Sheep Dreams HU

Városi legendák (2)

/0 Hozzászólások/in , /by

A balszerencsémet átkoztam, hogy pont nekem kellett az egyik olyan városi legendát kifogni, ami nagyon is valóságos. Az sem nyugtatott meg, hogy senki nem vett üldözőbe, sőt, ami azt illeti, komoly szorongást keltett bennem. Épp az imént lepleztem le a környékbeli kínai étkezde olcsó árainak titkát, mégsem hajszolt egy rakás vérszomjas, tong bérgyilkos, hogy feltrancsírozzon. Valami visszatartotta őket a lenti kergetőzéstől. Csöppet sem tűnt szívderítő gondolatnak, hogy ebben a kiterjedt kloákában akadhat olyasmi, ami még egy csapat kannibál triád-tagot is bölcs megfontolásra késztet.

Ahogy elveszetten és kétségekkel telve kóboroltam egy használható kijáratot keresve, megpillantottam egy fémesen csillogó ampullát egy derékmagasságban kitüremkedő betonperemen. Közelebbről is megvizsgáltam, és megállapítottam, hogy olyasfajta cuccnak tűnik, amivel az aktív testépítők lövik magukat a gyúrótermek vécéiben.

Ekkor esett le, hogy már valahol a sarkon tornyosuló fitnesz center alatt járhatok. Ez a felfedezés megmagyarázhatatlan módon baljós előérzettel töltött el. Ösztönösen balra kaptam a fejem, és egy vörösen izzó szempárt fedeztem fel, ami egy nagyjából farkas méretű patkányhoz tartozott. A szörnyeteg úgy méregetett, mint óriáskígyó a szájába sétáló fehéregeret.

Ne már! – gondoltam idegesen, mert a szteroidoktól mutálódott rágcsálókat nem is én kaptam meg témaként, de az elképesztő termetű teremtményt ez teljesen hidegen hagyta, mert dobhártyarepesztő visítást hallatott. Észvesztve menekülni kezdtem, miközben úgy éreztem, hogy a világ összes sorsrontó istene összeesküvést szőtt ellenem.

Most már világos volt, hogy a kínai emberevők miért nem indítottak hajtóvadászatot ellenem. Biztos úgy voltak vele, hogy a testépítő patkányok úgy is elvégzik majd helyettük a piszkos munkát. Ekkor már dühös voltam, nagyon dühös, mert néhány óra alatt két beigazolódó városi legendába is belefutottam. Matematikailag elenyészően csekélynek tűnt két ilyen egymást követő véletlennek az esélye.

Mögöttem egyre vadabb nyüzsgés támadt. Úgy tűnt, üldözőm egy egész hordányi hozzá hasonló kreatúrát mozgósított, hogy levadásszon. Lélekszakadva rohantam, isten tudja meddig, aztán egyszer csak megpillantottam egy felfelé vezető vaslétrát. Sebesen mászni kezdtem a fokokon, míg a súlyos csatornafedő lemezhez nem értem. Akkor minden erőmet összeszedtem, és bár úgy éreztem, megrepedezik a bőröm, és lemállik rólam, dühösen a magasba löktem.

Sírból támadó zombiként másztam ki a felszínre egy szennyes, zuglói sikátorban, és acsarogva a helyére löktem a nehéz fémkorongot. A mélyből visongás hallatszott, de semmi sem követett. Egy hajléktalan az egyik salétromos bérház falának dőlve, kimeredt szemmel bámulta alvilági újjászületésemet, és habzó szájjal hányta magára a kereszteket. Egy pillanatig ellenállhatatlan késztetést éreztem arra, hogy rajta vezessem le minden felgyülemlett feszültségemet, és vér graffitiként kenjem szét az agyát penészvirágos oldalú épületen, de aztán sikerült legyőznöm indulatomat.

Úgy, ahogy voltam, mocskosan, mint egy csatornalakó fenevad Tihanyi professzor otthona felé indultam gyalog, mert úgy sejtettem, nem akadna olyan tömegközlekedési jármű, amire felengednének. Este tízre járhatott, mire a nagy tudású férfi kertes házához értem az Örs vezér terén, de a késői időpont ellenére még égett nála a villany. Nesztelenül megpiszkáltam a zárat, és a dolgozószobájába surrantam. Amikor megpillantott, hullafehérré vált, ami önmagában is felért egy beismerő vallomással.

– Azt hitte, nem élem túl, igaz? – sziszegtem gyűlölködve.

– Nem értem, miről beszél, Sóskúti… – dadogta rémülten.

– Maga osztotta ki mindenkinek a feladatot! – köptem felé dühösen. – A többieknek csak marhaságokat adott, de nekem valódi rémtörténetet, mert rájött, hogy ki vagyok, maga mocsok!

– Kérem, ne bántson! – esedezett rémülten, de én nem kíméltem.

Sóskúti bőre elkopott álcaruhaként lehullott rólam, miközben megmutattam igazi alakomat a vén bolondnak. Magamhoz rántottam, borotvaéles karmaimmal feltéptem a koponyáját, és ízletes csemegeként szürcsölni kezdtem az agyát. Csak néhány másodpercig nyüszített, aztán kihunyt benne az élet, én pedig felhasítottam a felsőtestét, és a belsőségeiből is lakomát rendeztem. Kihörpintettem, mint az ínyencek az osztrigát, és közben az alakját is fokozatosan magamra öltöttem. Aztán amikor a személyisége végképp a részemmé vált, a helyére ültem, és folytattam az általa megkezdett tanulmányt a forgalmas helyeken felbukkanó, titokzatos, fekete szemű gyerekekről.

Városi legendák (1)

/0 Hozzászólások/in , /by

A sarkon álló monumentális fitnesz center ajtaján izmos férfiak és párductestű nők sétáltak ki-be, de én ügyet sem vetettem rájuk. Egy távcsövön keresztül a Nagy Lajos Királyné útján található kínai éttermet figyeltem, amely egy olcsó, kínai ruhabolt szomszédságában állt. Már leszállt ugyan az október végi kora estékre jellemző sötétség, de az üzlet kirakatán át be lehetett látni a helyiség belső terében található próbafülkékre. Szemmel tartottam a forgalmat, mert arra voltam kíváncsi, vajon kifelé is ugyanannyi vevő jön-e, mint ahány bement. Lelki szemem előtt felködlött Tihanyi Balázs professzor úr zilált, ősz hajjal keretezett, karakteres fizimiskája.

– Városi legendák – magyarázott a katedráról túlfűtött lelkesedéssel –, ebbe a megnevezésbe olyan sok minden belefér a modern folklórból, hogy napestig taglalhatnánk. Benne rejlik az idegengyűlölet, a metropoliszokban való élet paranoiái és a különböző civilizációs téveszmék lecsapódásai. Ráadásul az egész téma kibogozhatatlan egyveleget alkot az összeesküvés-elméletek sokaságával. Itt van például a köztünk rejtőző alakváltók témája, akik, mielőtt átvennék a kiszemeltjük helyét, felszippantják az illetőt, mint egy osztrigát. A régi történetek újrahasznosítása is gyakori jelenség. Elég csak a viktoriánus London csatornalakó polipját említeni, ami az idők során többször is átalakult. A legutóbbi változatokban vécén lehúzott aligátor bébivé, vagy óriáspatkánnyá, ami az edzőtermek illemhelyeiről kikerült szteroidoktól vált monstrummá.

