Sheep Dreams HU

Merengő

/0 Hozzászólások/in , /by

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer a Földön egy apa, aki elhagyta a családját. “A sarkon túl valami szebb vár” – mondta búcsúzóul a feleségének, s miután kilépett az ajtón, már nem nézett vissza. Az asszony végtelenül elkeseredett, mert tudta, hogy a férfit aligha várhatná szebb dolog, mint amit tőle kapott. Ő, tudniillik, nem mással ajándékozta meg ezt a férfit, mint a teljes, feltétlen elköteleződésével. Teltek, múltak az évek. A férfi új élettársra lelt, az asszony felülkerekedett bánatán, s a lányuk ifjú hölggyé cseperedett, akiről szerte a városban az hírlett, hogy az anyja nevéhez méltó elköteleződést tanúsít, valahányszor szerelembe esik. Hogy, hogy nem, egy nap a sors a férfi útjába sodorta a lányt. Azonnal ráismert, a lánnyal azonban nem osztotta meg, hogy ő az apja, mert titkon arra vágyott, hogy a lány őt is megtisztelje szerelmével. Számításai azonban hamar szertefoszlottak, mert a lány a teljes odaadásra való hajlandóságon túl a kitűnő helyzetfelismerésre való készséget is megörökölte az anyjától, s rövid időn belül eljutott arra a következtetésre, hogy a megismert férfi bizony akár az apja is lehetne. “De vajon tényleg az apám-e?” – kérdezgette magától a lány, s kíváncsiságába kis híján beletébolyodott. “Vegyük sorra a tényeket” – kezdte el az okfejtést. – “Ez a férfi soha nem állította, hogy az apám. Ez a férfi soha nem állította, hogy volna gyermeke. Ez a férfi egyáltalában nem úgy viseltetik irántam, mint akit bárminemű körülmény akadályoz abban, hogy megkörnyékezzen” – ezen a ponton azonban elakadt. “De vajon szükségszerű-e” – folytatta vakmerőn, – “hogy egy ember tetszésnyilvánításának elállja az útját az a körülmény, hogy a tetszése tárgya történetesen a rokona is lehet?” Berekesztette merengését, s úgy döntött, alszik egyet a válaszra.

“Ugyan kit érdekel?” – kiáltotta másnap reggel, miután felébredt. “Hiszen ez a férfi sohasem állította, hogy nem az apám, ahogyan azt sem állította, hogy nincs gyermeke, s még kevésbé állította azt, hogy ne volna élettársa. Ezek után tökéletesen irreleváns, hogy nem ismer határt a szemtelenségben, s arra is képes volna, hogy megkörnyékezzen” – zárta le belső monológját a lány, s egy teljesen átlagos napon az élettársa jelenlétében szerelmet vallott a férfinak.

Az irigy asszony

/0 Hozzászólások/in , /by

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer a városban egy teljesen átlagos emberasszony. Ez az asszony nem volt ugyan vámpír, mégis vérrel táplálkozott, s annak is a legbecsesebb fajtájával: a frissen, s az igazság védelmében kiontott vérrel. Az univerzum az évszázadok során hátat fordított neki, s megtagadta tőle az istenek szándékaihoz való hozzáférést, mert lassanként mindenki belátta: velejéig gonosz, s mértéket nem ismerve kéjesen kiéli embertársai iránti végtelen, ámde mesterien titkolt indulatát. Egy nap az asszony gyermeket hozott a világra, hogy fékevesztett éhségének állandó forrást biztosítson. Ezt a gyermeket szánt szándékkal szabadelvű emberré nevelte, hogy annak létküzdelmei állandósuljanak, s ezzel ő maga újra és újra szerephez, és táplálékhoz juthasson. Amikor gyermeke megelégelte mindennapos gyötrelmeit, megszökött az asszonytól, és boldogan élt, egészen addig, amíg az asszony el nem irigyelte boldogságát. Ekkor ördögi tervet szőtt. Őrületbe kergette gyermekét, s az első adandó alkalommal elfogatta őt a legkíméletlenebb fajtából való törvénytisztekkel, akik erőszakkal fenyegetőzve elérték, hogy önszántából bevonuljon a javítóintézetbe. A törvénytisztek tudták, hogy a gyermeket korábban súlyos erőszaknak tették ki, ezért sikerüket előre bizonyosnak tekinthették. Amikor azonban a gyermek javítóintézeti tartózkodása során kilátásba került, hogy hatékony nevelési stratégia hiányában kivégzik őt, az asszony kétségbeesett, s a gyermek jogviszonyának azonnali felfüggesztését kérte. Ekkorra azonban gyermeke megvetette a lábát a javítóintézetben, barátokat szerzett, s nem akart visszatérni anyjához. Búslakodott az irigy asszony, hiszen ahhoz már öreg volt, hogy újabb gyermeket szüljön, ha az elsőt elveszítené. Addig-addig sopánkodott, mígnem hozzászólt az Isten.

