányok fürgén elhagyták a vámpírfiú házát, s éltük végére az eszükbe vésték, hogy a pasted-image.pnghalhatatlanságot bizony nem éri meg siettetni.

A lovas kislány

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy farmon egy kislány, aki minden idejét a lovaglásnak szentelte. Édesapjától kapott szürke lovával igen hamar egymásra hangolódtak, s amikor a kislány betöltötte hetedik életévét, bejelentette, hogy meg akar tanulni úgy lovagolni, hogy közben nem fogja a gyeplőt. Azonnal munkához is látott, s családjától minden támogatást megkapott, ami ahhoz szükségeltetett, hogy a jövőben valóra váltsa álmát. Teltek, múltak az évek, de a kislány sehogyan sem jutott a döntő ponthoz vágtái során. Amikor édesapja kérdőre vonta, hogy miért nem engedi el a gyeplőt lovaglás közben, így felelt:

– Apám, azt szeretném, hogy a lovam bízzon bennem, s magában is. Sem őt, sem magamat nem tehetem ki vakmerő ambíciómnak, ameddig nem érzem úgy, hogy bizalma feltétlen.

A család megértette, s elfogadta a kislány érvelését. Hanem a farm személyzetének elméjét lassanként ellepte a kislány jövőbeni tevékenységéből származó mesés bevétel képzete, ezért titokban arról kezdtek tanácskozni, hogyan tudnák meggyorsítani e hozam házhoz értét. Egy nap aztán úgy döntöttek, elképzeléseiket gyakorlatba ültetik. Körbeállták a hatalmas kifutópályát, s amikor a kislány elszáguldott előttük lovával, köveket vetettek rá, hogy figyelmét eltereljék az irányításról. Úgy hitték, ha a kislány véletlenül azon kapja magát, hogy elengedte a gyeplőt, könnyebben megy majd neki az átállás. Számításaik azonban végzetesen szertefoszlottak, amikor a kislány egyensúlyát vesztve a pályára zuhant, lábát törte, s többé nem ülhetett lóra. A nagymúltú család látván a történések e sajnálatos fordulatát mélységesen meglepődött. Másnapra a teljes szolgálószemélyzetet lecserélték.

Megérzések

Az utcák üresek voltak, és ennek nem csak az volt az oka, hogy már éjfél is elmúlt. Oliver és Sven kifülelte, hogy a város lakói valamiféle ünnepségre készülnek, ami éppen másnap lesz esedékes. Alig pár óra, és a település minden szeglete, a vidáman ünneplő embertömegtől nyüzsög majd, és aki eddig nem dőlt ágynak az előkészületek fáradalmaitól, az most egy kocsmában issza félrészegre magát. 

Kicsit sem érdekelte őket a helyi kultúra, de a lehetőség, amit ez a helyzet tartogatott már annál inkább. Az emberek figyelmetlenek, mivel mindenki csak a közelgő eseményre koncentrál. Hát mikor dolgozzanak a tolvajok, ha nem most?
Piócaként tapadtak neki a sötét sikátor oldalának, ahonnan a ködbe burkolózott kikötőt figyelték. Oliver idegesen kapkodta a tekintetét, hol a hajókat, hol a falakra ragasztott plakátokat vizslatva.

– Nem, nem, nem – rázta meg a fejét. – Nem tetszik ez nekem!
Sven dühösen kiköpött a macskakövekre, ami a síri csendben meglepően zajosra sikeredett.
– Shhh! – csitította Oliver. – Még csak az kéne, hogy azért bukjunk le, mert egy gusztustalan bunkó vagy.
– Te és az istenverte megérzéseid!
– Ha nem hallgatunk az istenverte megérzéseimre, most egy tömlöcben rohadunk. Inkább hálával tartozol!

Sven homlokráncai gyorsan kisimultak, ahogy végiggondolta a dolgot. Végtére is Oliver tanácsai eddig valóban hasznosnak bizonyultak. Ő javasolta, hogy próbáljanak szerencsét ebben a távoli országban, ahová még biztosan nem jutott el az arcukat és a nevüket ismertető körözési papír. Barátja ösztönei vezérelték a polgármester házába, ahol jól megtömték a zsebüket, és szintén őt követve lógtak meg a csendőrök elől is.
Elégedett vigyorral a képén megrázta a friss arannyal megtöltött erszényét. – Az már egyszer biztos!
– Shhh! – csendesítette le újra Oliver, most már mindkét kezével hadonászva.
– Jól van már, na! – hajolt közelebb suttogva. – De vagy meglógunk az egyik hajóval, vagy… lógni fogunk.