Az öreg kitalálta, hogy találomra kihúz mindenkinek egy városi legendát egy kalapból, és ki-ki felderíti, mennyi a valóságalapja a saját témájának. Én a kínai szervkereskedők meséjét kaptam, akik öltözőfülkékben kapják el az áldozataikat, aztán miután kipakolták őket, átküldik a maradványaikat a szomszédos étterembe alapanyagnak. Jól tudtam, hogy ez a feltételezés bődületes marhaság, de azért megkerestem az otthonomhoz legközelebbi kínai ruhaboltot, amit egy kínai étterem mellé építettek. Párszor persze az eszembe villant, hogy a nagy számok törvénye alapján könnyedén belefuthatok egy igazi rémtörténetbe is, de azért statisztikailag kevés esélyt láttam rá.

Az órák eseménytelenül teltek, ám egyszer csak felfigyeltem egy színes hajú nőre, aki túl sokáig tartózkodott a középső próbafülkében. Egy idő után arra sétált az egyik eladó, félrehúzta a függönyt, és a szűkös helyiség üresen tárult elém. Nagyot nyeltem, a középkorú hölgy nyomtalanul eltűnt, anélkül, hogy kijött volna az épületből.

Szemernyit sem vágyakoztam arra, hogy rábukkanjak egy titkos, kínai donormanufaktúrára, és egy pillanatra felvetődött bennem, hogy inkább ejtem az egész kutatási témát, de végül mégis magával ragadott a kihívás.

Átballagtam a zebrán, aztán besétáltam a boltba, és válogatni kezdtem az ingek között. Egyik sem felelt meg igazából az ízlésemnek, de úgy véltem, vásárlónak álcázva feltűnés nélkül megvizsgálhatom a gyanús próbafülkét. Közben az imént látott eladó megjelent partvissal, lapáttal felmosó vödörrel, és elkezdett szorgosan takarítgatni. Csak azt az egy öltözőt suvikszolta tisztára, ami eléggé egyértelművé tette, hogy az elveszett vevő nyomait tünteti el.

Addig húztam az időt, amíg be nem fejezte a dolgot, aztán találomra leemeltem fél tucat sárkánymintás inget, és berobogtam vele a fülkébe, hogy helyszíni szemlét tartsak. Megvizsgáltam a falak illeszkedését, a padló dőlésszögét, próbáltam kitalálni, van-e bentről bármilyen rejtett kijutási lehetőség, amelyen keresztül elrabolhatnának egy embert. Végül rájöttem, hogy a tükör egy álcázott ajtó, ami a bolt melletti étterem konyhájába nyílik. Csak egy alig észrevehető rögzítő csavart kellett elfordítanom, és máris a túloldalon találtam magam.

A színes hajú nő meztelenül, vérbe fagyottan hevert egy hosszú feldolgozó pulton, és meglehetősen lehangoló látványt nyújtott. Teljesen mindegy volt, hogy szervkereskedők vagy gurmandok tették-e vele ezt a szörnyűséget, de brutálisan kizsigerelték. Igazából még megrettenni sem maradt időm, mert amikor visszafordultam a tükörajtó felé – ami az innenső oldaláról átlátszó ablaküveg volt –, láttam, hogy az eladó félrerántja a függönyt, és bekukkant az üres fülkébe. Az étterem vendégtérbe nyíló része felől ekkor közeledő léptek hallatszottak, ami azt sugallta, másodperceken belül két tűz közé kerülök, ha nem teszek valamit.

Pillantásom a lábam alatt húzódó csatornarácsra esett. A páni rémület megsokszorozta az erőmet, egy mozdulattal feltéptem, aztán a leugrottam az alant húzódó mélységbe. Odalent nyirkos sötétség és gyomorforgató bűz fogadott, de a helyzet alkalmatlan látszott a kényeskedésre. Nekivágtam az előttem húzódó járatnak, ami rövidesen lejteni kezdett, és kiszélesedett. Amikor valamivel távolabb kerültem az étteremtől, bekapcsoltam a mobilom zseblámpa funkcióját, de nem mondhatni, hogy szívderítő látvány fogadott.

A bokámat nyaldosó szennyvízben emberi csontvázak apró kis szigetei domborultak; a szervkereskedők vagy kannibálok ide hajigálták le az általuk feldolgozott személyek azon alkatrészeit, amelyeket semmilyen formában sem tudtak újrahasznosítani. Undorodva folytattam az utat, mivel az ábra azt mutatta, hogy még nem kerültem eléggé messzire a pokol konyhájától.

Fenevad.gov.hu (2)

/0 Hozzászólások/in , /by

Kovács vonásairól lefoszlik a megjátszott derű, ridegen elengedi a körbeforgatott nőt, és megvetően a rendezőre mered:

– Azért ez hatalmas szégyen! Én valaha Moliere-t játszottam a Nemzetiben és Rómeót az Egri színházban… De csitt, mi fény tör át az ablakon? Nap kelte az és napja Júlia. Kelj drága nap és az irigy holdat öld meg… Most meg ez a ripacskodás! Mi lesz így a hírnevemmel? Mit fog gondolni rólam a közönségem? Aztán ott van az a sok ortodox összeesküvés-hívő, akik folyton a Fenevad bélyegéről papolnak! Egyáltalán miért kellett pont így elkeresztelni ezt a vacak nanochipet? Teljesen olyan, mintha szándékosan provokálni akarnák a szánalmasokat! És mi lesz, ha kitudódik, hogy én már napokkal ezelőtt, soron kívül megkaptam? Nem szeretnék valamelyik éjjel arra ébredni, hogy pár vallási tébolyult keresztet éget a hátsó kertemben!

Rakovácz lekezelően a vállára csap, amitől Kovács visszahanyatlik a székbe:

– Ugyan már, öregem, a Fenevad csak egy egyszerű márkanév! Inkább örüljön neki, hogy maga már időnek előtte megkapta a chipjét! Legyen jó fiú, és nyújtsa szépen ide a kézfejét, hogy átutalhassam rá a gázsiját!

Kovács felsóhajt, és engedelmesen előretolja a levegőben a bal csuklóját. Kézfején apró, sötét, háromszög formájú elszíneződés látszik. A felette magasodó Rakovácz felemeli a balját, és összeérinti a férfiével a maga pecsétjét. Kovács arcán hirtelen gyötrelem vonaglik át, aztán élőképpé merevedik, mintha lefagyott volna az idegrendszere. A szobában tartózkodók dermedtségét kihasználva az ablak melletti szekrényhez sietnek, és az egyik kitárt ajtószárny takarásában sebtében jelmezt váltanak. Kimódolt ügyességük arra vall, nem először játsszák el sajátos színjátékukat. Elsőként Adél cseréli fehér ápolónő szettre és kórházi cipőre elegáns kosztümjét és tűsarkúját, hogy aztán utolsó simításként egy sebészmaszkkal koronázza meg szürreális átalakulását. Rakovácz következik. A szekrénybe dobja a „mestersége címereként” viselt kötött sapkát és az arcát keretező dús szőrfüggeléket, majd szintén fehér köpenyt és maszkot ölt egy nyakába akasztott sztetoszkóppal téve teljesebbé az összhatást. A sereghajtónak maradt Vidrócky ez alatt letépi az ablaküvegre ragasztott, valósághű őserdő részletet imitáló 3D-és matricát, és feltárja a mögötte lapuló kopár tűzfalat. A szekrény mélye elnyeli a leválasztott filtert, majd ő is fehérköpenyes, maszkos figurává vedlik át. A gyanútlan Kovács kisvártatva magához tér, és egy barátságos orvoscsapattal találja szemben magát.

