Hol volt, hol nem volt, alapítottak egyszer egy társadalmat, amelyben nem a pénz szolgált fizetőeszközül, hanem az idő. Ebben a társadalomban minden évben rendeztek egy szépségversenyt, s a nyertes hölgyet ezután eladósorba bocsátották. A családok hagyományukhoz hűen csak olyan férfinak adhatták el a menyasszonyt, aki illő árat kínált érte. Az évtizedek során számos szépségkirálynő ekképpen nyert méltó társra. Egy nap rejtélyes idegen érkezett e földre, akinek nem titkolt szándéka volt asszonyt vásárolni magának. Nem ismerte a helyi szokásokat, de fölöttébb gyors észjárású volt, ezért az aukciósház azonnal a tagjai közé fogadta, s meghívta a következő esedékes rendezvényre. Országszerte úgy hírlett, hogy minél eszesebb valaki, annál több ideje van, s minél több ideje van valakinek, annál nagyobb eséllyel ajánl adekvát ellenösszeget választott menyasszonya szívéért. A rejtélyes idegen sohasem vett részt efféle árverésen, így nem tudta ellesni annak csínját-bínját másoktól. A kedvező üzlethez való ragaszkodása azonban példátlan, s őszinte volt.

– Maga nem ért engem – mondta a rejtélyes idegen az aukciósház tulajdonosának, aki az éves menyasszonylicitet személyesen vezényelte. – Azt kérdeztem, mennyi idő az az ár, amiért nem kell részt vennem ebben a cirkuszban, hanem máris birtokba vehetem a szóban forgó nőt?

– Kérem, uram, fékezze az indulatát. Attól tartok, hogy maga az, aki nem ért engem. A nőnek nincs ára. Az kapja, aki a legtöbbet ajánlja érte.

– De miért ajánlanék érte, teszem azt, tíz évet az életemből, ha a harmadáért is elkel? Mondjon egy árat, és azt az árat fizetem! Biztosíthatom, hogy rendelkezem elegendő idővel ahhoz, hogy kivételesen ne legyen szükség a formalitásokra.

– Efelől, kegyelmes uram, senkinek sincs kétsége ebben a teremben – mosolyodott el jóságosan a tulajdonos. – Én azonban nem térhetek ki a kötelességeim elől. Ennek a hölgynek nincs meghatározott ára, ezért az nyeri el a szívét, aki a legtöbb időt ajánlja érte.

– Magát netalán a fejére ejtették? Hiszen most mondom magának, hogy én fogom érte a legtöbbet ajánlani, s erre akár mérget is veszek!

– Mérget? – vonta meg szemöldökét a tulajdonos.

– Mérget hát!

– Szabadjon megjegyeznem, hogy itt, mifelénk nem illendő olyasmit a szánkra venni, amit azután nem áll módunkban bizonyítani a gyakorlat talaján.

A rejtélyes, gazdag ember összeráncolta homlokát.

– Maga fenyeget engem? – szólt végül.

– Nem, uram. Maga fenyeget engem.

– Ugyan mivel?

– Az önnön halálával. Hiszen most mondta, hogy mérget merne venni arra, hogy magának van a legtöbb ideje közülünk. Kérem, ha ebben csakugyan biztos, ne húzzuk tovább egymás idejét. Ajánljon egy összeget, de kérem, vigyázzon, nehogy olyan számot mondjon, amellyel esetleg megsérti a menyasszonyt.

– Ám legyen! Lássuk tehát… Nos, az asszony nem tűnik értéktelennek, de kimagaslóan értékesnek sem. Az ajánlatom: hat hét a nőért!

A teremben ülők csöndes döbbenetben törtek ki, és suttogni kezdtek egymás között.

– Hat hét? – kérdezett vissza a tulajdonos, s éles pillantása nyílként fúródott az idegen férfi dölyfös tekintetébe.

– Hat hét. Se több, se kevesebb.

