Sheep Dreams HU

Eryx falai alatt

Akkor már csak két választásom maradt. Az egyik, hogy beállok baleári-parittyásként, zsoldosnak a karthágói vezér, Hamilcar seregébe, abba, amelyik Eryx erődjét védte, a másik meg az, hogy felcsapok tengerésznek a római flottába, amelyik éppen Caius Lutatius Catullus győzelemre kiéhezett serégét készült átszállítani Szicília szigetére, hogy megostromolja Eryx erődjét.

Addig-addig halasztgattam a döntést, míg kicsúsztam az időből.

Így történhetett meg, hogy ott voltam mindkét seregben.

Mikor Eryxbe híre érkezett a felénk közeledő flottának, levonultunk az erődből a tengerhez, és csatarendben ott várakoztunk. Volt köztünk, aki a halálra készült, és persze volt olyan is, aki arra, hogy majd átszökik a rómaiakhoz.

Végre az ellenséges flotta a part közelébe ért. Ám akkor megint valamiféle időinterferencia keletkezett. Meg más – Mit tudom én milyen? –, légköri folyamatok indultak el, melyek rémséges vihart támasztottak.

A római flottának, majdnem minden hajója elsüllyedt. Ráadásul a másik énem is eltűnt a tengerben. Vagyis, én is belefulladtam a vízbe.

De ezt nektek, hiába is magyarázom.

Lányrablás (2)

A királylány a szoknyájából előhúzta aranycsipkével szegett vászonzsebkendőjét és előzékenyen a legendás lény felé nyújtotta.

– Nátha? – kérdezte udvariasan.

– Tüsszögőkór – szipogott újra a sárkány, majd az illendőség kedvéért elvette a számára használhatatlan méretű holmit.

– Kínos – mondta a kopaszságában is méltóságteljes leányzó együttérzőn.

– Fodrászbaleset? – érdeklődött a sárkány a tar koponyára utalva. Ha már a belépőjét elrontotta, legalább a fellépése legyen méltó a nemzetségéhez.

– Erős felindulásból elkövetett öncsonkítás – vont vállat a királylány, mintha mit se számítana az egész, ám könnyed magatartása ellenére nyilvánvalónak látszott, hogy ugyancsak komoly ok állhat a minden kétséget kizáróan előnytelen frizuraváltás mögött.

– Értem – mondta résztvevő hangsúllyal a sárkány, bár valójában el nem tudta képzelni, hogy miért oly kopasz a királylány, mint valami tök.

– Azt nem kétlem – jelentette ki a királyi sarj fanyar mosollyal a szája szegletében. – Nyilván Ön sem óhajt időnek előtte férjhez menni, s főként nem parancsra.

Éjfél megértő pillantással nyugtázta a királylány kijelentését. Nemegyszer hallott erről a furcsa emberi szokásról, ami már évszázadok óta romlást hozott a nemzetségére.

Bő ötszáz év telt el azóta, hogy sárkányhalál nélkül sikerült leányrablást végrehajtani. A lovagok és férjjelöltek csak jöttek és jöttek számolatlanul és minden erőfeszítés ellenére visszalopták a koronás hajadonokat, pusztítást és gyászt hagyva maguk után. Szégyen és gyalázat – gondolta és igyekezett uralma alatt tartani fellobbanó haragját.

– Hát ezért a sziklaszirt és a vártorony – sommázta a királylány helyzetét együttérzőnek szánt mosollyal, mely alapesetben minden ember szívében felébresztette azt az ösztönt, hogy aprócska, föld alatti üregbe bújva jó sokáig ott is maradjon. A királylány azonban rendületlenül állta a pillantását. Nem úgy tűnt, hogy viszolygást vagy félelmet kelt benne a sárkánymosoly.

Éjfél a jelzésértékű keszkenőt elegánsan az orrához emelte és aprókat szuszogott, ügyelve arra, nehogy lángra lobbantsa a valószínűleg méregdrága vászonholmit. Némileg megkönnyebbült. A tüsszentésrohamnak úgy tűnik, vége szakadt. A királylány felé nyújtotta a keszkenőt, de az csak aprót legyintett.

– Az előttünk álló kalandra tekintettel Önnek adom. Még szüksége lehet rá – jelentette ki koronás főhöz illő, némiképp leereszkedő hangsúllyal.

A sárkány meghökkent, majd tanácstalanul morzsolgatta a finom keszkenőt és életében először gondolt hátrányként arra, hogy nincs zsebe. A királylány kijelentése kétségkívül nyomasztónak tűnt ebben a pillanatban és a zsebetlenség állapota sem lendített sokat Éjfél hangulatán.

– Térjünk hát rá az egyezségünkre – invitálta beljebb a királylány a sárkányt. – Hellyel kínálnám, ha volna oly alkalmatosság a birtokomban, melyen ön kényelmesen elhelyezkedhet.

Éjfél átfurakodott az ajtónyíláson, majd érezte, hogy a válla köré szorul a kastély fala, ezért visszahúzódott. Nyomában a vasrács maradéka a sziklára potyogott.

– Ez nem jó ötlet. Javaslom, hogy inkább idekint tárgyaljuk meg a… – A királylánynak több se kellett. Átbújt a sárkány mellső lába alatt, a sziklapárkányra lépett és jólesőt nyújtózkodott a holdvilágnál. A fellegek már elvonultak, a nyári éjszaka újra békés csendben borult a várkastélyra és a sziklaszirt alatt meghúzódó falura. A királylány arcán először tűnt fel a mosoly. Hálás tekintettel nézett a sárkányra, zöld szeme csak úgy ragyogott az elégedettségtől.

– … közös ügyünket – fejezte be Éjfél a mondatot, majd megfordult a sziklapárkányon és maga alá húzta a farkát. Minden igyekezete ellenére a szoba fala beszakadt a tüskékkel szegélyezett, háromágú végtag érintésétől, és a sziklából vájt vártorony lassan, de biztosan omladozni kezdett. A felszálló por megint csiklandozni kezdte Éjfél orrát, aki tartott tőle, hogy tűzbe borítja az egész párkányt.

A királylány példás helyzetfelismerő képességéről tanúbizonyságot téve határozottan a sárkányhoz lépett.

– Szerintem indulnunk kéne. Mielőtt a nyakunkba szakad a börtönöm.