Oliver hatalmas levegőt vett, és szemeit megadóan a földre szegezte. Ezúttal neki sem volt jobb ötlete. A város kapuit lezárták, ahogy a bűnténynek híre ment. Ők ketten, mint két külhoni pedig pompás gyanúsítottak lennének egy friss lopást követően.
– Rendben! – bólintott egyetértően. – De egyikünk sem volt még a tengeren.
Sven barátja vállába bokszolt, és rávigyorgott. – Hát, mindig van egy első alkalom.
– Ehh – Oliver elfintorodott a sárga fogak látványtól, és tekintetét inkább a kikötőben ringatózó hajókra szegezte. – De honnan tudjuk melyikre szálljunk? Ebben a ködben alig látni bármit is.

– Minél messzebb kell kerülnünk ettől a várostól – mondta Sven, és a tenyerét dörzsölve pásztázta végig a kínálatot. – Arra ott! – göcsörtös ujjaival rábökött egy hatalmas vitorlásra. – Nagy hajó, távoli cél! Az lesz a nyerő!

A lehető legkisebbre összehúzták magukat miközben végigfutottak a stégen. A fedélzetre is teljesen hangtalanul másztak fel. Mászás közben Oliver felfigyelt a hajó oldalán olvasható feliratra: Télcipelő. Mintha már látta volna ezt a furcsa hajónevet korábban, de most nem volt ideje ezen gondolkodni.

Olivernek nem kellett tengeri medvének lennie, hogy tudja a legmegfelelőbb búvóhely egy hajón, a raktérben lesz. Megindultak a lépcsők felé, de azonnal megtorpantak, ahogy meghallották két közeledő férfi beszélgetésének zaját. Sven kétségbeesve nézett körbe új menedék után kutatva, de a sötétben és a ködben alig látott valamit.
– Oda! – suttogta végül, és rámutatott a hajótest oldalához erősített szőrmékkel, koszorúkkal és kancsókkal telepakolt csónakra.
Nem volt idejük tovább mérlegelni a dolgot, fogták magukat, és bebújtak a prémek alá. Ezt követően egyetlen nyugodt percük sem maradt. A csónak fogságában hallgatták végig, ahogy a legénység lassan ellepi a fedélzetet, és órákkal később kifutottaka tengerre.

A hajón nagy volt a nyüzsgés, de amikor végre egyetlen matróz sem matatott körülöttük Olivernek alkalma nyílt kikukucskálni. A nap már magasan járt, és egy vörös vitorla csapkodott a fejük fölött. Nem tudta miért, de valahonnan nagyon ismerős látványt nyújtott a hajó.
– Vörös a vitorla – összegezte a látottakat.
– Felőlem hupilila is lehet, csak vigyen minket messzire – morogta barátja.
Újabb hosszú órák teltek el így hánykolódva a tengeren, amikor váratlanul néma csend támadt körülöttük. Oliver újra kilesett az irhák közül, és elképesztő látvány fogadta. Birkabőrcsuklyás, maszkot viselő alakok, magasba emelt karokkal, mormoltak valamit az ég felé. Rémülten húzta vissza fejét. El sem tudta képzelni mi történik. Cimborájával feszült csendben várták a folytatás.

Nem sokkal később kolompok csörrentek, óbégatás harsant, és a csónak erőteljesen hintázni kezdett. Pont mintha a levegőbe emelkedtek volna. Gyors zuhanás, puffanás, és az imbolygás felerősödött.
Sven rémülten fordult Oliver felé. – Mi a fene történik?
– Kidobtak minket!
– Szerinted rájöttek, hogy itt vagyunk?
– Nem hiszem. Lehet, hogy baleset történt.
– Baleset?
– Nyugi, nincs baj csak… jóságos ég!
– Mond már! – Sven teljesen elsápadt.
– Én már láttam ezt a hajót… a plakátokon.
– Mi van? – kérdezte most már komolyan aggódva.
Barátja remegő hangon idézte fel a plakát szövegét. – A telet egy hajó viszi ki az öbölből, és a város adományaival együtt vízre eresztve elégetik.
– Ezzel most mit akarsz mondani? – kérdezte Sven, de választ már nem kapott.