Kovács hitetlenkedve bámul rájuk, szája széle megremeg a felindultságtól:

– Mi ez az egész? Hol vagyok?

Rakovácz hozzálép, és megpaskolja kezét:

– Nyugodjon meg, minden rendben van! Először inkább mesélje el, mi történt!

Kovács hebegni kezd:

– Az imént forgattunk le egy reklámfilmet a médiának a Fenevadról… Elsőre sikerült, és úgy volt, hogy megkapom a gázsimat az implantomra… Aztán úgy éreztem, szétrobban a fejem, és se kép, se hang, teljes filmszakadás… Most viszont minden megváltozott… Én ezt nem értem…

Rakovácz csillapító hangokat hallat:

– CS-S-S, semmi baj, Kovács úr, ön a 666-os számú Egészségügyi Elkülönítő Állomáson van. Miután felkereste az otthonában egy oltóbrigád, olyasfajta mentális komplikációk léptek fel önnél, amilyeneket csupán millióból egy beültetésen átesett ember tapasztal. Önnek disszociatív személyiségzavara van, ami a kognitív képességek hibás működésével jár együtt. Csak vizionálta a reklámszerepet, mivel súlyos pszichózis gyötri. A mentális blackout is ennek a következménye. Ne aggódjon, a nővérke majd szépen a szobájába kíséri, és miután ellátta nyugtatóval, stabilizálja az állapotát.

 Adél gyengéden az összezavarodott férfiba karol, és kivezeti a szobából. Amint a két férfi magára marad, lehúzzák a maszkokat.

Vidrócky megvakargatja a tarkóját:

– Bevallom, doktor Rakovácz, kicsit imposztorkodásnak érzem, amit csinálunk. Agyonnyugtatózzuk, és szándékosan megtévesztjük ezeket a szerencsétleneket, hogy azt higgyék, csak képzelik a történteket. Lényegében leromboljuk a régi személyiségüket, és mindent megteszünk, hogy végképp elveszítsék a kapcsolatukat a realitással. Azt meg egyenesen vérlázítónak tartom, hogy miközben ilyesmire használjuk az implantot, még kampányfilmeket is forgatunk velük a médiának.

Rakovácz fölényesen legyint:

– Ugyan már, kolléga, semmi bajuk nem lesz ezeknek az idióta varánuszszkeptikusoknak, ha átrendezzük az idegrendszerüket. Ez a félkegyelmű Kovács celeb létére folyton azt fújta az összes nyilvános fórumon, hogy a világjárvány alig veszélyesebb egy átlagos influenzánál, és a víz DNS-e amúgy is simán kiiktatja. A hozzá hasonlóak miatt súlyos évekkel elhúzódott a karantén, és a nyájimmunitásról is nekik köszönhetően mondhattunk le. Mire végzünk Kováccsal, eszébe sem jut majd megkérdőjelezni az egészségügyi rendeleteket, és jóravaló, engedelmes állampolgárrá válik. Azért sincs semmi lelkifurdalásom, hogy bohócot csinálunk a hozzá hasonlóakból. Én legalább is remekül szórakozom, miközben elégtétellel szolgál számomra, hogy pont a legnagyobb konteósok dicsőítik az új implantot.

Vidrócky szégyenlősen lesüti a szemét:

– Talán igaza van. Ki a következő?

Rakovácz vállat von:

– Valami elvakult vallási fundamentalista, aki folyvást Jézus második eljöveteléről papolt. Jöjjön, barátom, rendezzük vissza a szobát a következő reklámfilmhez…

Fenevad.gov.hu (1)

/0 Hozzászólások/in , /by

Kovács – középmagas, középkorú férfi – egyszerű berendezésű szobában ül, egy karosszékben. Pizsamát, háziköntöst visel, és kibámul az ablakon, amely mellett hófehér szekrény áll. Az üvegen át a külvilág egy kis darabja látszik: buja, szinte már őserdei rengeteget idéző növényzet, ezer ágra sütő napsugarak. Léptek hallatszanak, Adél jelenik meg a színen. A magas, dekoratív nő elegáns, fekete kosztümben pompázik, amelynek felső részén támadásra kész kígyó tekereg. Adél az elmélázó férfihoz lép, és megérinti a vállát.

Kovács megrázkódik:

– Ah, drágám, már vissza is tértél? Máskor másfél órába is beletelik, mire különválogatod a szemetet.

Adél felháborodottan:

– Úgy teszel, mintha nem értenéd, hogy ez maradt az egyetlen lehetőségem az önkifejezésre a hosszú karantén alatt.

Kovács felsóhajt:

– Jó, tudom, hogy Mazurákné is pont ugyanakkorra időzíti a háztartási hulladék kiürítését, amikorra te, az viszont végképp nem világos számomra, hogy ez a hétköznapi rituálé mikor változott át divatbemutatóval egybekötött népünnepéllyé.

Adél összeráncolja a homlokát:

– Ha jól emlékszem, 2033 tavaszán, a varánuszkolera hatodik hullámának környékén. Lídia egy kupac avokádóhéjat hozott a kukához, de előtte úgy kikerázta magát, mint Rihanna a 2018-as MET-gálára. Utána ráadásul csinált egy live-ot is a TikTokon, amiben azt taglalta, hogy imént találkozott a szánalmas szomszédnőjével – velem –, aki egy gagyi Adiads melegítőben pakolászta a villasor előtti szelektívbe az üres flakonokat!

Kovács felnyög:

– Én egyszerűen nem hiszem, hogy rajtatok kívül más asszonyok is több órán át sminkelnek, és százezres ruhakölteményekben flexelnek a kukáknál.

Adél körbeforog néhányszor, hogy megvillantsa vonzó alakját, aztán letorkolja a férfit:

– Fogalmad sincs, hogy mi mit érzünk, Sándor! Vérbeli dívák vagyunk, akik mohón szomjazzák a figyelmet. Szerencse, hogy tehetős férjet találtunk, de mindkettőnknek hiányzik a pezsgés, a teltházas koncertek varázsa! A kis összezördüléseinkről legalább posztolgathatunk a karantén alatt is, és a rajongóink sem felejtenek el bennünket.

Kovács szelíden csillapítja:

– Kár ábrándozni, fiam, egyelőre semmi remény a komoly változásra.

Adél felkiált:

– Hogy te mekkorát tévedsz! Én úgy tudom, már nem sokáig kell szenvednünk a bezártságtól. Lídia bizalmasan megsúgta, hogy hamarosan bejelentik a főáramú médiában a karantén feloldását. Tudod, az ura, a Mazurák valami egészségügyi csúcsgóré a Világkormányban. A tudósok kifejlesztettek egy korszakalkotó megoldást, a Fenevadat, ami tökéletesen semlegesíti a varánuszkolera legújabb mutációját.