– Mármint hogy hova? – Éjfél még a tüsszentésről is megfeledkezett, amikor az apró, fehér kéz meglepő erővel belecsimpaszkodott az egyik mellső lábába. Úgy tűnt, a királylánynak feltett szándékában állt feljebb kapaszkodni. Pikkelyről pikkelyre haladt és Éjfél életében először érezte úgy, hogy az emberek… nos, csiklandoznak.

– Mármint el – mondta a királylány és türelmetlenül sóhajtott, majd gyanakodva összevonta a szemöldökét. Arcát kétely árnyékolta be, mintha megrendült volna a bizalma reménybeli tettestársa szellemi épségét illetően.

– Mégis hogy? – Éjfél óvatosan kijjebb húzódott a párkányon

– Ön sárkány, én meg királylány vagyok – jelentette ki a leányzó, miközben a teremtmény nyaka felé félúton megállt pihenni kicsit. Nagyot szusszantott, majd útja végén angyali mosollyal az arcán elhelyezkedett és alaposan belecsimpaszkodott a pikkelyek közül kiemelkedő, gyöngyházszín csonttüskékbe. – Ön el fog engem rabolni! – rikkantott fel vidáman, tekintetében csak úgy csillogott a kalandvágy.

A meghökkent Éjfél előbb tüsszentett, majd csuklott. A tűztenger fékezhetetlenül indult pusztító útjára.

Ahogy a sárkány elrugaszkodott a párkányról, a vártorony, amit századokkal korábban munkások és mesterek százai verejtéket vérre váltva vájtak a sziklába, óriási robajjal összeomlott.

Éjfél elmormolt az orra alatt néhány szitokszót; az este nem igazán úgy alakult, ahogy azt képzelte. Utasa fészkelődött, helyezkedett, majd halkan, ám leplezetlen csodálattal felsóhajtott:

– Repülök!

– Én repülök. Ön csak egy potyautas! – tette helyre Éjfél az elrabolt, még inkább szökésben lévő leányzót.

A királylány hátranézett, a pusztítás láttán elégedetten kuncogott, majd megpaskolta a sárkány karcsú, hajlékony nyakát.

– Szerintem mostantól tegeződhetnénk, nem gondolod?

Lányrablás (1)

Karmos lábával a sárkány megkapaszkodott a hegyoldalon és óvatosan, szárnyait behúzva elkezdett felfelé kúszni. Megtehette volna, hogy egyenesen az ormótlan sziklapárkányra száll le, de mégsem érkezhet az első találkozóra szélvihar kíséretében. Sokkal visszafogottabb belépőt tervezett holmi pozőr szárnysuhogtatásnál és bestiális üvöltésnél. Olyat, ami illik hozzá és nemzetségéhez. Egyszerűt, mégis elegánsat, sőt, lenyűgözőt. Ám valamivel nem számolt.

Tüsszögőkórral sújtott sárkány ne kóboroljon éjnek idején holmi sziklaszirteken és várfalakon.

A kúszással felvert por csiklandozta az orrát és mire felért a kőpárkányra, a belépőt illetően minden reménye elszállt.

Éppúgy, mint a súlyos ráccsal óvott, duplaszárnyú ajtó.

Egyetlen szempillantás alatt elgörbült és megolvadt a vasrács, felgyulladt a pazar intarzia, a csillogó rézkilincs, mint lágyan pergő méz csöppent a sziklára és az agyoncicomázott ajtó acéltokja berobbant a szobába.

Végül is, kopogásnak megteszi – gondolta Éjfél, majd bekukkantott a sercegő helyiségbe.

A tüsszentés erejétől szárnyra kelt nyílászáró maga alá temette a baldachinos ágyat. Ami alig fél perccel azelőtt királyi felséghez méltó nyoszolyaként uralta a szobát, mostanra füstölgő, parázsló kupaccá vált. A csendesen fellobbanó, apró lángok meleggel és fénnyel árasztották el a nyáridőhöz képest dermesztően hideg hálót.

A szoba átellenes oldalán terebélyes, kihűlt kandalló állt, az elé húzott öblös, magas támlájú karosszékben aprócska alak mocorgott. Feltehetően a királylány üldögélt ott, homályba és prémszegélyes takaróba burkolózva. A Hold sápadt sávja épp a takaró szélét érintette, ám, mintha behódolt volna a világi méltóság jelenléte előtt, a figura térdénél tovább nem merészkedett.

A sárkány szipogott, ujjai közé csippentette az orrát és próbálta visszafogni a következő lángcsóvát. Bár, ha jobban belegondol…

…ha elengedné a tüsszentést és felperzselné a szobát és vele a királylányt, sebtiben megszabadulna a medalion varázslatától. Fertályórán belül otthon lehetne, kényelmesen megvacsorázhatna, olvashatna, sőt írhatna egy jó történetet.

Akár.

Már-már engedett a kósza gondolatnak, amikor a királylány felállt és a prémszegélyes takaró a földre csúszott. Éjfél legyűrte az újabb tüsszentést, ám ahogy megpillantotta a homályból kibontakozó alakot a maga valójában, a csuklás kezdte kerülgetni.

Az aprócska teremtés a királyságszerte látható, festményeken és szobrokon pompázó képmásától eltérően ugyanis… teljesen kopasz volt.

Amellett inkább látszott elkeseredettnek és dühösnek, mint ijedtnek. Meg kell hagyni, nem kevés kurázsival rendelkezett. Végül is, ahhoz azért kellett némi bátorság, hogy valaki rákényszerítse az akaratát a legendás, utolsó sárkányok egyikére. Még akkor is, ha ebben segítette az az átkozott medalion. Az, hogy a királylány az átok révén iderendelte őt, nos, ritkán, de előfordul ilyesmi a sárkányok életében. De mindeddig nem találkozott olyan leánnyal, sőt, valójában egyetlen emberrel sem, aki ne félt volna tőle. Legalább egy picinykét.

Hiszen, mégiscsak ő a félelmetes Éjfél, ki leheletével egész várakat ont porrá, szárnya egyetlen suhintásával erdőket tép ki tövestől, óriásokat reggelizik és lovagokat vacsorál. Legalábbis, ha hinni lehet a róla és fivéréről, Iszonyatról szőtt legendáknak. Az emberek nem átallottak bőrbe kötni és könyvként terjeszteni e dajkameséket szerte a Hetedhét Királyságban.

Nevetséges.