Egy égő nyíl hasította át az alkonyodó eget, és egyenesen a csónak tetejére erősített szőrméken landolt. Olajjal teli kancsók robbantak szét felszítva a tűz erejét, ami elemésztette  az egész rakományt. A Télcipelő legénysége boldog üdvrivalgással nézte, ahogy az áldozatnak szánt csónak lángolva az oldalára dől, és süllyedni kezd. Sokan közülük azt is látták, ahogy a tél szellemei emberi alakot öltve üvöltve és csapkodva égnek el, az adományokkal együtt. 

Végül minden elcsendesült, és a maradványokat elnyelte a sötét mélység.

Tíz perc és itt vagyok

Anyu a zöldségeshez indult, de az ajtóból visszafordulva felhívta apu figyelmét, a fürdőszoba padlóján hagyott lavórra. A nagy vasárnapi sietségben ott felejtette a földön. 

Az őrizetlenül hagyott mosdótál az én érdeklődésemet is felkeltette. Az építőkockákat magukra hagyva azonnal megindultam a fürdőszoba felé. Amióta mászni is tudok, a szüleim minden lépésemet árgus szemekkel őrzik, szóval meglepett, hogy nem akadályoztak meg abban, hogy elérjem a célomat. Ahogy odaértem habozás nélkül belevetettem magam. A víznek valami förtelmes szaga volt, de ugyanakkor érdekes, selymes tapintása is. Épp bele is kóstoltam volna ebbe a furcsa folyadékba, amikor egy hangos kiáltás megtorpantott. 

Apu két hatalmas mancsa nyúlt felém, és kirántott a vizes konyharuhák közül. Rettenetesen megrémültem, amiért ilyen durván félbeszakította a pancsolásomat. Én az üvöltözésre üvöltéssel reagálok, szóval teli torokból rákezdtem. Mit kell úgy gorombáskodni? 

Gyorsan megbocsátottam a tapintatlanságát, mert kedvesen magához ölelve ringatni kezdett, és az átázott ruháimat is hipp-hopp lecserélte. Öltözködés közben mondott nekem valamit a hipóról, és hogy ez a kis incidens kettőnk titka marad. Nem mintha tudnám mi fán terem a hipó, és azt sem értettem, hogyha olyan titkos dolog, akkor mit keres a fürdőszoba közepén.

A bátyám, Tomi szomorúan lépett be a szobába, és arról panaszkodott, hogy még nem is reggeliztünk. Nem szeretem ha így elterelik rólam a figyelmet, de ezúttal nem bántam. Én is megéheztem a reggeli kalandban. Hogy segítsek a bátyómnak, kezeimmel jeleztem apunak a megfelelő irányt, a kenyértartó felé. 

– Mit szeretne enni kisasszony? Egy vajas kenyér jó lesz? – kérdezte apu, majd neki is látott a reggelinek. 

Tomi már nagyfiú, ő megkente a saját kenyérszeletét lekvárral, és gyorsan eltűnt a nappaliban. Én anyutól mindig azt hallom, hogy enni a konyhaasztalnál kell, és egyébként is modortalanság így cserbenhagyni a testvéredet, akit egy etetőszék tart fogságban, de éhesebb voltam annál, minthogy ezzel foglalkozzak. Még pár év és tanulva bátyám céltudatosságán, én is a TV előtt majszolom majd a reggelimet.

Apu közben szintén elkészült az elemózsiámmal. Ránéztem a tányéromra, de alig hittem el azt, amit ott láttam. Tudtommal egy sima vajas kenyérben egyeztünk meg… ennek meg vegeta volt a tetején! 

Én még ugyan nem tudok főzni, de abban teljesen biztos voltam, hogy ennek a gasztronómiai újításnak sosem szabadott volna létrejönnie. Fogtam a kenyeret és abban reménykedve, hogy a drámai lépésem láttán majd kapok egy hibátlan szeletet, bedobtam az asztal alá. Apu azonban nem láthatta mindezt, mert épp Tomit próbálta visszatessékelni a konyhába. sikertelenül. Csalódottan tért vissza a konyhába, de látva, hogy milyen gyorsan befaltam a reggelimet, gyorsan készített nekem egy újabb adagot. Legnagyobb sajnálatomra a vegeta ezúttal sem maradt le a vajaskenyér tetejéről. Nem váltottam taktikát. Fogtam a szeletet, és ment is a másik után. Sajnos apu ezt sem látta. Előkerült az újsága, amit pajzsként tartott az arca elé. Az időzítésen sok múlik! 