– Ejnye, ejnye, asszonyom – kezdte pökhendin. – Csak nem afölött bánkódik, hogy elveszítette kéjes örömének egyetlen forrását?

– Ha azon bánkódnék is, mi köze van magának ehhez?

– Meglehetősen sok, ami azt illeti. Szemmel kísértem a tevékenységét az első pillanattól fogva, s el vagyok képedve az ostobasága fölött.

– Pardon?!

– Jól hallotta. Mi másnak nevezhetnék egy olyan embert, aki a saját boldogulását az embertársa kárára kívánja elnyerni? Netán elfelejtették már, hogy csak kérni kell, és mindenkinek megadatik?

– Megadatik, ha máshonnan elvétetik! A maga forrásai sem határtalanok.

– Ez súlyos tévedés, asszonyom. Ismét csak az önnön balgaságát bizonyította. Azon töprengek, hogyan hozhatott a világra ilyen okos gyermeket, ha maga ennyire gyengeelméjű?

– De felvágták a nyelvét, jó ember! Látszik, hogy nincsen kivel társalognia, nem ismeri a jó modort.

– A jó modor mögé bújtatott bírálat mifelénk vétek. Tudom – húzta el a szó elejét gúnyosan az Isten, – a maguk földjén erény.

– Mit akar tőlem?

– Azt akarom, hogy hagyja el gyermeke iránti ellenszenvét, s kezelje ahhoz mérten, hogy ő az egyetlen élő hozzátartozója. Vagy netán arra vágyik, hogy amikor majd ágyhoz kötve fetreng számvetései közepette, senki se fogja a kezét?

Az asszony szemébe szörnyű rémület ült ki. Nem akart magányosan meghalni.

– Nem, nem. Erre semmiképpen – felelte végül.

– Na, látja. Csakugyan közös nevezőre jutottunk.

Az Isten ezután elhallgatott, az asszony pedig megszerette gyermekét, s ma is boldogan élnek, ha ugyan meg nem haltak.

A csillaghullás

/0 Hozzászólások/in , /by

Hol volt, hol nem volt, a város főterén felállítottak egyszer egy hatalmas, képzeletbeli karácsonyfát. Képzeletbeli állványa köré képzeletbeli ajándékokat pakoltak, s képzeletbeli ágait képzeletbeli díszekkel aggatták tele. Hanem a csillag, amelyet a pompás karácsonyfa csúcsára helyeztek, valódi csillag volt, amely fényével s melegével az egész várost elárasztotta. Boldog volt a csillag, hiszen a rendeltetéséhez hű feladat méretett rá, s boldog volt a város népe is, mert télvíz idején sem kellett fagyoskodniuk a vaksötétben az utcákon. A ravasz polgármesternek azonban nem az volt a szándéka, hogy népe boldog legyen. Ellenkezőleg, mindössze befolyásos barátai előtt szeretett volna tisztelegni egy szentestére időzített, fölöttébb szokatlan bűvészmutatvánnyal, melynek csúcspontján a résztvevőknek a valaha látott legmonumentálisabb csillaghullásban lehet része. A polgármester tudta, hogy a befolyásos emberek szeretik a csillaghullást, s hogy a legnagyobb örömöt azzal okozza nekik, ha mesterségesen elhullajt egy igaz csillagot a színük előtt. Éjt nappallá téve gyakorolta fellépését, hogy a nagy napon minden a terv szerint menjen. Végül elérkezett a szenteste. A polgármester felállt a képzeletbeli karácsonyfa elé épített színpadra, s nekiveselkedett a nagy mutatványnak.