Még hogy lovagokat vacsorázik. Az acél durván megfekszi a sárkánygyomrot. Az emberek úgy tűnt, hírből sem ismerik a gyomorégést, különben eszük ágába se jutna ilyen badarság. Éjfél mérgesen szipogott, egyrészt a tüsszögőkór, másrészt a sértett hiúság okán.

Angyaltorzó

– Azonnal takarodj a szobádba! – Zölden lobbant a szeme, mintha nem is ember lenne. A gyerek keményen megvetette lábát a kopott padlószőnyegen, felszegte csepp állát, összefonta sovány, beesett mellkasa előtt vézna karját.

– Nem megyek! – A kimondott szóval együtt tovaszállt a dac szülte bátorság is. Megrémülve saját esztelen vakmerőségétől bénultan állt, lábából kifutott minden erő. Görcsösen összeszorította a száját, addig préselte, míg halvány vonás maradt csak a helyén, és hogy véletlenül se nyissa ki többet, beleharapott. Karját már nem a dac, hanem a félelem fonta a teste köré. A lassan közeledő felnőttet nézte, aki megállt előtte és lenézett rá a magasból.

Feje köré szinte glóriát vontak az alkonyat csalóka fényei. Groteszk angyalként magasodott fölé és azzal a kegyetlen nézéssel figyelte, amitől a gyerek úgy érezte magát, mintha semmi volna.

Semmi és senki.

Az angyaltorzó elvárta a meghunyászkodást és az alázatot. A felnőttek arrogáns felsőbbrendűségtudata sugárzott minden porcikájából. Ő volt a gyerek életének mindenható istene, testének-lelkének megfellebbezhetetlen birtokosa, bűneinek bírája és az ítélet végrehajtója egy személyben.

A gyerek jól tudta, hogy mi következik, hisz mindig ez következett. Akkor is, ha nem szájalt. Nincs mit veszteni alapon makacsul tartotta a fejét és visszanézett a felnőttre. A zöld szempárban újra lobbant a harag, de a gyerek csak azért sem nézett félre.

– Mit mondtál?! – Halk kérdés csöppent felé a cigaretta mellől. Cseppfolyósan nyúlt mire leért hozzá, szinte sistergett, ahogy a bőréhez ért és a szavak ereje összesűrűsödve vágta mellbe. Hátratántorodott.

Fájt a szó, szinte perzselt. Összenyomta a gyerek mellkasát, hogy alig kapott tőle levegőt, az elsíratlan könnyektől égett a szeme. Volt idő, amikor a rettegéstől bepisilt, de mára csak fásultságot érzett; a forgatókönyv sosem változott.

Néha azért reménykedett.

Nem tudta miért és mitől hitt abban, hogy talán egyszer egy nap másként fog végződni. Talán egy nap az apja keze egyszer csak megáll. Talán egy nap egyszer csak átöleli. Talán egy nap egyszer csak elmondja neki, hogy mitől költözött belé ez a nagy szomorúság, amitől bántani és ütni kell.

De ez nem az a nap volt.

– Nem hallom a választ! – Újabb lökéshullám, még egy lépés hátra. A felnőtt, aki úgy nézett ki, mint az apja, követte.

Kérdés, lökés, lépés, némaság a falig.

– Most bezzeg nincs hangod mi? – lehajolt hozzá, és úgy sziszegett egészen közelről, hogy nyála a gyerek szemébe fröccsent. A kicsi nem merte letörölni.

Csak nézte az eltorzult arcot, a száj sarkában konyuló, elhamvadt cigarettát, az összeszűkült szempárt és azt kívánta, hogy bár bele tudna olvadni a falba, bár lehetne azon ő a festék és lepereghetne a földre, ahonnan aztán kifújná a szél egy őszi reggelen.

Festékszemcseként elmúlni még mindig jobb, mint élethosszat fájni.

– Csak azt mond… – Hiba volt megszólalni, összegezte magában a tapasztalatot, mert a tenyér követhetetlenül gyorsan csapott le. Tudta, hogy jönni fog, mégsem tudott felkészülni rá.

Az elsőre sohasem tudott.

Feje a falnak csapódott, nyelvén az ismerős fémes íz. A következőt már előre érezte, de eszébe nem jutott volna elkapni a fejét. Egyszer tette csak meg, de a düh, amit kiváltott vele megbosszulta magát. Egy hétig nem tudott ülni utána. A rúgások emléke visszatartotta a meggondolatlan ösztönösségtől.

Száraz szemmel nézett fel a felnőttre és magában azon gondolkodott, hogy vajon az apját is megverte-e az ő apja, amikor még kiskölyök volt.

Nem tudta elképzelni, hogy az apja bármikor is lett volna gyerek. Talán már így született. Keserűnek és boldogtalannak.

Felnőttnek.

A következő ütés a bordáit érte, sípolva szakadt ki belőle a levegő. A mellkasához kapott, ujjai a ruhája ráncaiba kunkorodtak. A fal mellett a földre csúszott, kábán bámult felfelé.

Vajon ma meddig bírja?

A múlt héten eltartott fél órát is, de akkor nem ivott előtte.

A tenyér újból felemelkedett és ő kérdőn, szinte kíváncsian nézett a felnőttre.

– Most meg mit bámulsz, bázdmeg?! – A tenyér megállt félúton. A gyerek a falnak döntötte a fejét és lassan ingatni kezdte.

A felnőtt sarkon fordult, kicsörtetett a helységből, nyitva hagyva maga után a szakadt szúnyoghálótól lompos ajtót. A késő éjszakai szél halkan nyikorgatta a sarokvasakat. A halvány fényű, csupasz villanykörte hintázva rajzolt fénykarikákat a felhólyagzott, verítékes falakra és a kopott padlószőnyegen üresen hasaló üvegekre.

– Semmit – suttogta a a gyerek koszlott ajtón át besurranó éjszakának.

Feltápászkodott a földről, megmosta az arcát, majd a sarokban megbúvó függönnyel eltakart alvófülkéhez osont. Halkan neszezve kereste meg a takaróját és a hullott szőrű játékkutyát. Mindkettőt magához szorítva aludt el, álmában előcsordultak a visszatartott könnyek, de a szívét egy pillanatra elrabló harag sikertelenül kerülgette.

Ahányszor csak közelített, a kopott játékkutya felemelte fejét, figyelmeztetőn morgott, az alvókuckóban felragyogtak a régi, horgolt takaró színes mintái, beburkolva a gyereket, az ágyat, és a harag dolgavégezetlen távozott.