Eltelt egy kis idő mire felnézett a lapokból, de nagyon megörült annak, hogy a második kenyeret is ilyen gyorsan eltüntettem. Megpuszilta a homlokomat, amit értékeltem is, de azt már határozottan kezdtem unni, hogy ennyit dicséri az étvágyamat. Gondoltam jobb ha tisztázzuk ezt a félreértèst. 

– ÉHES VAGYOK! – kiáltottam, de erre meg elkezdte szagolgatni a pelusom.

Megdöbbenve néztem rá. – Nem létezik, hogy nem értesz!? 

Visszatett az etetőbe, majd nekifogott a reggeli kávéfőzésnek, és a hozzá dukáló tejhabosításnak. Ezt a műveletet eddig csak anyutól láttam, és sosem tűnt egyszerű feladatnak. Elvarázsolva figyeltem apu bátorságát. Nem hittem, hogy sikerülhet neki is, mert azzal a kis zümmögő valamivel, nagyon óvatosan kell bánni.

Na, hát apu lehet, hogy bátor, de nem óvatos. Az egész szétfröccsent. Ki a pultra, rá a falra, és bele egyenesen a szemébe. A látásától ideiglenesen megfosztott apukám úgy tapogatózott a konyharuha irányába, mint valami morcos medve. Én már tudtam, hogy mi a gond, de annyira nevettem, hogy képtelen voltam megszólalni. Az összes konyharuha áztatásban volt. 

A nappaliból kiszűrődő öklendezés hangjai, és a bátyám elborzadó fujjolása zavarta meg vidám éhezésem. 

Apu olyan szintű szonárképességet fejlesztett ki az évek során, hogy félig csukott szemmel indult meg a hang irányába, taktikusan kikerülve az útjába kerülő bútorokat. Mennyivel unalmasabb, hogy mostanában nem rúg bele semmibe! A macskánk, Hádész mindenesetre készségesen lehányta a gyapjúszőnyeget, mielőtt apu megakadályozhatta volna a katasztrófát. 

Hádész a felé közeledő kiabálás hallatán felugrott a szekrény tetejére, hogy a vázák között lavírozva feszegesse tovább apu határait. Tomi is úgy meglepődött, hogy azonnal felpattant a kanapéról. Még a lekváros kenyerét is elejtette, ami persze pofával lefelé, a macska-gyomortartalom mellett landolt.

Kulcscsörgés zaja zavarta meg az eszkalálódó káoszt. Részemről nagyon jól szórakoztam, de egyáltalán nem bántam, hogy a zöldséges csak két sarokra van. Mind a négyen úgy néztünk anyura, mint egy bajnokra, aki a bukásra álló csatát jött megmenteni. 

– Jaj de jó, hogy visszajöttél anyu! – örvendeztem – Van itt egy kis rumli.

Apu nagyot sóhajtva lépett közelebb hozzá. 

– Csak rágyújtok, és máris feltakarítom! 

Csend a lelke mindennek


Vannak olyan gondolatok, amik sokáig gyötörnek bennünket mielőtt kimondjuk őket. Eljátszadozunk velük, hogy teóriákat gyártva különböző végkifejleteken tanakodjunk, amiknek talán sohasem volt létjogosultságuk. Minél több időt szánunk rájuk, annál kíméletlenebbül mardossák a lelkünket, hogy végre kiszabadulhassanak. És szinte lehetetlen leállítani őket, ha egyszer belementünk a játékukba. Aztán amikor már majd beleőrülünk, keresünk valakit, akivel megoszthatjuk egy részét, vagy csak magát a tényt, hogy valami ott motoszkál a fejünkben.
 