Kovács hitetlenkedve pislog a nőre:

– Tényleg?

Adél bólogat:

– Bizony ám, ráadásul ingyenes lesz! Mindenkinek kötelezően a kézfejébe implantálnak egy nanochipet, ami óránként adagolt genetikai impulzusokkal kiváltja a szervezet folyamatos immunválaszát. Akinek beültetik, fennakadás nélkül áthaladhat bármely ellenőrzőponton, és nem kell többé betartania a karantén-előírásokat.

Kovács gyanakvóanfelvonja a szemöldökét:

– Vannak mellékhatásai?

Adél a fejét rázza:

– Á, jelentéktelenek. A beültetés egyes rendkívül ritka esetekben disszociatív személyiségzavart és hamis valóságérzékelést idéz elő, de általában véve teljesen ártalmatlan.

Kovács boldogan felpattan, ajka mesterkélt mosolyra húzódik:

– Ez nem semmi, ráadásul tökéletes válasz a varánuszszkeptikusoknak! Már ha a világjárvány hatodik évében egyáltalán bárki is fontolóra venné az ellenérveiket! És mondd csak, szívem, mi lesz az eljárás pontos menete?

Adél vidáman megperdül a férje körül:

– Ó, az nagyon egyszerű, csak le kell tölteni egy applikációt a fenevadchip.gov.hu weboldalról, és regisztrálni. Az oltóbrigád két munkanapon belül felkeresi a pácienst az otthonában, és beülteti a hitelesítő bélyeggel ellátott implantot a kézfejébe, amely attól kezdve jeleket küld egy távoli számítógép-központba. Vár ránk a digitális betegségmegelőzés új korszaka!

Kovács spontán keringőzni kezd a nővel, aki belemegy a játékba, és hagyja, hogy vezesse. A következő pillanatban elégedett tapsolás hangzik, és Rakovácz jelenik meg a szobában. Ő egy rendező külsejű figura, amit onnan lehet tudni, hogy gubancos szakállt és télen-nyáron színes, kötött sapkát visel. Mellette Vidrócky lépdel némán, egy sápkóros, vézna testalkatú alak.

Rakovácz:

– Ennyi, kész a tökéletes kampányfilm a chipről, nemsokára megy is kifelé a tévécsatornákra meg a közösségi médiafelületekre!

Vízöntő (2)

/0 Hozzászólások/in , /by

Szívem szerint feltápászkodtam volna, hogy leeresszem a redőnyöket, ám a tagjaim nem engedelmeskedtek. Először nem ijedtem meg túlzottan, mert nyilvánvalónak látszott, hogy a kék folyadék bénította meg az izmaimat. Rövidesen azonban penetráns bűz tódult az orromba, aminek csakis a hátam mögött álló, üres tükörfoglalat lehetett a forrása. A borzasztó odor leginkább rothadást idézett, olyasfélét, amilyet az ember többnapos hulla közelében szagolhat. Szerettem volna megfordulni, de a mozgási képességeim továbbra is erősen korlátozottaknak bizonyultak. A bűz erősödött, és úgy tűnt, hívatlan vendéget tükröz vissza a hátam mögül a velem szemben elhelyezkedő ablaküveg.

Az egész szituáció egy hatásvadász, sablonokkal zsúfolt, harmadrangú kísértethistóriára emlékeztetett. A hagyaték kezelője novellakarakterek szintjére süllyed, egy gyanús körülmények közt elhunyt író feljegyzései közt esős idővel érkező másvilági istenekről olvas, és a veszedelmes entitás némi droghasználatot követően személyesen is megjelenik. A dolgozószoba parkettája megreccsent, mintha csakugyan felém lépkedett volna valaki vagy valami az odakint villogó elektromos kisülések fényében, aki átjárónak tudja használni az összetört tükröket. Tudatom egyik hátsó zugában ott motoszkált a gondolat, hogy megérkezett a Vízöntő, és be akarja kebelezni a lelkemet.

Egyre hevesebben szerettem volna legyűrni a tagjaimat gúzsba kötő mozdulatlanságot, és végül siker koronázta erőfeszítéseimet. Kipattantam a hintaszékből, és megperdültem, de senki sem állt mögöttem. Tekintetem ekkor a tükör maradványaira esett, és felordítottam, mert az összezúzott üveg visszakerült a helyére, és mögötte egy rettentő teremtmény várakozott.

Pontosan úgy festett, ahogy Lang megmintázta az irományában. Kentaurszerű fajzat bámult rám a foncsorozott felület túloldaláról, megnyúlt koponyáján ágas-bogas agancsra emlékeztető kinövés burjánzott. A legijesztőbb mégsem ez volt benne, hanem az, hogy a teremtmény az én arcvonásaimat viselte. Megbabonázva bámultam, miközben kétségbeesetten igyekeztem értelmezni valahogy a helyzetet. A rémítő hibrid torkán fültől-fülig húzódó vágás tátongott, két szeme helyén véres, kivájt üreg ásítozott. Felüvöltöttem, mert az üveglapról visszatükröződő groteszk kinézetű képmásom segélykérően felém nyújtotta a karját, és fejhangon felsikoltott.

Rámeredtem, majd könnyek áradata kezdett záporozni a szememből, miközben az utoljára olvasott füzet oldalai úgy pörögtek a levegőben, mintha egy kísértet lapozgatná őket. Felragadtam a mögöttem billegő hintaszéket, és teljes erőből a tükörhöz vágtam. Az üveglap fülsértő csörömpöléssel szilánkokra hullt, és riasztó asztrális képmásom elenyészett. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, mert a helyzet megoldása egyszerűbbnek bizonyult, mint hittem. Az üvegszilánkok mögött azonban ezúttal nem a keret, hanem egy alagútra emlékeztető, sötét nyílás tárult fel, és maga felé húzott. Próbáltam ellenállni, ám fokozódó szívóereje végül beszippantott.

Gyorsvonati sebességgel száguldottam az anyaméhként lüktető síkok között, miközben lidércnyomásos metamorfózison mentem át. Nem tudtam, mi történik velem, csak azt, hogy iszonyatosan fáj. Az altestem valahogy megnyúlt, miközben a csontjaim groteszk módon átalakultak. Lábaim kemény patákká váltak, koponyám felső részét tűhegyes szarukinövések ütötték át. Hullámzott körülöttem minden, a pórusaimból vér szivárgott, és úgy éreztem, beleőrülök a fájdalomba. Az egész valamiféle borzalmas születésre emlékeztetett, és úgy látszott, sohasem akar véget érni.

Egyszer csak valami keménynek ütköztem, és dühödten belefejeltem a homlokomból sarjadt agancskoronával. Csörömpölés hallatszott, és a következő pillanatban egy szétzúzott tükör keretéből ugrottam elő egy olyan dolgozószobában, ami a megtévesztésig hasonlított a kiindulási pontomként szolgáló helyiségre. Odakint ugyancsak ítéletidő tombolt, az ég ereszcsatornái úgy zúdították a halandókra felgyülemlett víztömegüket, mintha az istenek értünk zokognának.