Virtualitás

Súlyos csend telepedett közénk. Talán sosem haragudott még így rám, hiszen belekóstoltam a frissen köpült vajba. Az egyetlen gyengém, a friss vaj. Ó az a lágy, selymes-krémes, illatos… uh, inkább hagyjuk.

Gazdának hátat fordítva üldögéltem az asztalon, farkamat lógatva, a mancsomat kezdtem nyalogatni. Kicsit megbántódtam, hogy így rám ripakodott. Lopva oldalt lestem.

Magában motyogva rótta a köröket a konyhában, a felborult köpülő romjait tüntette el éppen. Kibámultam az ablakon, odakint lassan beesteledett.

Már nem táncoltak porszemek az ablakon át beszűrődő fénypászmákban, félhomály ülte meg a szobát. Csupán a sarokban álló íróasztalon pislákoló gyertya adott némi világosságot, melynek lángja megrebbent, majd hirtelen megnyúlt és belefagyott az időbe.

Azonnal leszökkentem a padlóra és Gazdához szaladtam.

– Be az ágyba! Azonnal! – kiáltottam rá és az ágyra ugorva félrehúztam a takarót a fogaimmal.

– Ne szórakozz velem, Cila! – mérgesen rám förmedt, majd tovább törölgette a vajfoltokat.

– Nem szórakozom! Tégy úgy, mintha aludnál! – morogtam.

–  Ez a Hogyan csináljunk bolondot a gazdánkból című játék folytatása a haladó vajtolvajok számára?

– Sokkal inkább a „Hogyan faljuk fel az ember lelkét?” lesz a játék neve, ha nem fekszel le azonnal! – selypítettem. A fogaim közé szorított takaró sokat rontott a vészjósló hangsúlyon.

Hideg fuvallat rebbent körbe a szobában. Gazda az ágyra huppanva felkapta lábát az eljegesedő padlóról és félelem költözött a tekintetébe. Olyan lendülettel húzta a takarót a fejére, hogy leröpültem az ágyról.

Karmaimat kiengedve fékeztem le a tölgyfapadlón és már hallottam is a suhanást a hátam mögött. Magamra öltöttem a magabiztosság álcáját, bár nem ok nélkül tartottam a látogatótól.

– Nocsak, nocsak! Rég látott átutazó! – villantottam ki szemfogaimat a miheztartás végett. Az ágyra ugrottam és a takaróra heveredtem, pont Gazda veszettül doboló szíve fölé.

A szipoly félig megtestesült alakja ide-oda lebegett az ágy körül, keresve a helyet, ahol Gazdába férkőzhet, de nem hiába voltam a szakma legjobbja.

– Tudhatnád, hogy engem sosem fogsz tudni kijátszani!

– Rühes macska, te!– sziszegte. Dühe akkorává növesztette, hogy betöltötte az egész szobát. – Csak egyszer tedd ki innen a lábad, a „Gazdád” az én gereznám lesz.…

– Attól, hogy belebújsz, még nem leszel élő! – mutattam rá a lényegre. – Mellesleg – ásítottam lustán – hamarabb jöttél. Mi van a menetrenddel? Mi történt odaát? – biccentettem a tükör felé.

– Ruis hónapja van – sziszegett nyeglén és tovább gomolygott az ágy felett. Tétován Gazda felé nyújtózott, majd vissza is rettent. Hiába no, a hírem nem méltatlanul ragadt rajtam. Talán ő volt az erősebb, de elhamvadt szipolynemzedékek hosszú sora árulkodott arról, hogy velem nem jó karmot húzni.

– Tudom, milyen hónap van, de még nem jött el az időd! Hol vagyunk még a Névtelen Naptól?

– Meglepetés! – vihogott és valami nyálkás dolog csusszant ki a száját mímelő nyíláson.

– Te féreg, te! Le ne merd szülni még egyszer az ágyam, mert úgy hazaváglak, mint a kölyködet! – megragadtam a tekergőző valamit és a tükörnek csaptam. A szipolyivadék csendesen belecuppant, a foncsor hullámzott egy darabig, majd kisimult. Az átjáró újfent nem látszott többnek az emberi hiúság eszközénél.

– Nos? – Várakozón függesztettem tekintetem a szipolyra, mely felvette Gazda arcának élethű mását és kedves, lágy hangján válaszolt.

– Ugyan már „Cila”! Ne tégy úgy, mintha nem tudnál róla. Hatalomátvétel van készülőben.

– A nevem Nephthys, esetleg Nebet-Het. Mintha nem tudnád. Tehát, mi van az Egyezménnyel?

– Milyen Egyezménnyel? – hunyorgott gonoszul.

– Az, hogy az emberek elfelejtették az Egyezményt, még nem teszi azt semmissé.

– Ne légy naiv, ó egérpusztítás istennője! Ne felejtsd el, honnan jöttél! Te is csak átutazó vagy, mint én, semmi több. Teljesen a feladatoddá lényegültél át, mintha sosem lettél volna más, több, egyszerű testőrnél. Nem félsz attól, hogy magába szippant ez a virtualitás?

– Azt meg te felejted el, hogy az emberek is átutazók.

– Jól itt is ragadtak. Totális amnézia. Bár, nekem ez csak jó, elvégre, ha nem ragadnak itt, most nem lenne testem, amiben parádézhatok, se étkem – gúnyosan felvihogott, ujjakat formált magának és leszopogatta azokat, mint ahogy az emberek szokták egy-egy finomabb falat után.

– A lelkük kifejezetten ízletes. Az Egyezmény mit sem ér majd a választások után. Igazi gasztroturizmus lesz itt nemsokára és mi szipolyok leszünk a legkisebb gondod.

A gyertya lángja megrebbent egyszer, kétszer és a szipoly levedlette Gazda arcának mását. Egynemű, fekete masszává alakult vissza, majd a tükör felé lebegett.

– Most mennem kell, Nephthys – biccentett, megadva végre a kijáró tiszteletet, majd halk cuppanással beleloccsant a tükör mögötti világba.

– Lejárt az időd! – morogtam utána és dühödt, tehetetlen haragomban kiengedtem karmaimat.

Az Egyezménynek lassan vége, közeledik a virtuális apokalipszis, én meg sehol sem tartok Gazda nevelésével.

Hát így ér véget a karrierem?!