Kathleen is erre készült. Nagyon szerette volna hangosan is kimondani azt, ami már hónapok óta ott motoszkált a fejében. Azt ami miatt ma is máshol járt a képzelete.
Csalódottan nézett a táblájára feszített rajzlapra. Az egész napi munkája hiábavalónak tűnt. A vonalak, csak egy rakás egymásra hajigált, striguláknak tűntek a papíron. Olyanok voltak akár a börtöncellák falába vésett rovátkák. Esztétikai vagy szórakozási célja ezeknek sem volt, de tökéletesen illusztrálták az elpazarolt időt.
Dühösen dobta le a ceruzát és felállt a helyéről. Hátrálva a pavilon egyik oszlopának dőlt, és elvarázsolva figyelte az elé táruló parkot. Egy darabig csak hallgatta a madarakat, a ligetben sétáló látogatók morajlását, és a szomszédos rajzbakon ülő Fynn keze alatt sercegő papír hangját, mire elég bátorságot gyűjtött ahhoz, hogy megszólítsa a fiút.
– Az bűn, ha valami helytelen dolgokra gondolunk? – kérdezte félénken.
Fynn összeráncolt szemöldökkel fordult hátra. Főleg azért lepte meg a kérdés, mert ha valaki, hát a barátja sohasem volt vallásos.
– Azt hittem te nem hiszel ebben? 

– Nem is! – határozottan megrázta fejét. – De… gonosz vagyok, ha eszembe jut valami… rémes?
Fynn szája akaratlanul is mosolyra húzódott, de gyanakodva figyelte tovább a lányt, aki ma egész nap furcsán viselkedett.
– Rémes? Mire készülsz? Talán félnem kellene? – kérdezte és kierőltetetett magából egy halvány nevetést is.

– Hagyjuk! – a komolytalan választ hallva Kathleen duzzogva ült vissza a helyére.
– Várj! – nyugtatta Fynn. – A gondolat, csak gondolat – alig észrevehetően megvonta a vállát. – Semmiség. Nem számít.
– Lehet. De sokat gondolok rá.
– Akkor, az sok semmiség. – újra felnevetett és visszafordult a lap fölé remélve, hogy ennyivel letudták a kérdést.
– Nem lehet semmiség, ami ennyiszer az eszünkbe jut – Kathleen nagy levegőt vett. – Úgy érzem megőrülök.
Fynnt nyugtalanító érzés kerítette hatalmába, de tudta, hogy egy barátnak ilyen helyzetekben kell valami hasznosat mondania. Letette a ceruzát, és mosolyogva a lány felé fordult.

– Mindenki gondolkodik. Ezt nem lehet befolyásolni. Emiatt vagyunk ma mi is itt, mert valakinek az a remek ötlete támadt, hogy itt gyakoroljunk – állával a pavilon másik felében ülő társuk felé intett, akinek a mai helyszínválasztást köszönhették. – Ami a fejedben van az csakis a tiéd, ott az történhet, amit akarsz. Ahhoz nagyon rövid az élet, hogy gondolataidat is is másra pazarold. Ha valahol, hát ott nincs helye a bűntudatnak. Szóval ne aggódj emiatt. De ha nagyon bánt egy gondolat, hát csak hagyd, hogy elkopjon.

– Hát éppen ez a gond. Túl régóta várom, hogy eltűnjön. És azt hiszem nem is akarok megfeledkezni róla. Szerinted mit kellene tennem?
Az, hogy Kathleen ma ilyen ködösen fogalmaz nem tűnt épp biztató jelnek, de Fynn annál sokkal jobban szeretett beszélni, mint hogy ellenálljon a további szónoklatnak.
– Szerintem a gondolatok csak amolyan ártalmatlan elképzelések – megfogta a radírt, és a rajza fölé görnyedve nekilátott az utolsó simításoknak. Apró mozdulatokkal szedte ki a felesleges részleteket, életet lehelve a munkájába miközben folytatta. – Van köztük szelíd, haszontalan, de akad hitvány, önző sőt egészen zavarbaejtő is. Mindenki megküzd velük. Aki mást állít, hazudik. Úgy pattognak az ember fejében, mint a bolhák, és a legtöbb tovább is áll mielőtt nyakon csíphetnénk. De ha egy gondolat többször is megfogalmazódik bennünk, akkor azzal bizony kezdeni kell valamit. 

Felkelt a helyéről, megfogta a rajztáblát, és a mappájába csúsztatta. 

– Ha nem tudsz neki ellenállni, akkor ne is tedd. Nincs abban semmi rossz, ha akarunk valamit.
Fynn egy pillanatra eltűnődött, majd rápillantott az órájára. Elmosolyodott, ahogy eszébe jutott a barátnőjével szervezett közös program, amire minden bizonnyal futva érkezik majd.
– Tudod én mire gondolok most?