– Tessék, csak tessék! Jöjjenek közelebb, és csodálják meg ezt a gyönyörű karácsonyfát, vegyék szemügyre gazdagságát, díszeit, s különösen páratlan csillagkoronáját! Ugye, nem láttak még ehhez mérhető szépséget? De tudják-e, hogy minden szépség múlandó, s nem érdemes olyasmire alapozniuk a boldogságukat, ami ma él még, de holnapra könnyedén elillanhat? Alapozzanak inkább a cirkuszra, hiszen a cirkusz, a szórakozás örök! Nézzék csak meg ezt a tündöklő csillagot. Nem vágyják-e a szívük mélyén, hogy e káprázatos délibáb a szemük láttára hulljon el? Vallják csak be, hogy erre vágynak. Nos, nem kell tovább várakozniuk, én ugyanis elhoztam önöknek azt a csillaghullást, amelyhez foghatót a legmerészebb álmaikban sem tapasztalhatnak! Jöjjenek, s nézzék végig közvetlen közelről, amint ez a mennyei tünemény egy pillanat alatt eggyé válik az enyészettel, s ami a legfontosabb: ne feledjenek el közben kívánni valamit!

A polgármester ezzel csettintett egyet az ujjaival, s a képzeletbeli karácsonyfa valóban úgy tűnt el a csillag alól, mintha sohasem létezett volna. Hanem a fényes csillag a polgármester döbbenetére ott maradt a levegőben. A csillagok már csak ilyenek. A levegőben is megállnak.

A szökés

/0 Hozzászólások/in , /by

Hol volt, hol nem volt, létezett egyszer a galaxis legeldugottabb szegletében egy felfordult bolygó, amelyet csupa ítélőbíró lakott. Ezen a bolygón mindent, ami jó, rossznak igyekeztek feltüntetni, s mindent, ami hitvány, nemesnek. Egy nap megesett itt az egyik legnemesebb cselekedet, s az ítélőbírók évszázados szokásaikhoz híven hamar elkezdtek azon munkálkodni, hogy a bolygó összes lakosa bűnösnek tekintse azt az embert, aki a cselekedetet indítványozta. Az istenek gondterhelt ábrázattal követték nyomon a bírák ténykedését, hiszen ők tudták, hogy a legnemesebb tetteken nem fog az emberi rosszindulat, legyen az bármily körmönfont. Az egyik bíró azonban olyan eltökélten követelte a felfordult igazságot, hogy lendületével csakhamar a többieket is csatasorba állította. Teltek, múltak a hónapok, de a legnemesebb cselekedetet indítványozó ember hírnevén sehogyan sem akart csorba esni. Az eltökélt bíró ezért úgy döntött, meglátogatja az isteneket pompás bolygójukon, s ellopja tőlük a mindenkori galaktikus igazságot, hogy azután a saját bolygóján elismerhető felfordult igazságot varázsoljon belőle. Ez a bíró azonban nem volt varázsló, hiszen a varázslók tudják, hogy a mindenkori galaktikus igazságból a legmonumentálisabb emberi erőfeszítés árán sem születhet teljes értékű felfordult igazság. Meggyűlt hát a baja a lopott szajréval, de az évek során sziklaszilárdra csontosodott kitartása meggyőződései mellett végül csak-csak termett némi gyümölcsöt. Sikerült halálos ítéletet hoznia a legnemesebb cselekedetet indítványozó ember fölött. Az istenek nagyon megharagudtak, mert immár mindannyiuk előtt ismeretessé vált, hogy az eltökélt bíró nem ismer mértéket a rosszmájúságban. Leszálltak ezért a felfordult bolygóra, s a helyiek álarcát magukra öltve sorsközösséget vállaltak a legnemesebb cselekedetet indítványozó emberrel. Az eltökélt bíró sorban tömlöcbe záratta az álarcos isteneket. Ugyanabba a fogdába kerültek, ahol a nemes lelkű ember várakozott halálos ítéletének bevégzésére, így könnyedén kapcsolatba léphettek vele.

– Hé, te! – szólt egy nap az egyik isten a nemes lelkű emberhez. – Szegődj bátran az asztalunkhoz, mi nem hiszünk a szóbeszédnek. A legtisztább indíttatásoknak szemlátomást a legkegyetlenebb büntetés a jussa errefelé, de tudd, hogy nem kötelességed elfogadni azt a büntetést, amelyet egy tőled semmiben sem különb embertársad mért a fejedre. Gyere, ülj közénk! Segítség nélkül nem jutsz ki innen.