Lang kábán billegett a hintaszékében, ölében elrongyolódott füzet pihent, a közelében kiürült fecskendő hevert a padlón, amelynek falára olajosan kéklő anyag rakódott. Nehézkesen kinyitotta a szemét, és rám bámult. Gyilkos indulat támadt bennem, és csattogó patákkal nekirontottam. Nem akartam bántani, de a férfi drogoktól bódult elméje áthozott ebbe a valóságba, és rákényszerített a metamorfózisra. Először az arca felé ökleltem az agancsommal, és mindkét szemére megvakítottam, hogy ne kelljen látnia, amit ezután teszek vele.

Én vagyok a Vízöntő, a lélekvadász, aki éhes parazitaként várakozik a szellemvilág sötét zátonyai között. Jól vigyázz, mit írsz le! Mert amikor jön az esős idő, és megnyílnak az átjárók, kábult elméd magához ránt, mint molylepkét a lámpafény…

Vízöntő (1)

/0 Hozzászólások/in , /by

Derek Lang homályos körülmények között távozott az élők sorából, bár a hatóságok egyszerű öngyilkosságként zárták le az ügyét. Talán nem találtak gyanús mellékkörülményeket, noha meglehetősen ritka, hogy valaki először kiszúrja mindkét szemét, aztán fültől-fülig átvágja a saját torkát egy szilánkokra zúzott tükör előtt, mielőtt végleg eltávozna ebből a földi siralomvölgyből. Egyes pletykák szerint túl sok tudatmódosítót használt a borzalmas lények kiötléséhez, ami kitörölhetetlenül rányomta bélyegét a lelkivilágára. Nem tisztem mások felett ítélkezni, én csak jó pénzért felöltöm az alkotói profiljukat. Ezúttal is ez volt a helyzet: azért jelentem meg Lang otthonában, hogy magamra öltsem a személyiségét, és egy róla szóló, hitelesnek látszó önéletrajzot hamisítsak. Nem ez volt az első ilyen megbízatásom, profinak számítottam megboldogult irodalmi notabilitások fiktív memoárjainak megkomponálásában.

Zuhogott az eső, mintha dézsából öntötték volna, amikor megérkeztem az elhagyatott hegyi kúriához, ahol a néhai tengődött. A viktoriánus stílusú épület úgy magasodott a környező erdőség fölé, mint egy gondterhelt redőkbe gyűrődött homlokú óriás. Első pillantásra megállapítottam, hogy Lang meglehetősen magányos életet élhetett itt, és a takarítás sem lehetett az erőssége, mivel az egész rezidencia elképesztő elhanyagoltságot tükrözött. A földszinti mosogatóban csaknem a mennyezetig ért a szennyes edények halma, enyészet bűze lengte be a helyiségeket, a sötét sarkokban pókhálók tenyésztek. Amennyire tőlem telt, kitakarítottam, majd haladéktalanul nekiláttam feldolgozni a kétezres évek legelismertebb horrorszerzőjének irodalmi hagyatékát.

Hamarosan néhány elrongyolódott, kézzel teleírt füzetre akadtam, amikből egy eklektikus érdeklődésű, rendkívüli műveltségű ember karaktere rajzolódott ki előttem, aki súlyos személyiségzavarának köszönhetően meglehetősen féktelen életet élt. Az egyik füzetben naplószerű részleteket találtam, amelyekben Lang komolyan vallott arról, hogy úgy sejti, holografikus realitásban élünk, amiben ébren álmodó istenek hemzsegnek. Szerinte ezek az írók, akik öntudatlan teremtő erővel rendelkeznek, vagyis más párhuzamos univerzumokban valósággá válnak az általuk lejegyzett, kitalált történetek. Azt is vallotta, hogy szélsőséges időjárás során olykor összemosódhatnak a valóságok, és a teremtő elme természetfeletti entitások átjárójává válhat egyes pszichedelikus tudatmódosítók hatására.

Lang ezután egy olyan teremtményről mesélt, akinek a felbukkanását égiháború kitörésekor gyakran megtapasztalta. Azt állította, sokszor találta magát a dolgozószobai nagytükör előtt, amikor ítéletidő zúdult a környékre. Ilyenkor orrfacsaró rothadásszagot érzett, és egy ismeretlen sík sötét körvonalai rajzolódtak ki az üveglapon. A távolban kentaurra emlékeztető agancskoronás alak magasodott, vonásainak helyén homály kavargott. Lang agyába furcsa mód információk szivárogtak a kreatúráról, akit elkeresztelt magában Vízöntőnek. A különös entitás egy lélekvadász idegen istenség volt, aki megbújt egy rémtörténet paralel univerzumában, és úgy vonzódott a drogoktól bódult írók elméjéhez, mint molylepke a lámpafényhez. Mágikus ereje azonban megkopott az idők során, és a természetfeletti hatalmasság pozíciójából fokozatosan egy paranormális képességekkel bíró szellemi parazita szintjére süllyedt. A Vízöntő nem is sejtette, ki ő, mivel csak akkor lényegülhetett át igazi önmagává, ha valamely elbeszélő tudatán keresztül átjárót nyílt, és átrántotta a mi világunkba.

Lang a feljegyzéseiben arról panaszkodott, hogy egyre gyakoriabbakká váltak a találkozásai a Vízöntővel. Ráadásul minden alkalommal rohamosan csökkent az idegen isten és a tükör közti távolság, aminek következtében a kreatúra vonásai is mind’ határozottabbakká váltak. Lang a rendszeres drogfogyasztásnak köszönhetően azt sem tudta eldönteni, ő találta-e ki a közeledő rémalakot, vagy az tőle függetlenül nyerte el létezését. Ami azt illeti, ennek a megállapítása nekem is komoly nehézségeket jelentett. A férfi narratívája hagyományos, mondhatni autentikus naplóbejegyzéseket idézett, ám a szkeptikusabb énem nem zárta ki annak a lehetőségét sem, hogy valójában egy memoárnak álcázott, befejezetlen fikciót olvasgatok, aminek még munkacímet sem adott. Mindenesetre akárhogy is volt, Lang egyértelműen a valóságból merített ihletet, mert a dolgozószobájában ott pompázott a kitört tükör, amiről olyan sokat regélt a megsárgult füzetlapokon, mi több, az egyik szövegrészlet révén a szerző eldugott narkotikumkészletére is rátaláltam. A helyiség bal sarkában álló könyvespolcon kellett elmozdítani két vaskos Lovecraft válogatáskötetet, mire egy rejtett mechanizmus feltárt egy titkos üreget. Akadt ott mindenféle készség, amivel az ember bódulatot elősegítő kivonatokat juttathatott a szervezetébe. Nem is tudom, mikor jött a gondolat, hogy ki kellene próbálnom őket, de úgy véltem, a teljes átéléshez nem elég csak Lang otthonának áporodott levegőjét szívnom.

Először egy hieroglifaszerű faragásokkal borított tajtékpipát választottam a készletből, és félelem nélkül elfüstöltem a benne található keveréket. A kábítószer nagyon gyorsan hatni kezdett, de csak egyfajta könnyed lebegés vett erőt rajtam, ami újabb kísérletezésre ösztönzött. Következőnek egy fecskendő olajosan kéklő tartalmát adtam be magamnak. Míg a kertre néző ablakon keresztül a gyommal felvert udvart bámultam, fel-lebillegtem Lang kedvenc hintaszékében, és türelmesen vártam, hogy a különös anyag dolgozni kezdjen a véremben. Nem tudom, mennyi időt tölthettem mélázással, de egyszer csak vakító villám hasította át a hegyvidékre boruló sötétséget, és valóságos ítéletidő zúdult a környékre.