– Mire? 

– Hogy elkések. – felkapta mappáját, és a rajza fölött mélázó Kathleenre pillantott, akinek a munkája ma igencsak keservesre sikeredett. 

– Te még tovább próbálkozol?
– Igen – felnézett rá és elszántan elmosolyodott. – Azt hiszem egy próbát megér.

Fynn jókedvűen biccentett, és épp indulni készült, amikor a háta mögül elhangzott a végzetes kijelentés.
– Folyton rád gondolok.
Fynn döbbenten fordult vissza. Erre már nem volt mit mondania.

Csak némán bámultak egymásra, nem tudva mit is kezdjenek a kialakult helyzettel.

Kathleen nehezen vette rá magát, hogy bevallja érzéseit, de abban a pillanatban, ahogy megtette már egyáltalán nem tűnt jó döntésnek. A bűntudat egyáltalán nem múlt el. Sőt, fel is erősödött a fiú rémült szemeit látva. – Azt hiszem valahogy így kell tönkretenni egy barátságot. Bárcsak csendben maradtam volna! – gondolta és igaza is volt. 

Hát ilyenek a gondolatok. Elcsábítanak és szóra bírnak, majd magunkra hagynak a valósággal.

Béka béke

– Egy béka bánt el így veletek? – kérdeztem kikerekedett szemekkel.
– Egy béka! – jelentette ki Bernst.
Láttam rajta, hogy nem érti miért vagyok úgy meglepődve. Két kezével lassan gombóc alakot formált.
– Az a nyálkás fajta – tette hozzá, hátha akkor beugrik nekem valami a biológia órákról, nem mintha az állattani hiányosságaim akadályoztak volna meg abban, hogy felfogjam a hallottakat.
– Tudom mi az a béka, te hólyag! De mégis mekkora?
– Pfff, kurva nagy!
Ha egy Bernst féle hegyomlás ezt a mértékegységet használja, akkor arra érdemes odafigyelni.
– Mint egy tehén… csorda – pontosította, félre biccentett fejjel.
– Úristen! – ezen a ponton ennyit sikerült mondanom. 
– Ja, büdös nagy dög – mondta Bernst, a plafont vizslatva. Ma valahogy nem mert a szemembe nézni. 

A magunkfajta zsoldosok, minden útjukba keveredő pénzkereseti lehetőséget megragadnak. Ezt a megbízást csak egy napja kaptuk. Valami banya elátkozott egy helybéli nemes fiút, aki békává változott. Na persze, nem azzá az üzletelős fajtává, ami egy pusziért cserébe visszahozza a kútba gurult aranygömbödet. Nem. Ez a példány felzabálta az egész családját, és még jó pár katonát is. 

Mindez számomra is teljesen új információ volt. Eddig az rémlett, hogy csak egy krokodil kóstolgatja a helybélieket. Nem nagyon figyeltem, amikor a bajtársaim felvázolta a küldetés részleteit, ugyanis lefoglalt a csehó egyik káprázatos leányzója. Megkértem Bernst, a legmegbízhatóbb emberemet, hogy intézze el ezt a kis gubancot, amíg én kipihenem az utazás fáradalmait Sally karjaiban. 

– Hány embert veszítettünk? – kérdeztem.

Bernst fészkelődni kezdett a székében, de nem válaszolt. Hunyorogva fikszírozta tovább a plafont, mintha a bűvös szám a mennyezeti penész között rejtőzne. Nagy levegőt vettem. Egy húzásra megittam a söröm, majd az üres kupával megcéloztam Bernst homlokát.
– Aúúú – fájdalmason kapott a fejéhez, de ettől egyből megeredt a nyelve. – Nyolcat.

A tenyerembe temettem az arcomat. – Azt akarod mondani, hogy csak hárman maradtunk?
– Tényleg nagy az a dög – dünnyögte, és megpróbálta minél kisebbre összehúzni magát a székében.