A tulajdonos gondterhelten a terem oldalát díszítő feszület irányába nézett, mély levegőt vett, s így szólt:

– Íme, a győztes! Parancsoljon, uram. Elnyerte a hölgy szívét. Viselje jó gondját, s még egyszer kérem, bánjon körültekintően a szavakkal, nehogy megsértse a hölgyet. Kötelességem figyelmeztetni, hogy amennyiben ez a sajnálatos helyzet mégis csak előáll, a hölgy automatikusan jogot szerez arra, hogy ő maga határozzon a végső ellenérték felől.

– Megsérteni ezt a nőt? – vetette vissza az idegen megvetően. – Ha meg is sérteném, legfeljebb évek múltán venné észre, ha észrevenné egyáltalán. Higgye csak el, hogy arra az ő képességeiből nem futja, hogy keresztüllásson bókjaimon. Jól ismerem a fajtáját, mindenben kényszeresen a legszebbet keresi. Még a legrútabb varangyos békában is.

– Csak nem éppen ezért választotta őt? – hangzott a kérdés a közönség soraiból, s gyermeki kuncogás követte. – Lehet, hogy az a varangyos béka itt van a teremben.

– Csend legyen! – zárta le a tárgyalást a tulajdonos az idegen felé fordulva. – Legyen óvatos, uram. Nehogy a hölgy megtalálja, amit keres.

Az idegen ezzel sarkon fordult, elhagyta a termet, s a parkba sietett, hogy az aukciósház elé utasítsa a lovas fogatot. A tulajdonos ezalatt félrehívta a menyasszonyt, s diplomatikusan a fülébe súgta: “Kérem, ha nem nagy fáradság, azon felül, hogy mennyi időt lopott el, derítse ki azt is, hogy hogyan lopja az időt.”

Hol volt, hol nem volt, a legelitebb fővárosi gimnázium tantestületébe egyszer befészkelte magát egy csaló. Az iskola tanárai gyanútlanul viseltettek az új oktató iránt, a diákok azonban hamar megsejtették, hogy oklevelét nem tisztességes úton szerezte. Valahányszor Diplomácia órát kellett volna tartania a végzősöknek, valamilyen úton-módon kibújt felelőssége alól.

– Azt sem tudja, hogy az embert azon a néven illendő szólítani, amit maga választ – suttogta az egyik növendék a folyosón. – Amikor az első órán bemutatkoztam, azt mondta, hogy neki nem áll a szájára a nevem, ezért egy másik néven fog szólítani. Egyáltalán nem zavarta, hogy ez a másik név számomra történetesen sértő. Képzeljétek csak el! Hónapok óta azt hallgatom a szájából, hogy Bozskó, miközben az én nevem Bohumil. Fogadni mernék, hogy olyan ostoba, hogy még azt sem tudja, mi a különbség a kettő között.

– Vagy pedig nagyon is tudja – tette hozzá egy másik növendék, – csak éppen velejéig rosszindulatú, és ilymódon kívánt a sorsodba csempészni valamit, ami oda nem való.

– Erre, bevallom, nem gondoltam – felelte Bohumil.

– Látod, éppen erre utaltam, amikor azt mondtam, nem való a sorsodba, amit a Bozskózás maga után von.

– Néhány hónap alatt csak nem áll a feje tetejére az életem emiatt.

– De egy év már megteheti a magáét.

– Ha ugyan kihúzza addig…

Félévkor a végzős diákok nagyszabású bált szerveztek, amelyre a város összes patinás gimnáziumának tanárait meghívták. A bál kezdetén bemutatásra kerültek az iskolák új tantestületi tagjai, köztük a kétes hírű, a háta mögött kóklernek csúfolt oktató is. Okkersárga ruháját megemelve óvatosan fellépett a pódiumhoz vezető lépcsőre, s a bemutatásért felelős diák fülébe mormolta nevét: Karceri Pawillónia.

– Kanceri Paviánia – mondta a mikrofonba méltóságteljesen a diák, mire a bál ötszáz vendége egységes kacagásban tört ki.

– Szerintem az anyakönyvi kivonata is hamis – nyugtázta cinikusan Bohumil társai körében, majd a többi fiúval karöltve megindult a lányok felé.