– Talán nem is akarok kijutni. Vállalom a tettem következményét, akkor is, ha az nyilvánvalóan félreértelmeztetett, s kimenetele számomra kedvezőtlen – felelte a nemes lelkű ember.

– Térj már észhez, barátom – kurjantotta egy másik álarcos isten cinikusan. – Megbolondultál tán, hogy az életedet a feltétlen felelősségvállalás oltárán akarod feláldozni? Hiszen eldobnivaló életed csak egy van, de ügy, amelynek védelmében az életedet felajánlhatod, éppenséggel akad egy pár. Biztosan azt kívánod-e, hogy egy közönséges, hatalomvágytól megrészegült embertársad határozza meg helyetted az életed adekvát ellenértékét?

A nemes lelkű ember ezután az istenek asztalához ült, s figyelmesen hallgatta eszmecseréjüket az életről, a halálról, s az üzletről. Rövidesen takarodót kiáltottak a fegyházban. Másnap ebédkor ismét egybegyűlt a társaság, hogy megejtsék a végső simításokat szökési tervükön.

– Háromig számolok, s azután ennél az asztalnál mindannyian pomerániai törpespiccekké változunk – zárta beszédét a legöregebb isten, elszámolt háromig, s csakugyan spiccé lett az összes fegyenc. A spiccek pedig könnyedén átjutnak a rácsokon.

Kötéltánc

/0 Hozzászólások/in , /by

Három napja vártuk. Csak aszalódtunk a napon. Néha a nagyvitorla árnyékában találtunk menedéket, néha csak a sapka ellenzője bújtatott.

Siófok felől jött a kifújt szél. Láb a gurtniban, hátra hajolva a vízbe ért a fejünk. Megsiklott a műanyag test. Feszült a tíz négyzetméter, recsegtek az elhasznált kötélfogók. Élveztük minden pillanatát. A hajós mogorván veszi tudomásul a szélcsend megmásíthatatlan mivoltát, mosolyát csak a testről leváló víz hangja csalja elő. Csurgott rólunk a víz, néha beleélesítettünk egy hullámba csak azért, hogy a vízpermet beboríthasson minket. Amikor érzed a hátsódon a szelet, na az az igazi! Csak erről beszél a vitorlázó, a siklóernyős, a bázisugró. Amikor megérint az elemek igazi ereje. Érzed, amikor a kötél vörösre dörzsöli a tenyereden megmaradt bőrt. Érzed, amikor foggal már nem tarthatod, pedig kellene még egy harmadik kéz is kormányzás közben. Ilyenkor szeretsz bele.

A Nap lemenőben volt. Almádinál járhattunk, amikor a Bakony felett a fekete szellem hizlalni kezdte önmagát.

Aznap nem hallgattunk időjárásjelentést, és önfeledt ostobaságunk a viharjelzést is figyelmen kívül hagyta. Ahogy a hegymászó a csúcs előtt, a barlangász a láthatatlan mélység bűvöletében, mi sem kerestük időben a kikötő védelmét. Gyakorlott hajós tudhatta, a közeli part a legtávolabbi, mi mégis északnak vettük az irányt.

A szél leállt, a cérnából rögtönzött széljelzők lógtak a drótkötélen. Döghullámokon bukdácsoltunk. Az árnyék ráfeküdt a domboldalra, nagysága előtt hajlongtak a sokat látott fűzfák. A nádas elfeküdt, a vihar baljós árny-seregként rohant felénk.

Kisvártatva jött a fújás. A feketeség testet öltött. A viharóriás üvöltése azonnal szétszaggatta az orrvitorlát. Foszlányai tucatnyi széljelzőként mozdulatlanul, vízszintesen álltak a levegőben. A vitorla össze-vissza, csattogó hanggal lobogott, a sarkába bekötött kötél vészjóslóan írta nyolcasait közvetlenül az arcunk előtt. Ezt a hajót nem orrvitorla nélkül tervezték. A vihar azonnal átírta a fizikát, megoldhatatlan helyzetbe taszítva minket.

Egyensúlyát vesztve a hajó önhatalmúlag irányt váltott. Hiába helyeztük át a testsúlyunk, nem volt elég időnk kiengedni a nagyvitorla behúzó kötelét. Befúrta magát egy hullámba, a fara kiemelkedett a vízből, tótágasként mutatva a test törékenységét.