A csapatunk utolsó élő tagja, Nasir lépett be a szobába. Egyik kezében sörrel teli sisakját tartotta. Bizonyára nem érezte megfelelő méretűnek a kocsma korsóit. Egy derűsebb napon talán még elismerésben is részesítem a találékonyságáért, csakhogy nem voltam vidám lelkiállapotban.
– Látom nem túl békás a hangulat – jegyezte meg, viccelődve. – Vagy túlságosan is az? Höhö.
– Békás hangulat – visszhangozta Bernst mosolyogva.
Részemről a legszigorúbb pillantásommal jutalmaztam a rosszul időzített szóviccet.
– Nagyon remélem, hogy nem ünnepelsz! – figyelmeztettem.
– Gyászolok – felelte. – Nagy kár a többiekért. Szomorú, hogy így végződött.
Hangosan felnevettem, és felálltam a helyemről. – Ó, még nem végeztünk!
Nasir elfintorodott.
– Ez esetben bátorságot gyűjtök.
– Kapjátok fel az egyiket! – kezemmel a falhoz támasztott fegyverek felé intettem.
Bernst rémülten pattant fel a székéből. – Hogy akarod elpusztítani, ha tízünknek sem sikerült?

Elővettem az egyik ládából a szorult helyzetekre tartogatott dinamitot. – Ezzel!
Ezen összevigyorogtunk, és a robbanóanyag gondolatától felbátorodva nekivágtunk a városnak.

Ahogy ott álltunk a ház ajtajában, elhullott társaink csontjain taposva, éreztem, hogy lelohadt a csapat lelkesedése. Tudtam, hogy szükségük van némi bölcs útmutatásra.
– Te mész elsőnek – mondtam, és oldalba böktem Bernst.
– Mi van? Nem! – ellenkezett.
– De! – érveltem, frappánsan.
– De mit csináljak vele?
– Csókold meg, bazd meg! – és úgy valagon rúgtam, hogy azonnal bent találta magát a helyiségben.

Miután Nasirral megbizonyosodtunk róla, hogy Bernst nem lett egyből béka eledel, óvatosan belopakodtunk. A szoba sötét volt, nyirkos és irdatlan büdös is, de a jószágnak nyoma sem volt.
– Lehet, hogy elment – suttogta Nasir, de mielőtt válaszolhattam volna neki, már a béka széles szájában kapálózott.
Fogalmam sem volt, hogy honnan bukkant elő az a szörnyeteg ilyen gyorsan, de nem is volt idő efféle elmélkedésre. Bernst mögé bújva azonnal előkaptam a dinamitot.
– Tartsd fel amíg meggyújtom! – ordítottam.
Az a dög olyan gyorsan nyelte el Bernst is, mint kacsa a nokedlit. A félelemtől remegve tántorodtam neki a falnak. A lény azonnal rávetette magát a bokámra, és cibálni kezdett egy sötét alagút felé. Rémülten kaptam oda az egyik földön heverő csatabárd felé, de akkor valami olyasmi történt, amire nem számítottam.
– Kelj fel! – kiáltott rám a béka, nem kevés nyálat permetezve az arcomba.
Döbbenten néztem fel rá, és nemcsak az lepett meg, hogy beszélni is tud. Ismerősnek tűnt a tekintete. És az a hang! Esküszöm, hogy már hallottam valahol.
– Mi lesz már! – förmedt rám újra.
Tehetetlenül kapálóztam a nyirkos padlón. A mozdulataim lelassultak, mintha kiszállt volna belőlem minden erő. A szoba végtelen hosszúra nyúlt, a berendezés pedig eltorzulva hömpölygött körülöttem. Tudtam, ez itt a vég. Béka bélés leszek. Undok egy halál. Elfogadtam a sorsomat, és hagytam, hogy elragadjon a fenevad. A béka egy utolsót rántott a lábamon, és én eltűntem a sötétségben.

A szememet dörzsölgetve támaszkodtam fel az ágyamon. Gyorsan felébredtem, ahogy megpillantottam a fölém tornyosuló anyám dühös szemeit. Mondtam, hogy ismerős volt valahonnan az a tekintet.
– Megint elkésel! – üvöltötte. – Nem megmondtam, hogy ne filmezz olyan sokáig?! Egy hétig nincs TV! És nem tudom mi az a förtelmes jószág abban a vödörben a folyosón, de azonnal eltűnteted! 

Újrakezdés

Figyeltem. Először tudatosan szegeztem tekintetem a körülöttem történő eseményekre,
aztán csak hagytam, hogy hatást gyakoroljanak rám. Éreztem a szelet az arcomon, a
napsütést a bőrömön és a földillatot az orromban. Aztán meghallottam a hangokat
valahonnan a közelemből.