Woodoo

/0 Hozzászólások/in , /by

Szereplők:

Shannon O’Reily bírónő. A továbbiakban csak bírónő.

Jesus Amangale, vádlott. A továbbiakban csak vádlott.

Aldo Rivera ügyész. A továbbiakban csak ügyész.

VI. tárgyalóterem, 11.50

Késő délelőtt, a Floridai napfény besüt a tárgyalóterem ablakán. A tárgyalás nyilvános, így több érdeklődő is jelen van. Az ügyész, magas, vékony, komor arcú férfi a bírói pulpitus előtt áll, háttal az ablaknak. A vádlott felé fordul. A bírónő jól láthatóan türelmetlen.

Ügyész: Ön tehát bűnösnek vallja magát?

Vádlott: Igen! Mármint, elismerem, hogy én gyilkoltam meg Simon Bellignert, de ezt egyáltalán nem tartom bűnnek.

Ügyész: Hogy érti ezt?

Vádlott: Mert megérdemelte. Nem volt hajlandó eladni nekem a büféjét.

A vádlott dühödten emeli levegőbe az öklét.

Ügyész: Ezért ön meggyilkolta?

Hitetlenkedve tárja szét karját, félig a bíróság felé fordul.

Vádlott: Hányszor mondjam még hogy igen!

Fenyegetően gesztikulál, dühödt pillantásokat vet az ügyészre.

Bírónő: Tartózkodjon az indulatkitörésektől, ellenkező esetben megvonom öntől a szót.

Erre a vádlott válla megereszkedik, kezeit a leengedi.

Vádlott: Igen Bírónő. Elnézést kérek. Szóval igen, meggyilkoltam, mert kellett nekem a büfé. Jó forgalmat bonyolított. Tudja, pont a beach-et a parkolóval összekötő sétány mellett áll.

Ügyész: Még ha ön is tette, ettől még nem lesz az öné az ingatlan, hiszen annak tulajdonjoga Mr. Bellinger halála után az örököseire száll.

Vádlott: Nem probléma. Majd tőlük megveszem.

Ügyész: Engedjen meg még egy kérdést bírónő.

A bírónő belegyezően bólint.

Bírónő: Engedélyezrem.

Ügyész: Mi van akkor, hogyha nem kívánják eladni az üzletet?

Vádlott: Természetesen őket is megölöm. Nem nagy ügy. Ahogyan múlt hónapban a postással végeztem. (A vállát vonogatja.) Ellopta a csomagjaimat.

A bírónő arcán hitetlenkedő kifejezéssel fészkelődik, majd előrehajolva megszólal.

Bírónő: Tisztában van azzal, hogy ön éppen a bíróság előtt tesz vallomást?

Vádlott: Igen Bírónő.

Bírónő: Értem. A bíróság most visszavonul, az ülést berekesztem. Húsz perc múlva folytatjuk.

Shannon O’Reily bírónő irodája, 11.55

A termet egy hatalmas, koloniál íróasztal uralja, mögötte bőr irodai szék, melyben a bírónő szinte eltörpül. Vele szemben az ügyész ül mereven egy kanapén. Félhomály uralkodik, az ablakokat vastag zöld függönyök fedik.

Bírónő: Ügyész úr, miért vagyunk mi itt? A vádiratban az áll, hogy Simon Belligner szívrohamban halt meg. Az orvosi jelentés és a boncmesteri látlelet is ez támasztja alá. A dokumentumok szerint Bellinger úr természetes halált halt.

Ügyész: Bírónő, a vádlott két nappal korábban szóváltásba keveredett az áldozattal, amikor is a jelenlevő tanúk előtt megfenyegette, hogy megállítja a szívét, mégpedig pontosan a halál beálltának időpontjában. A postás, akit a vádlott az imént említett, szintén halott. Ezen tények mellet, véleményem szerint mellett nem mehetünk el.

A bírónő türelmetlenül sóhajt, fészkelődik.

Bírónő: Mi a gyilkos fegyver? Egyáltalán, mi bizonyítja, hogy gyilkosság történt?

Ügyész: Semmi. A vallomáson túl nincsen semmink.

A bírónő lehunyt szemmel megdörzsöli a halántékát.

Bírónő: Hallgasson ide. Most kimegyünk a tárgyalóterembe, és hacsak nem szolgáltatnak valami bizonyítékot ebédidőig, az ügyet lezárom.

Ügyész: De bírónő, maga a vádlott állítja…

A bírónő dühödten ráncolja a homlokát. Feláll a székéből, előrehatol.

Bírónő: Nincs de. Tudja maga, hány futóbolond vallott be gyilkosságot, csak ezen a héten? Fontos ebédre várnak egykor. Pontosan tizenöt percük maradt.

VI. tárgyalóterem, 12.10

Ügyész: Ha valóban ön a gyilkos, mint az állítja, beavatná a bíróságot, miképpen követte el tettét?

Vádlott: Woodoo mágiával.

Ügyész: Hogyan kérem?

Teátrális mozdulattal széttárja karját.

A bíró a homlokától kezdve végigsimítva fejét, a tarkójáig, közben nagyot sóhajt.

Vádlott: Varázslattal. Beavatott houngan vagyok. Elloptam egy darabját, és Papa Legbának adtam a lelkét.

Ügyész: Ellopta egy darabját? Hogy értsük ezt?

Vádlott: Néhány körömdarabkát. De bármi megteszi. Vér, haj, bármi, ami egykor a teste része volt.

Kedvesen mosolyog.

A bírónő az óráját, majd az ajtót nézegetve, türelmetlenül dobol a pulpituson.

Ügyész: És ezek segítségével ölte meg?

Vádlott: Ahogy mondtam.

Ügyész: Woodoo mágiával?

Vádlott: Igen.

A bírónő feláll, a kalapáccsal a pódiumra csap.

Bírónő: Na, takarodjon innét. A tárgyalást ezennel, bizonyíték, sőt, bűncselekmény hiányában berekesztem. A vádlott szabadon távozhat. Minél előbb, ha kérhetem.

A vádlott kilép a pulpitus előtti térre, lehajol, a padlót szemléli, majd felvesz valamit. Gondosan a zsebkendőjébe csomagolja.

Bírónő: Mit szedeget ott?

Vádlott: Bocsánat, már megyek is, csak felvettem az ügyész úr egy hajszálát.

Az Idő Eltöltésének Művészete (2)

/0 Hozzászólások/in , /by

Munka után Péter hazament agglegénylakásába. Máskor ilyenkor letelepedett a televízió elé, és egyik csatornáról a másikra váltogatva nézte a bűnügyi sorozatokat, némi izgalmat csempészve az életébe. Ezúttal viszont képtelen volt kikapcsolni az agyát. Egyre csak az őt ért méltánytalanság járt a fejében. Persze a főnökét is szapulta, aki nevét adta ehhez a méltatlan eljáráshoz. De bajai okozójaként egyértelműen a nőt azonosította. Miért nem tudott az úgy viselkedni, ahogy mások is a Hivatalban? Miért kellett megbontania a fennálló rendet? Hát nem tudta, hova tette be a lábát? Egyre jobban belelovalta magát a történtekbe. Képzeletében Szandrát a pokol tüzében égette, válogatott kínzások alá vetette, de tudta, holnap ugyanúgy be kell mennie, hogy szembetalálkozzon a megváltozott status quo-val. Mindez páni rettegéssel töltötte el. Az IEM-en alapuló világképe repedezni kezdett. Görcsbe rándult a gyomra. Mit tegyen?