Azonnal felborult. Mindketten a vízbe estünk. A lábam belegabalyodott egy kötélbe. Talán a felhúzóba. Éreztem, hogy a hajótest alatt lehetek. Nem estem pánikba, sokszor szórakozásból is felborítottuk a hajót, amikor órákig álltunk egy lavórban az olajszerű vízben.

A lábammal lefejtettem magamról a cipőmet, majd a kevlár fogságából kibújtattam a lábfejem. Egy karhúzással a vízfelszínre értem. A társam a kikötőkötelet fogta és a part felé úszott, hogy szélirányba fordítsa a hajó orrát. Ha az árbóc leszúr az iszapba, nincs esélyünk felállítani a hajót.

A szél egyre erősödött. Esni kezdett, nagy szemekkel, jéggel. Verte a fejünk tetejét. Sapkánk régen elúszott. Felmásztam a svertre, és billegtetni kezdtem a hajótestet. Mindhiába, a szél ereje a meggörbült árbócot mélyen az iszapba préselte. A két kikötőkötelet leoldottuk és az uszonyra dobtuk.

A levegő egyre nehezebbé vált. A part valószínűtlenül távolinak tűnt, a belélegzett vízpára a hajótörött kaszásaként szúrta tüdőnket. Már nem láttuk a Napot, a vihar közben tűnhetett el a látóhatár peremén. Elhelyezkedtünk a felborult hajó alján. A szél továbbra is fújt, már nem tudtuk megkülönböztetni az esőt a megfújt tajtéktól.

Nagyon fáztunk. A levegő hidegebb volt, mint a víz, ezért egyre többször merültünk meg a vízben. Nedves ruhánkban, dideregve vártuk a mentés reménykeltő zúgását.

Az eső és a szél is elállt, néhol már a csillagok is előbújtak rejtekükből. Nyár volt, mégis csonttá fagytunk. Fájt az ülés, fájt az egyedüllét, pedig ketten voltunk. Alig szóltunk egymáshoz, beszéd helyett csak a fogaink vacogása hallatszott. Talán egymást hibáztattuk, talán magunkat a történtekért. Kísértetiesen lassan múlt az idő, rohanva a pusztulásunk felé.

 Először elgémberednek az izmok, majd egyre kevésbé engedelmeskednek. Az aggódás egy pillanat alatt csap át félelembe. Hirtelen megcsúszom a gélen, derékig vízbe merülök, pedig mostanra száradtam meg.

– Kössük ki magunkat! Nem érzem az ujjaim – hallottam a halk szavakat.

– Szorító nyolcassal, keményen!

A kikötőkötelet kétszer áthurkoltam a felborult hajó égnek meredő uszonyán, majd deréktájon odakötöttem magam. A nyolcas olyan csomó, ami feszesen, keményen tart akkor is, ha a test és a kar már nem képes mozgásra.

Túlélni a Balatont? Hiszen átlátsz a túlpartra! Ha a felénél ülsz egy tutajszerűségen, mindkét part egyformán elérhetetlennek tűnik. Úszni biztos halál, a szél elporlasztja a víz felszínét, levegőt véve fulladsz meg.

Testem lángolt, már nem éreztem a hideget. Igazság szerint semmit sem éreztem. Még az idő múlását sem.

Még nem lehet éjfél, hiszen még élünk. Egymásnak háttal ültünk, köztünk a laminált műanyag. Szinte éreztem az üvegszálak szúrását, mely minden mozdulatra mélyebbre nyomta fullánkját a testembe. A tüdőm ritmusosan sípolt. A Hobo Blues Band „Halál apája” jutott az eszembe. Testem életben tartása eggyé vált annak ritmusával. Azt hiszem, ekkor adtam fel.

Gondolataim messze jártak. Szüleimen, az elmulasztottokon, s akik ismerni sem akartak. A vágy hiánya értelmetlenné teszi a jelent és elsöpri a múltat. Mert nincs semmi, nincs ma, nincs holnap. A perc van és a másodperc, ami furcsa ritmussal egyre hangosabbá vált.

Valahol messze egy motorcsónak hangja hallatszott, talán felénk tart. Vagy csak az enyhe szellő hozza az annyira vágyott hangokat?

Mindketten dobolni kezdtünk a hajótesten. Egyre erősebben vertük a hajó alját, minden ütéssel közelebb kerültünk az áhított hajócsavarhoz vagy az ájulás pillanatához.