– Na, nézd már, mennyire helyes.

– Tényleg szép.

– Gyönyörűek a nagy szemei.

– Ja, és milyen formás…

– Nézd, észrevett minket.

– Idejön… Na, gyere, szépségem.

Próbáltam feltápászkodni, de nagyon bizonytalannak éreztem a lábaimat. Néhány sikertelen
próbálkozás után aztán végre kinyújtottam őket. Inogva fordultam a hangok irányába.
Közben próbáltam felidézni mi történt velem. Valami rémlett a családomról, a munkámról, az
életemről, de csak úgy, mintha egy régi, agyonmásolt videófilmet néznék kazettáról. Hú, de
öreg vagyok!

– Na, mi lesz, aranyom?

A két férfi várakozón nézett rám. Ne sürgessetek már, akartam mondani, de csak furcsa
nyihogás hagyta el a számat. Lenéztem. Apró patákon egyensúlyoztam. Bár egyszerre
négyen. Rémületemben összecsuklottam. Ekkor váratlanul egy hatalmas lófej nyúlt alám és
jóindulatúan megvédett a földetéréstől. Hirtelen melegség öntötte el a szívemet.

– Mama! – nyerítettem.

S végképp elfeledtem előző, emberi életemet.

A cápa

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer az óceánpart közelében egy ifjú cápa. A város lakói a csodájára jártak, mert hamar elterjedt köreikben, hogy ez az állat olyan szelíd, hogy még a gyerekek is incselkedhetnek vele. Egy nap a helyi iskola tanárai és diákjai ellátogattak az óceánpartra, hogy együtt fürödjenek a jámbor ragadozóval. Mindenki önfeledten játszott a vízben, amikor egyszeriben kétségbeesett üvöltés hallatszott.

– Segítség! Segítsenek! Megtámadott a cápa! – ordította az iskolaigazgató.

A gyerekek látták, hogy a nagy hal nem volt az igazgató közelében, ezért értetlenül néztek egymásra. Hanem az öregember nem hagyta abba a műsort, s miközben torkaszakadtából okádta magából a rágalmakat, buzgalmában megeredt az orra vére. Megérezte ezt az ifjú cápa, s ösztönétől megkísértve azon nyomban felfalta az igazgatót.

– Megérdemelte, mert hazudott! – mondták a gyerekek.

– Micsoda szörnyű tragédia! – mondták a felnőttek.

A helyszínre kisvártatva cápavadászok érkeztek, hogy fogságba ejtsék a gyilkos halat. A cápa azonban eddigre messze járt, mert az óceán nagyon nagy.

A mágikus birodalom

Hol volt, hol nem volt, létezett egyszer a Földön egy mágikus birodalom. Az emberek magas, vaskos falakat építettek eköré a birodalom köré, hogy kívül tartsák az illetéktelen betolakodókat. Egyetlen ajtót hagytak, amely kivezetett a külvilágba. Egy nap edzett tolvajok érkeztek a Földre, s azt tűzték ki célul, hogy kilopják a mágikus birodalomból a mágiát. Kitartóan körbejártak a falak mentén, felfedezték az ajtót és betörtek a belvilágba. Hanem a mágiát nem találták benne, mert az ajtót, amely azt őrizte, tönkretették. A birodalombéli emberek ezután befalazták az ajtó helyét, hogy a támadás ne ismétlődhessen meg, s a mágiát a falakba rejtették. Ám a tolvajok nagyon eltökéltek voltak. Aláaknázták a birodalmat védő falakat, s bizony, másodjára is bejutottak. A mágiát azonban ekkor sem találták, hiszen a falakat, amelyek azt őrizték, tönkretették. Az emberek végül tehetetlenségükben úgy döntöttek, hogy lebontják az összes falat, s a birodalom határán egy csupasz ajtókeretet helyeznek el. A keretbe a következő szöveget vésték:

“Légy üdvözölve a Mágikus Birodalomban”

Ezekbe a szavakba rejtették a mágiát.

Hamarosan fel is bukkantak a tolvajok. Forgolódtak, kutakodtak, de a birodalom határát sehol sem lelték, ezért aztán úgy gondolták, hogy az már nem is létezik. Figyelmen kívül hagyva az ajtókeretet sarkon fordultak, s csüggedten nyugtázták, hogy sohasem fogják megtalálni a mágiát.