Bákászmese

Tudod, hogy születik a jó gyerek? Elmesélem. Mi, bákászok teremtjük őket. Nem mindig, persze hogy hogy nem. Sok gyerek magától is szüleinek tetszőn viselkedik. De olykor, ritkán, még ma is előfordul, hogy egy szülő dühében ráripakodik vásott kölykére. Elvisz a hidegbákász, eljön érted a bakurász, ijesztgeti. Márpedig, ha háromszor kimondja, mi, bákászok meghalljuk. Olyan ez nekünk, mint a harangszó, egy fényes pecsét, ami glóriaként ragyog a gyerek feje fölött. Bizony, ősi idők óta, ha valaki háromszor szólít minket a gyerekéhez, azt nekünk ajánlja, a miénk. Egyikünk követni kezdi ekkor, megismeri az ízét, a szagát. A gyerek persze szeme sarkából lát minket, éjjel sikoltva ébred, amikor az ablaka alatt leselkedünk, vagy az ágya alatti sötétbe bújva várunk. Ó, mily édes gyönyörűség! A szülő persze nyugtatja, lehordja ekkor. De a gyerek tudja.

Aztán egy este, amikor egyedül kell kimennie pisilni, vagy az udvarra szénért, a bákász ott várja a sötét sarok mögött. Megragadja, zsákba tömi a rossz gyereket, és viszi, egyenesen a tanyájára, régi pincék beszakadt üregébe, poros padlások befalazott zugába. Itt lassan lefejti a félelemtől bénult gyerek bőrét, kortyonként élvezi ki fájdalmát és félelmét. Halkan vihog ilyenkor a bákász. Ezután felölti a gyerekbőrt, nincs is annál kényelmesebb, hogy még a kakasszó előtt visszaérjen, immár jó gyerekként, új szüleihez. Mindent megadna a bákász ilyesmiért. Tudjátok miért van ez így? Mert a megnyúzott gyerek a következő éjfélkor maga is bákásszá válik, csontjai lassan, fájdalmasan csavarodnak, ujjaiból karmok, állkapcsából tűfogak sarjadnak. Hogy aztán holdtalan éjeken a gyerekek ajtaja előtt szimatoljon, otthonuk melegére, szüleik ölelő karjára vágyva, mindhiába. Vágyja ezt, pedig saját szüleik egykor eltaszították, rémisztették, félelmet ültetett a szívébe, hogy aztán a bákásznak vesék. Mégis vágyja, mindennél jobban. Akár jó is lenne már. Jó lesz, bármi is az ára. Ezért bújik a bákász gyerekbőrbe. És ezért nevel sok durva szülő olyan jó gyereket, aki belül valójában bákász.

A parti

Úgy éreztem, eljött az a pillanat, amikor besurranhatok a gazdagok világába, és következmények nélkül belekóstolhatok az elit nagystílű életvitelébe. A Prospero Wellness Központot választottam ki erre a grandiózus társadalmi kísérletre, amelynek jómódú vendégeit elismert táplálkozási szakértők és ötcsillagos sztáredzők készítették fel éjt nappallá téve a közelgő strandszezonra. Az idelátogató celebek tudomást sem vettek a külvilágban tomboló újfajta, heves orrvérzéssel és fulladásos halállal járó világjárványról. Az objektumon belül professzionális őrség és a legmodernebb technológiák védték őket. A komplexum még saját klímatisztító berendezéssel is rendelkezett, amely hűvös duruzsolással tette a dolgát. Az intézmény vezetője, Herceg Edgár egy nap úgy döntött, hétvégére jelmezbált szervez a prominens bentlakók szórakoztatására. Sterilizált karneváli maszkokat hozatott Velencéből, és felbérelte DJ Ushert, a legkeresettebb lemezlovast, hogy ő keverje a zenéket.

A zenei stáb érkezése kellőképpen elvonta a biztonságiak figyelmét, így egy szimbolikus jelentőségű maskarában beslisszoltam, és elvegyültem a tömegben. A mulatozók dübörgő techno zenére vonaglottak, és észre sem vették betolakodó mivoltomat. Döbbenten bámultam a szteroidokkal felpumpált, plasztikai sebészek szikéje által kívánatosra szabott, csokoládébarnára szoláriumozott testeket. A méregdrága dresszek alól dagadó bicepszek, precízen kidolgozott hasak, feszülő tomporok és definiált vádlik villantak elő.

A félisteni testekbe zárt vénségek groteszk orgiája hét teremben zajlott, melyekből eltávolították a méregdrága edzőgépeket. A tánctérré átrendezett helyiségek falait Herceg rendelésére más és más árnyalatúra festették. Kék, bíbor, zöld, narancsszín, fehér, lila és fekete – a szobák ebben a sorrendben következtek. DJ Usher a narancsszínűben keverte a zenéket, és legkiválóbb hangosító berendezésekkel az épületegyüttes legtávolabbi zugába is eljuttatta a dobhártyaszaggató dallamokat. Időnként véletlenszerűen egy ingaóra kongását játszotta be a trackek között; talán, hogy vendégeit az idő múlására emlékeztesse.

Sokan tudatmódosító szerek használatához folyamodtak, hogy még lázasabban vethessék magukat a bacchanáliába, a diadalmasan körbejáró tulaj ellenben tiszta maradt; talán azért, hogy rögtön közbeléphessen, ha valami rosszul alakulna. A szikár, aszkétikus arcú vállalkozó pont ugyanakkor jelent meg a legutolsó, a fekete szobában, amikor én is odaértem, és úgy meredt rám, mintha kísértetet látna.

Ami azt illeti, nem fordítottam túl sok figyelmet maskarám kifinomultságára, és arra sem fektettem komolyan hangsúlyt, hogy kellőképpen elegáns karneváli maszkot viseljek. Kosztümként mindösszesen egy vérszennyes halotti leplet húztam magamra, mintegy megidézve a külvilágban dühöngő ragályt. Herceg pipacsvörös fejjel mutogatott rám, a felindultság valószínűleg belefojtotta a hangot. A biztonságiak nyilván érzékelték a bajt, mert a zene lehalkult, és másodperceken belül egy tagbaszakadt őr termett mellettem.

– Nyugodjon meg, ez csak lenti gondnok zavarodott kamaszfia! – ordította gazdája felé a hústorony, miután leszaggatta rólam a halotti leplet, és sikerült beazonosítania.