Egyszer azután elhalkult, majd elcsendesedett.

– Megvagy? – kérdeztem, fejem oldalt fordítva. Az uszony korlátozta a látóteret, így nem láthattam.

– Csak pihenek.

Egyre erősebben kezdtem ütni a hajó alját, az állandó zajjal fenntartva társam éberségét. Mindketten láttuk a „Titanic” klasszikus jelenetét, amin persze jót röhögtünk. Leonardo, te lúzer!

Reflektor fénye vágott az arcomba. Nem hallottam a motor zaját, mindent elnyomott bensőm hangja. Talán még akkor is doboltam, amikor lágy hullámokkal mellénk álltak, de szemem becsukva elmerültem saját világomban.

A mentőautóban tértem magamhoz. Egy nőt láttam magam mellett. Mosolygott, amikor kinyitottam a szemem.

– Ő jól van? – kérdeztem alig hallhatóan.

A mosoly úgy illant el az arcáról, mintha kísértetet látott volna. Elfordította fejét, inkább kinézett az ablakon.

– Azt mondták, túl laza volt a csomó.

A bánatos grófnő

/0 Hozzászólások/in , /by

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer a világon egy grófnő, akiről az hírlett szerte a birodalomban, hogy ha ő egyszer beleszeret egy férfiba, az a férfi egy éven belül megtalálja élete szerelmét egy másik nő személyében. A grófnő végtelenül egyedül és becsapva érezte magát, amiért a férfiak szakadatlanul csak azért környékezték meg őt, hogy ezzel biztosítsák a maguk számára az életfogytiglani szerelmet. A férfiaknak sem volt azonban könnyű dolga, mert álmaik asszonyát csak akkor nyerhették el, ha a grófnő szíve valóban lángra lobbant az irányukban. Ez azt jelentette, hogy óhatatlanul össze kellett törniük a grófnő szívét, mielőtt sorsukat rendezettnek tekinthették. De az ember önző teremtés, s a férfiakat egyáltalán nem zavarta annak tudata, hogy sorsuk jobbra fordulásának egy úrhölgy teljes, ám meddő elköteleződése az ára. Az évek így igaz szerelem híján teltek a grófnő számára, s mindenki tudja, hogy mi történik azokkal, akiket álságosan szeretnek: szívük olyannyira elfeketedik, hogy időnként olybá tűnik, mintha nem is volna szívük, hanem csak egy feneketlen üresség tátongana annak helyén. Így történt a grófnővel is. Elfeketedett a szíve, s néhai erényei az enyészet martalékává lettek. Hanem egy nap az útját szegte egy másik grófnő, aki történetesen ugyanezzel a nehézséggel küzdött a szomszéd birodalomban. Azonnal megtalálták a közös hangot, s mire az éjszakát elűzte a hajnali kakasszó, egymásba szerettek. Boldog volt a grófnő, hiszen méltó társra lelt, s idővel az erény is újra a házához szegődött.

Az utolsó szerenád

/0 Hozzászólások/in , /by

Hol volt, hol nem volt, tartatott egyszer egy zenés ünnepség, amin az ország összes kimagasló tehetségű zenészpalántája részt vett. A fellépés nem volt kötelező, de erősen ajánlott volt, minek után olyan prominens vendégek is előfordultak a vendéglistán, mint Lincoln Wright vagy Magnus Patton. Ezek az emberek köztudottan arról voltak híresek, hogy ha meghallották, hogy valakinek a környezetükben transzcendens adottságaik vannak, nem haboztak életfogytiglani szerződést ajánlani neki valamelyik lemezkiadójuknál.

Colia szerény lány volt. Nem sokat dalolászott életében, de amikor néhanapján mégis csak úgy álltak be a csillagok, hogy kedve szottyant dalra fakadni, olyankor beletette szívét-lelkét. Akaratlagosan. Ezen a mulatságon azonban olyan dolog történt vele, amit azután soha többé nem tudott oly mértékben feldolgozni lelkileg, hogy szívből énekelhessen. Megerőszakolták. Nem, nem. Nem a szó hagyományos értelmében. Tudniillik, a lelkét erőszakolták meg.