            Lefeküdt az ágyába, de nem jött álom a szemére. Hogyan lehetetleníthetné el, hogyan tehetné hiteltelenné Szandrát? Miképp tudná őt kipenderíteni a főnök kegyéből? Nem volt adu a kezében: a nő munkájára nem talált kifogást, a magánéletéről pedig semmit sem tudott. Hogy néha gúnyosan nézi őt, komolytalan érvnek hangzott. Nem látott kiutat a helyzetből. Pontosabban csak egyet. A végső kétségbeesés szülte gondolat hajnaltájt telepedett meg elméje mélyén, hogy annál erőteljesebben lökődjön a felszínre.

            Fizikai likvidálásra lesz szükség.

            Másnap karikás szemekkel, de annál elszántabban indult munkába. Korábban érkezett a Hivatalba, mint máskor. Ugyanúgy szétterítette a papírokat az asztalon, ugyanúgy megnyitotta a dokumentumokat a gépén, mint sok-sok éve, de ezzel véget is ért a napi rutin. Görcsösen, összeszorított kézzel ült a székben, végletekig beszűkült tudattal. Egyetlen célra összpontosított. Meg kell találnia a módot és az alkalmat.

            Hamarosan Szandra is betoppant. Könnyedén köszöntötte a férfit, letelepedett az asztalához bekapcsolta számítógépét, és a fiókjából kiemelt egy vékony dossziét. Nyújtózott egyet, aztán verni kezdte a billentyűzetet.

            Némán telt a délelőtt, amit néha a telefonok csörgése szakított meg, kétszer pedig a főnöke kukkantott be, akihez Péternek jópofát kellett vágnia. A feszültség nőttön-nőtt benne. Egyre tehetetlenebbnek és frusztráltabbnak érezte magát. Torkában gombóc dudorodott, homlokán gyöngyözött a veríték.

            Délelőtt kisütött a nap, az iroda levegője érezhetően fülledtebbé vált. Ebéd után Szandra kitárta az ablakot, és gőzölgő kávéspohárral a kezében felült a párkányra. A beáradó friss levegő nemcsak Péter arcát simította végig, de a gondolatiban is rendet vágott. Az iroda a harmadik emeleten volt, alattuk betonjárda húzódott.

            A férfinak átsuhant valami a fején.

            Szandra vele szemben ült, az udvarnak háttal. Szemét lehunyta, közben előre-hátra himbálta magát. Mintha egy Péter számára ismeretlen dallamot is dudorászott volna. Kintről rigó füttye hallatszott, majd egy szajkó rikoltása. A távolban megkondult egy harang.

            Az alkalom magáért kiáltott. De Péter tudta, nem szabad elrontania. Az elején észrevétlennek kell maradnia, hogy annál határozottabban állítsa helyre a világ rendjét. A beton pedig majd mindent megold.

            A történteket balesetnek fogják elkönyvelni. Talán még ő is elmorzsol néhány könnycseppet. Sőt, biztosan.

            Szandra átszellemülten adta át magát a pillanatnak. A dúdolást csupán annyi időre hagyta abba, amíg belekortyolt a kávéjába, de a szemét ekkor sem nyitotta ki. Ahogy a férfi a nő gesztenyebarna, hullámos hajával keretezett vonásait nézte, megállapította, azok mennyire természetesek, már-már megnyerőek. Voltaképpen vonzónak is mondhatná Szandrát. De mindez most nem számított. Csakis a nyugodt jövője, az IEM fenntartása.

            Lassan felállt. A padló megnyikordult a lába alatt. Riadtan dermedt meg, de úgy tűnt, a nő nem hallott semmit. Péter óvatosan lehajolt, és levette a cipőjét. Zokniban indult el küldetése beteljesítésére.

            Szandra továbbra sem fogta fel a jelenlétét. Mint aki kikapcsolta a külvilágot. Mint aki egy másik világba költözött.

            Rögtön oda is kerülsz, gondolta Péter, és már az ablak előtt állt. Megérezte a nő finom parfümjének illatát. Szandra lába arasznyival himbálózott a padló fölött. Arca, karnyújtásnyira az ő arcától, megnyugvást sugározott. Ha nem hallja a halk dünnyögést, azt is gondolhatta volna, hogy a nő alszik. Péter nagy levegőt vett, aztán beharapta a száját. Felemelte a karját, és lassan előrefordította tenyerét. Minden erejét beleadta a lendületetbe, hogy a mélybe taszítsa a testet.

            Ebben a pillanatban Szandra mozgásban levő lába sípcsonton találta, mire felordított. Mozdulata megtört, a tagjai elfordultak. Egyik keze az ablakkeret és a nő válla között zúgott el, a másik az iroda belső falán szánkázott végig, felszaggatva a bőrt a tenyerén. A szétnyíló karjától groteszken ölelővé váló mozdulatot az ablaknyílás függőleges éle állította meg, aminek nekivágódott a feje.

            Éles fájdalom hasított belé, a világ forogni kezdett körülötte. Érezte, hogy valami meleg, ragacsos folyik le a homlokán. A dúdolás megszakadt. Miközben a padlóra esett, látta, ahogy Szandra szeme felpattan. A nő kezéből kihullott a kávéscsésze, egyenesen Péter nadrágjára. A férfi feje nagyot koppant, Szandra pedig lenézett rá, és szája sarjában megjelent az ismerős, megvető mosoly. A forró ital ezalatt a szöveten átjutva égetni kezdte a férfi bőrét, mintegy jelképeként végső megsemmisülésének.

            A főnöke ekkor lépett be az irodába. Ahogy meglátta Pétert önnön nyomorúságában – a földön heverve, vérző fejjel, lenyúzott tenyérrel, cipő nélkül és az ágyékán terjengő kávéfolttal –, megtorpant. Összevont szemöldöke magyarázatot követelt, de Péter, mielőtt az öntudatlanság védőkarjaiba zuhant volna, nem tudta, mit mondhatna neki.

Az Idő Eltöltésének Művészete (1)

/0 Hozzászólások/in , /by

Amikor a hatvanötöt betöltő kollégáját elbúcsúztatták, Péter azt hitte, a következő három évben egyedül marad az irodában. A saját nyugdíjazásáig.