Ekkor Herceg orrából dőlni kezdett a vér, és a középkorú fitneszguru, némi zihálást követően holtan elvágódott. A termekben sikoltozás támadt, és a mulatozók sorra összeestek, mintha egymást felborító dominók lennének. Az engem leleplező őr megpróbált beleszólni a csuklójára szíjazott kommunikátorba, ám az ő orrából is pusztító, vörös hullám bugyogott fel, és ugyanúgy elterült, mint a többiek.

DJ Usher utolsó erejével igyekezett visszatekerni a hangerőt a maximumra, ám a sors groteszk fintoraként csak az est során védjegyévé vált baljós órakongatást sikerült bejátszania, mielőtt a keverőpultjára omlott volna. Ott álltam egyetlen túlélőként, vérző orral, hisztérikusan kacagva, miközben kimondhatatlan elégtétellel szemléltem, ahogy a pusztulás és a téboly átveszi korlátlan uralmát az egészség e rendíthetetlennek hitt erődítménye felett.

A kezdő

Somlai az irodájában toporgó hórihorgas fiatalembert fixírozta.

– Hogy is hívják? – kérdezte türelmetlenül. – Balsai?

– Balassai – közölte a colos –, Balassai Károly…

Az erősen kopaszodó főszerkesztő legyintett.

– Jó-jó, hagyjuk! Ki nem állhatom a kezdő írókat, csak azért fogadtam, mert ma eleve rossz passzban vagyok. Na, üljön le, és meséljen a remekművéről!

A langaléta Balassai az íróasztallal szemben álló fotelba ereszkedett, és megpróbálta kényelmesen elrendezni sáskaszerűen hosszúkás végtagjait.

– Hát, kérem, ez nem egy kimondott nagyregény – magyarázta –, inkább amolyan hosszabb elbeszélés. Egyelőre az a munkacíme, hogy az öreg halász és a tenger, de lehet, ez marad a végleges.

Somlai szemöldöke a homlokáig szaladt.

– Hogy mi van?

– A sztori egy idősödő halászról, Santiagóról szól, aki nekivág a tengernek, hogy kifogjon egy nagy halat – folytatta zavartalanul Balassai. – Már hetek óta nem volt kapása, és a segéde Manolin is elhagyta, szóval fáradt és elkeseredett…

Somlai elvörösödött.

– Maga most szórakozik velem?

A főszerkesztő arra tippelt, hogy vagy simán elmekórtani esettel vagy a minősített szemtelenség egy ritka kirívó megnyilvánulásával van dolga.

– Miért szórakoznék? – húzta fel az orrát Balassai. – Az öreg horogra akaszt egy marlint, és az kihúzza magával a nyílt tengerre. Harc az elemekkel, nélkülözés, magány, kézgörcs, az egész egy szimbólum az öregségről, az elmúlásról és a kitartásról. A végén a nagy hal elpusztul, aztán…

 – Várjon – vágott közbe Somlai –, kitalálom, cápák jelennek meg, és lemarcangolnak róla minden húst!

Balassai szeme kitágult.

– Honnan tudja?

Somlai fáradtan a mennyezet felé emelte tekintetét.

– Ezt az egészet úgy, ahogy van, megírta már egy Hemingway nevű ürge, és nagyon sikeres lett vele.

Balassai az állát dörzsölgette.

– Hemingway? – kérdezte tűnődő hangon. – Még sohasem hallottam róla.

Somlai kezdte elveszíteni a türelmét.

– Na, ne vicceljen!

– Pedig így igaz. Meglehetősen elszigetelten élek, nincs internetem, és semmiféle médiát nem követek, csak világtól elzárt magányomban alkotok.

Somlai hallott a végtelenmajom-tételről, mely szerint, ha végtelen számú majom korlátlan ideig véletlenszerűen ütögeti végtelen számú írógép billentyűit, akkor majdnem biztos, hogy előbb-utóbb megismétel valami irodalmi bravúrt, mondjuk Shakespeare szonettjeit. Kicsi rá az esély, de elméletileg lehetséges.

– Nézze – sóhajtotta –, tegyük fel, teljesen véletlenül szóról-szóra megírta ugyanazt a sztorit, amit valaki más már hetven évvel ezelőtt papírra vetett. Ebben az esetben csak azt tudom mondani, gratulálok, de nem adhatom ki. Tudja, a szerzői jogok meg ilyesmik miatt.

Balassai lehorgasztotta a fejét.

– Értem – mondta csüggedten.

Somlai széttárta a karját.

– Igazán sajnálom, ha esetleg akadna más érdekes ötlete…

– Igazából van egy – ragyogott fel Balassai arca –, dolgozom egy mesén is, egy dagadt mackóról szólna, aki imádja a mézet, és bár fiú medve, úgy hívják, hogy…

– Micimackó – fejezte be a mondatot elgyötört grimasszal Somlai.

– Úgy van – vágta rá Balassai –, de honnan… Óh!

– Igen, ezt is megírták. – bólogatott résztvevően Somlai. – Egy Milne nevű ipse a bűnös, bár maga biztosan még sosem hallott róla.

– Nem – ismerte el lebiggyedő ajakkal Balassai.

– Fogjon inkább másba – javasolta Somlai –, az írás talán nem magának való.

– Állítólag a muzikalitásom is egészen kiváló – jegyezte meg lehangoltan az égimeszelő –, gondolja, hogy a zeneszerzésben esetleg sikeres lehetek?

Somlai felegyenesedett az íróasztala mögött, hogy jelezze, vége a fogadóórának.

– Egészen bizonyos vagyok benne.

– Már eszembe is jutott egy remek dallam – indult Balassai boldogan a kijárat felé –, a viszontlátásra!

– Ég önnel! – morogta Somlai, miközben megvonagló arccal hallgatta, hogy vendége kifelé menet a Für Elise jól ismert kezdő taktusait dúdolja.

Az intellektus érintése

Takács Áron, az Árkádia Könyvesbolt középkorú, visszafogottan sármos biztonsági őre épp baráti eszmecserébe bonyolódott Jane Austennel, amikor az üzletbe lépett egy sziporkázó szépségű, szőke nő.

– Nincs nagyobb gyönyörűség az olvasásnál – magyarázta lelkesen a Büszkeség és balítélet szerzője. – Az ember mindent megun, de egy jó könyvet soha…

Áronban fellobbant a vadászösztön, faképnél hagyta Austent, és a szimpatikus fehérnép nyomába eredt. A nő által levett könyvek megérintésekor nyilvánvalóvá vált számára, hogy az elbűvölő teremtés főleg a romantikát és misztikumot kedveli, mert a lapokról hol egy csokornyakkendős Drakula, hol egy álruhás főrang ugrott elő. Áron úgy ítélte meg, nem nyúlhat nagyon mellé, ha a Rómeó és Júlia erkélyjelenetével indít, és végigsimított egy Shakespeare köteten.