Az este lightosan indult, mindenki kellemesen eltársalgott a barátjával, barátnőjével. Colia egész nap nem evett semmit, ezért mielőtt kikérte volna az első sörét, elfogyasztott egy csomag otthonról hozott kekszet. Szép lassan oldódott a hangulat, a különféle klikkek immár egymás között is csevejre indultak. Liana és Diana arra kérték Coliát, énekeljen el nekik egy dalt, Colia azonban visszautasította a felkérést mondván, hogy a kért dal nagyon nehéz. A lányok tudták, hogy Colia korábban már elénekelte ezt a dalt, ezért nem értették, mi okoz számára fejtörést a dologban. Colia ekkor udvariasan elmagyarázta nekik, hogy éreznie kell a chillt ahhoz, hogy ilyen nehéz feladatra szánja el magát.

Colia másnap egy franciaágyban ébredt. Körülnézett a szobában, de semmit sem ismert fel a látott tárgyak közül. Félve megemelte a mellkasán pihenő takarót, hogy megbizonyosodjon arról, hogy nem mezítelen. Idegen pizsama volt rajta. Tétova léptekkel kiszállt az ágyból, s az ajtó felé eredt. Rettegett, mert fogalma sem volt arról, kit fog az ajtó mögött találni. Végül is csak egy barátnőjébe futott bele, aki elmesélte neki, hogy az előző este annyira lerészegedett, hogy nem akarta egyedül hazaengedni, ezért inkább a saját családja házába vitte. Colia megköszönte a barátnőjének, hogy nem hagyta magára ebben a kínos helyzetben, s hazaindult.

Este ismét zenés mulatságot rendeztek. A francia chansonokat kedvelő leánytömeg a Morton téren gyűlt össze, s onnan indultak tovább a kultúrközpontba. Colia barátnője úgy gondolta, hogy megvicceli Coliát, így amikor a lány megérkezett a helyszínre, nem átallt máris szóba hozni az előző estét. Megvárta, amíg Colia hangosan elismeri, hogy szinte semmire sem emlékszik a történtekből, majd flegmán, fennhangon a következő megjegyzést tette:

– Ja hát nem volt semmi, ott feküdtél halottan a füvön, és senki arca meg sem rebbent.

Colia arcára kiült az aznap reggel megismert rettegés. Nem, nem a haláltól félt, hiszen a történelem ezen pontján már senki előtt sem volt ismeretlen a halál mibenléte. Colia azt nem tudta elképzelni, hogy mi vezethette el őt odáig, hogy megölje magát, hiszen szerette az életet, s szeretett énekelni is. Tudta, hogy a halál után már nem szól a zene, ezért sohasem akart meghalni, mert a zene volt a mindene. Még akkor is, ha ritkán zenélt. “Ezt nem volt joguk megtenni velem” – ismételgette magában, mire vett egy mély levegőt, és elsétált a rendőrségre, hogy feljelentést tegyen.

A darazsak természetéről

/0 Hozzászólások/in , /by

Darazsat tartani könnyebb, mint azt sokan gondolják. Hálás jószág, ha jól bánnak vele, kitűnő házőrző válhat belőle. A poloskafélék kevés természetes ellenségének egyike, így nagy szolgálatunkra lehet azzal, hogy elriasztja a háztól a bután zümmögő, lecsapáskor ocsmány bűzfelhőt kiengedő zöld vagy barna kis szörnyetegeket. Ugyanígy a galambok és más szárnyas patkányfélék is nagy ívben elkerülik az általuk őrzött padlásunkat, teraszunkat, erkélyünket.

Darazsaink igénytelenek, etetni egyáltalán nem szükséges őket, nagy kánikulában esetleg egy tálka vizet kirakhatunk nekik, de tulajdonképpen a nélkül is képesek boldogulni. Fészküket maguk építik, méghozzá saját készítésű papírból. A tetőtől kezdik meg, felülről lefelé haladva, követve a rátóti hagyományt. Ablaka nincs, csak egyetlen bejárat az alján. Hatszögű sejtekből áll, a királynő ezekbe teszi a lárváit, melyeket a kolónia alapításakor még ő maga nevel fel, később ezt a munkát kiszervezi az időközben felnőtt utódainak. A fészket mindig esőtől védett helyre kell helyezni, mivel a papír nem vízálló.