            A harmadik emeleti iroda a Hivatal épületének belső udvarára nyílt. Az ablak néhány korhadt törzsű diófára, egy értelmezhetetlen absztrakt szoborra és a szomszédos épület vakolatlan téglafalára nézett, ami nem volt felemelő látvány. Péter ritkán is tekintett ki rajta, inkább az íróasztala fölé görnyedt. A felületes szemlélő azt hihette, ilyenkor munkájába temetkezik, a panaszügyek intézésébe. Ám ez csupán szemfényvesztés volt, apró varázslat, az ellenség megtévesztése. A férfi az Idő Eltöltésének Művészetét gyakorolta. Leginkább nyitott szemmel álmodozott, hébe-hóba rejtvényt fejtett, a tenyerébe zárt telefonján szörfözött vagy magánügyeit intézte, amíg letelt a napja. És mindezt úgy vitte végbe – mert ez volt a lényeg –, hogy valódi cselekedetei ne tűnjenek fel az irodába lépők, különösen az ügyfelek, vezetők számára. Mert ha a szükség úgy hozta, Péter egy pillanat alatt át tudott lényegülni buzgó aktakukaccá. Asztalát fehér takaróként borították be az iratok, számítógépe képernyőjén tucatnyi megnyitott dokumentum füle igazolta elmerülését a munka tengerében. Persze valódi feladatokat is kapott – ez elkerülhetetlen volt –, amiket a határidő lejártáig tologatott maga előtt, a lehető legkisebb energiát fordítva elvégzésükre. A főnöke figyelmét mindamellett soha nem mulasztotta el felhívni, mennyire leterhelt. És ezt Péter maga is elhitte. Az IEM-et még pályakezdőként sajátította el idősebb kollégáktól, a tanultakhoz hű maradva az évtizedek során. A Hivatalban akkoriban mindenki ezt művelte. Péternek ez volt az első és egyetlen munkahelye, vagyis ilyen környezetben szocializálódott. Nem volt összehasonlítási alapja, így a látottakat tartotta természetesnek és üdvözítőnek. Talán belegondolhatott volna, hogy lehetne másként is, de – lelke rajta – nem tette. Péter, túl a hatvanon, tökéletesen meg volt elégedve önmagával.

            Aztán egy nap a főnöke bejelentette, hogy társat kap az irodában. És másnap megérkezett Szandra.

            Huszonéves, hosszú hajú, hosszú combú szépség volt, frissen az egyetemi padból. Főnöke megkérte Pétert, hogy segítse a nő betanulását. Miközben a férfi a maga módján – szigorúan az IEM szellemében – eleget tett ennek, végig azt figyelte, mire számíthat Szandrától. Hogy milyen a nő személyisége, hozzáállása. Alkalmas-e a Hivatal íratlan törvényeinek befogadására. Hiszen akár még jóban is lehetnek az előttük álló érában. Talán – rajta biztosan nem fog múlni. Ám hamar megtapasztalta, optimista várakozásainak nincs alapja. Az új kollégát másként rakták össze, mint őt.

            Szandra lelkesen vetette bele magát a mindennapokba. Bár a férfi csak a legszükségesebb ismereteket, és azokat is tessék-lássék adta tovább, a nő néhány nap alatt átlátta a teljes munkafolyamatot. A második héten már önállóan vitte az ügyeket. Lehengerlően kezelte a panaszosok telefonjait, boszorkányos sebességgel írta a végzéseket. Szinte kirobbant az energiától, arca derűtől sugárzott. Bár az iroda átellenes végén ültek, Péter gondosan fenntartotta az álcát, hogy Szandra érzékelje az elfoglaltságát. Időnként, jelzésképpen, a homlokát is megtörölte. Napközben alig szóltak egymáshoz, de a férfi fél szeme mindig mágnesként követte, mit csinál a nő.

            Szandra pedig dolgozott, amit a hivatali konyhában töltött ebédidőre és a mosdó látogatására szakított meg. Néha az irodába betévedő kollégákkal is szót váltott. A mobiljához csak akkor nyúlt, amikor az megcsörrent, a hívó felet mindig röviden lerendezve. Asztalán kizárólag a folyamatban levő feladatok iratai bukkantak fel, pedáns rendben. Péter számára azonban a tempó volt a legijesztőbb, amivel egymás után lezárta az ügyeket. Már annak nézésétől is elfáradt.

            Néha, amikor Szandra felnézett a munkából, a tekintetük találkozott. Ilyenkor apró, szarkasztikus mosoly bujkált a nő szája sarkában. Legalábbis Péter úgy érezte.

            A főnöke sűrűbben járt be az irodába, mint korábban, és soha nem mulasztotta el Szandrát megdicsérni. Többször is rátelepedett a nő asztalának sarkára, közben pajzán vicceket mesélt. Ezeken mindketten nagyokat kacagtak. A vadász és a zsákmánya, állapította meg Péter undorral, de még ekkor sem szólalt meg fejében a figyelmeztető csengő.

            Elérkezett a félévi jutalmazás ideje. Péter számára az esemény idáig kiszámítható, biztos juttatást jelentett, így annál nagyobb volt a megdöbbenése, amikor a főnöke behívta a szobájába, hímezni-hámozni kezdett, új szemléletre célozgatott, végül kibökte, hogy többet vár tőle. Mondandóját a férfi számára zavaros kimutatásokkal és számokkal támasztotta alá. A jutalom elmaradt.

            Szandra viszont alig egy órával később ragyogva jött ki a főnöktől, mint akivel madarat lehet fogatni.

Visnu lábnyoma

/0 Hozzászólások/in , /by

Ha hiszed, ha nem, egyszer réges-régen a mi falunkban is itt járt a hatalmas Visnu. Azt mesélik az öregek, hogy a sivatag akkoriban még távol volt innen, és ott, ahol most az a sziklás mély völgy van, valaha a szent Jinai folyó zúgott. Itt jártának ott a bizonyítéka, azon a kiemelkedő sziklán, ahol manapság Mudalijar, a vén koldus tölti napjait. Akár meg is nézheted. Ott van Visnu lábának lenyomata beleolvadva a kőbe.

Állítólag úgy történt, hogy Visnu egyszer lepillantott az égből és meglátott egy remetét, aki a víz színén akar átsétálni, és már sokadszorra a víz alá bukott, nem adta fel, újra és újra próbálkozott. Visnu elnevette magát ezen az igyekezeten és a Legyőzhetetlen Megtartó képében leszállt az éppen partra kapaszkodó remete elé, és így szólt:

– Én vagyok a hatalmas Visnu. Láttam fáradozásodat. Kérj bármit tőlem, én teljesítem.

Az öreg remete, aki kisfiú kora óta ott gyakorolt a folyó partján így felelt:

– Hatalmas isten, Visnu! Azt kérem, ne hagyj addig meghalni, amíg erről a szikláról a túlsó partra száraz talppal át nem sétálok a víz felett.

– Legyen, ahogy kívánod – bólintott Visnu, és abban a pillanatban el is tűnt, csak lábának sziklába olvadt nyoma maradt ott.

Mondják, mindez abban az esztendőben történt, amikor ez a nagy, rettenetes szárazság kezdődött. Messze északon Uttanapáda király gátat emeltetett a folyón, és a saját földjeire téríttette a vizet. A szent Jinai medre egyik napról a másikra teljesen kiszáradt. A remete mégis nap, mint nap kiment oda a sziklához, és csak várta, várta a vizet. Még az öregek sem tudják, hány év telt el azóta. Talán négyszáz, talán ötszáz. Visnu megtartotta, ígéretét. Láthatod magad is. A vénséges vén Mudalijar ma is ott áll azon a sziklán, és a völgy felé bámul, még mindig reménykedik.