De csitt, mi fény tör át az ablakon? – lépett lehengerlő mosollyal az igéző szőkeség mellé, miközben a nő háta mögött az angol drámaírás nagymestere súgta a szöveget. – Napkelte az, és napja Júlia. Kelj, drága nap, s az irigy holdat öld meg, mely máris halvány és bútól beteg, hogy szebb vagy nála, szolganője, te ne szolgáld őt, ha irigy reád, hisz szűz-ruhája halvány s színtelen, balgák viselhetik csak: dobd el azt![1]

– Ejha! – pirult el a bájos idegen. – Ön mindig ilyen költői hangnemben veszi le a lábukról a vásárlókat?

– Csak az álomszépeket – vágta rá Áron –, bár bevallom, élesben még sohasem próbálkoztam vele.

– Nos, úgy látom, azért elég jól megy – bólogatott elismerően ábrándjainak netovábbja –, de sötétebb tónusban is sikerülne?

Sok-sok hosszú esztendeje már tengerpart bús mezején, élt egy kislány ismerhetitek – Lee Annácska nevén – simított végig lezseren Áron egy karnyújtásnyira hivalkodó Poe-válogatáson –, s csak azzal a gondolattal élt, hogy szeret s szeretem én. Gyermek volt s gyermek voltam én Lee Annácska meg én, de szerelmünk több volt, mint szerelem tengerpart bús mezején, irigyeltek még az angyalok is fenn a felhők tetején.[2]

– Le vagyok nyűgözve – pihegte felindultan Ámor küldötte. – A nevem Pálfalvi Klementina, és jogszabályokat kodifikálok a hadügyminisztériumban.

– Kiváló, akkor este nyolckor egy vacsora egy fényűző étteremben, kedves Klementina? – váltott Áron finom névalliterációval Casanova-üzemmódra.

A randit rögvest lefixálták, aztán a csinos jogászlány huncut mosollyal távozott. Áron először járt a találkozó színhelyeként megjelölt belvárosi szusizóban, de feltalálta magát, mert amint megérintette valamelyik fogást az étlapon, felködlött előtte egy dörmögő hangú japán séf, és enyhe akcentussal felsorolta az étek összetevőit. Az este pompás hangulatban telt, Klementina felhívta magához hódolóját egy italra, és végül együtt töltötték az éjszakát.

Amint a szexi könyvmoly kielégülten álomba merült, Áron gyorsan búcsúlevelet körmölt neki a legnagyobb romantikusok stílusában, és angolosan távozott. Másnap a boltban olyan jókedvű volt, hogy madarat lehetett volna fogatni vele. Ahogy végigsimította a könyvek gerincét, a legtöbb klasszikus gratulált az új trófeához. Még a nagy nőcsábász hírében álló Byron is kalapot emelt előtte; egyedül a sértett Austen kéjencezte le meg Freud tett egy epés megjegyzést a szoknyavadászattal kompenzált rejtett Oidipusz-komplexusára.

Hanyagul eleresztette a füle mellett a pszichoanalízis atyjának pikírt kommentárját, mivel tökéletesen elégedetté tette a tudat, hogy a virágzóan fiatal hajadonok egy jelentős része még mindig vevő az intellektusra. Tudta, hogy megy az ilyesmi, Klementina csodás emlékként őrzi majd közös élményüket, miután elolvassa a szívhez szóló levelet. Természetesen ejt majd néhány kövér könnycseppet, de eszébe sem jut folytatást követelve visszatérni az Árkádiába. És jól is van ez így, a romantika csak addig romantika, amíg nem fojtja meg a mindennapok szürkesége.

Áron elmosolyodott, mert egy szemkápráztatóan mély dekoltázsú, vörös hajú hölgy sasszézott be az üzletbe. Túl lehetett már a negyvenen, de vérforraló érzékiség áradt belőle. Nemes ragadozót idézett (talán egy pumát?), amelyet csak tüzes szenvedéllyel lehet megszelídíteni.

Találgatni kezdte, mi lehet az ízlése.

Sartre, Hardy esetleg Chaucer?

Dobogó szívvel a nyomába eredt pillekönnyű mozdulatokkal érintve a manikűrözött ujjak közt megforduló könyveket. A kép hamar összeállt hála veleszületett képességének, és mire öles léptekkel beérte a vadító bestiát, már pontosan tudta, mivel szólítsa meg.

Volna csak enyém az ég köntöse, arannyal hímzett ezüstszínű fény, az ég kék, sötét s szürke köntöse, melyben az éj jár s a hajnal s a fény, azt terítem lábaid elé: de minden kincsem csak az álmaim, álmaim terültek lábad elé; lépj lágyan: amin jársz: az álmaim.[3]

Yeats felmutatta a hüvelykujját a vörös démon háta mögött, Áron pedig a hódítás vágyától megrészegülten új táncba kezdett.


[1] William Shakespeare: Rómeó és Júlia – Szász Károly fordítása

[2] Edgar Alan Poe: Lee Annácska nevén – Babits Mihály fordítása

[3] William Butler Yeats: Az ég köntösére vágyik – Szabó Lőrinc fordítása

A Hold vonzásában

Űrutazásom hatodik napján azt álmodtam, hogy az otthonunkat övező erdőben kóborolok, miközben a sárga fényű lampionként világító Hold misztikus erővel hív magához. Megbűvölten bámultam a hatalmas égitestet, lelkemben ősi ösztönök ébredeztek. Ledobáltam ruháimat, torkomból artikulálatlan hangok törtek fel, és barbár táncba kezdtem.

Verítékben úszva riadtam fel, körmeimet görcsösen priccsem kárpitjába vájtam.

A mi családunk mindig is különleges kapcsolatban állt a Holddal. Arthur bácsikámnak holdtölték idején úgy megerősödött az arcszőrzete, hogy a legélesebb zsilettpenge is kicsorbult rajta. Aztán ott volt Stephanie nénikém, aki a holdtöltéken alvajáróként garázdálkodott a házban, nagyjából olyan hatásfokon, mint elefánt a porcelánboltban. Egyszer láttam, ahogy önkívületben keresztülsétál a könyvtár tömör tölgyfaajtaján, bár Joanne nővérem szerint csak a képzeletem játszott velem.

Én sem voltam tőlük különb vérrokonaimtól, a telihold bűvös sugárzásától magam is számtalanszor eksztázisba estem. Ezek a különös rohamok végigkísérték egész fiatalkoromat, ám tanulmányaimat nem befolyásolták, mivel mind tanáraim, mind diáktársaim előtt sikeresen eltitkoltam őket.

Már kiskamaszként eldöntöttem, hogy engedek égi kísérőnk vonzásának, és egy nap a felszínére lépek. Huszonegy éves koromra teljesült az álmom, bekerültem az Nemzeti Repülési és Űrhajózási Hivatal 2027-es Hold-programjába, és minden létező tesztet maximális pontszámmal teljesítettem. Én lettem az első számú jelölt, aki Neil Armstrong és Buzz Aldrin nyomdokaiba léphet. Ez okozott bennem némi meghasonlottságot: énem egyik fele ezer szállal kötődött a tudomány és a racionalitás világához, míg a másik transzcendens erők ködös határmezsgyéin bolyongott.

Amikor famíliám értesült az örömhírről, hatalmas dáridót csapott, amelyre meghívtuk a teljes klánt. Ordas zsibongás verte fel ősi kúriánk termeit, a farkaséhes rokonság hajnal hasadtáig mulatozott. Mindnyájukat megöleltem, végigsimítottam az ódon falakon meg a könyvtárszoba vadonatúj ólomajtaján, és jó időre búcsút vettem otthonomtól.

Csapongó elmém felidézte a kilövés emlékképeit. A Cape Canaveralban található Kennedy Űrközpont tükörsima betonján álltam a célba juttatásomra kijelölt rakéta előtt. A gigászi acélmonstrum vakítóan csillogott a szikrázó napfényben, törzsén a Perverseranc felirat díszelgett. Tagjaimon narancssárga szkafander feszült, koponyámon űrsisak gömbölyödött. Magabiztosan felfelé indultam a jármű bejáratához, és nemsokára segítőkész technikusok az irányítófülke ülésébe szíjaztak. Ezt követően lezárták kívülről az ajtót, és egy monoton géphang elkezdte a visszaszámlálást.

A hajtóművek iszonyatos hangerővel feldübörögtek, és az űrhajó elszakadt az űrrepülőtér betonjától. Örült rázkódás dobálta a testemet, miközben jól tudtam, hogy lényegében egy sok megatonnás bombán ülök. Végül levált az első fokozat, és Perverseranc megszabadult a Föld nehézkedési erejének béklyóitól. A több G-és gyorsulástól leírhatatlan fájdalmakat éltem át. Jól tudtam, hogy egy átlagos ember már az első percekben szétkenődött belsőségekkel és ízzé-porrá tört csontokkal omlott volna el a pilótaülésen.

A NASA-nál az volt a hivatalos narratíva, hogy a tagjai azért nem tértek vissza jó darabig a Holdra, mert sehol sem találták az erre alkalmas technológiát, ami a 60-as évek végén még a rendelkezésünkre állt. Ez természetesen bődületes baromság volt. Az igazságot egy Eugen Forbes nevű orvos specialista osztotta meg velem néhány nappal a fellövésem előtt.

– Hétköznapi ember képtelen elhagyni a Földet, még a hivatásos űrhajósok között sincsenek olyanok, akik fizikailag alkalmasak lennének erre. Persze megkérdezhetnéd, hogy ha ez így van, miért nem eresztjük szélnek a sok használhatatlan jelöltet. A válasz egyszerű, azért, mert akadnak különleges vérvonalak, amelyek időnként kitermelnek egy-egy speciális személyt. Armstrong és Aldrin is ebbe a kategóriába tartoztak, csak sajnos fenemód kevés hozzájuk hasonló akad, és átkozottul nehéz megtalálni őket.

Megvakargattam az államat.

– Mi van a független űrügynökségekkel meg az űrturistákkal?

Forbes legyintett.

– Az a néhány űrturista, aki ténylegesen kijutott a bolygóközi térbe szintén különleges egyed. A Nemzetközi Űrállomás időnként úgymond élő adásban bejelentkező dolgozói mind fizetett színészek, akik műtermekben bohóckodnak. Van egy globális megegyezés az űrügynökségek között: a show-nak mennie kell, hogy ne vonják meg az iparágtól a milliárdos támogatásokat. Időnként pedig tényleg felbukkan valaki, aki valóban képes élve átvészelni a kilövést.

Eltátottam a számat.

– Végig tisztában voltatok a valódi természetemmel?

A doki a vállamra csapott.

– Már az első orvosi vizsgálatoknál lebuktál, de nem kerítettünk túl nagy feneket a dolognak. Tudod, a magadfajták sokat fejlődtek az évszázadok során, ha tekintetbe vesszük, hogy a régi időkben általában megvesztek, és többnyire fáklyás falusiak hányták kardélre őket. Persze utánanéztünk a hátterednek. Az otthonod környékén ritkák az eltűnések, szóval ti elég fegyelmezettek vagytok, nekünk meg kapóra jött, hogy végre akad valaki, aki újra a Holdra küldhetünk…

Felemelkedtem fekvőhelyemről, és a szivacson éktelenkedő hasadásokat bámultam, miközben visszahúztam a karmaimat. A Perverseranc ablakához mentem, és kibámultam rajta. A csábító fényben úszó Hold betöltötte a látóteremet. Legszívesebben hangosan felvonyítottam volna, de leküzdöttem a késztetést.

Egész testemen vastag szőrzet sarjadt alvás közben, de a szkafanderemet úgy tervezték, hogy elrejtse átváltozásomat. A tagjaimat fedő vastag bundából semmi sem fog látszani élő adásban, ahogy megnyúlt pofámból és meredező agyaraimból sem, mivel felkapcsolom az űrsisakom fényszűrőit a műsor kezdete előtt. Már csak elő kellene rukkolni valami jó kis „holdralépős” szöveggel, Armstrong ugyanis elég hathatósan letette a garast az asztalra ezen a téren. Természetesen kicsit átalakították az eredeti üzenetét, mire a földi hallgatósághoz ért, Dr. Forbes azonban elárulta, mit mondott igazából, amikor elhagyta az Apolló–11-et.

„Kis lépés ez az emberiségnek, de hatalmas ugrás egy farkasembernek!”