Családi háznál a padlás természetes élőhelyük, de panel esetén darazsaink elhelyezése számára ideális az erkély. Ha okosan szellőztetünk, szigorúan éjjel, amikor a darazsak alszanak, a lakásunkból folyamatosan kiáramló levegő átitatja a fészket, a királynőt, a lárvákat, így a rovarok tényleg a mi darazsaink lesznek, ismerős illatunknak hála nem támadnak ránk, legfeljebb olyan szélsőséges esetben, ha direkt ártani próbálunk nekik. De miért is tennénk ilyet? Mindenesetre fontos és mindenképpen megjegyzendő, hogy aki allergiás a csípésükre, inkább ne tartson darazsat! Ha nincs a közelben antihisztamin vagy valaki, aki hívja a mentőket, valószínűleg meghalunk. Amennyiben nem vagyunk érzékenyek marásukra, és valami szerencsétlen félreértés folytán mégis elszenvednénk egy csípést, az alábbiak szerint járjunk el:

Lehetőleg a csípés olyan testtájon érjen minket, amit elérünk a szánkkal. Kar, kézfej. Hajlékonyaknak has, láb. Nagyon hajlékonyaknak fül vagy tarkó. Ez azért fontos, mivel ha ki tudjuk szívni a mérget, sokkal kisebb lesz a duzzanat, és kevésbé fáj. A darázsmérget lenyelni nem kell, mert bár nem ártalmas, nagyon keserű. Ez a benne lévő kininnek köszönhető, így tulajdonképpen maláriafertőzés esetén mégiscsak nyeljük le.

További lényeges tény, hogy bár a darazsak jobban tájékozódnak, mint például a legyek, amennyiben erkélyünk redőnnyel van felszerelve, nem biztos, hogy ki fognak találni az ujjnyi kis réseken, valószínűleg fel-alá repkednek majd napfelkelte után, egyre idegesebben, amíg mi magunk fel nem kelünk, és ki nem engedjük őket. Ilyenkor mindig hálásak, bár ezt nem mutatják. Tehát, ha nem akarunk minden reggel több tucatnyi dühösen repkedő darázs közé kilépni redőnyfelhúzás céljából, éjszakára ne engedjük le teljesen, hagyjunk számukra legalább egy tízcentis kijáratot, hogy időben el tudjanak menni vadászni.

A darázs szapora állat, nyár végére előfordulhat, hogy születik egy újabb királynő, a raj kettéoszlik, és építenek egy második fészket. De ne aggódjunk, a kolónia ezáltal csak bővül, ők is ismerik a feromonjainkat, nem veszélyesebbek, mint az eredeti csapat.[1]

[1] Az összefoglaló Varro De Vesparum natura című elveszett munkája alapján készült, melyet Jorge Luis Borges talált meg 1937-ben, amikor segédkönyvtárosként feldolgozta Miguel Francisco Orozco y Jiménez jezsuita misszionárius 16. századi hagyatékát. A legendás mű rögtön magára terelte a filológiai közvélemény figyelmét, ahogy a biológia tudománytörténete is új adalékokkal bővült általa. Kijelenthetjük, hogy amit ma tudunk az ókori darazsakról, azt mind ennek a felfedezésnek köszönhetjük. (Az írás értékéből fikarcnyit sem von le a tény, hogy sosem létezett.)

Ében

/in , /by

Stern úr már a harmadik készlet láncvezetőt vásárolta a héten, és még csak szerda volt. Tibi, a boltos, megcsóválta a fejét. Mit művel az öreg, hogy így kopik neki a cucc? Mit vág vele, talán csontot? Érthetetlen. Biztos Stern úr is az a fajta ember, aki nem tud mit kezdeni magával, miután nyugdíjas lett, és keres valami elég költséges és fárasztó hobbit ahhoz, hogy ne hallja az órája ketyegését. Sanyi az anyja életére esküdözött a kocsmában, hogy péntek hajnalban egy akkora láncfűrésszel ment be a fészerbe, amilyeneket csak a kanadai favágós műsorokban látni. Persze nem hitte el senki, hisz Sanyi már túl volt jónéhány körön addigra, az anyját meg sosem ismerte. De aztán Józsi is megerősítette, hogy egész nap zúg, berreg a fűrész abban csűrben, mintha a Noé bárkáját építené. Tibi felnevetett. Még, hogy bárkát? Maximum egy akkora csónak fér az épületbe, ami jó, ha a kacsaúsztató túlpartjáig kibírja. De igaz, ami igaz, Stern úr tényleg furcsán viselkedik egy ideje.

Múlt hónapban is jött az a futárkocsi, és valami nagy kartondobozt kézbesítettek. Majdnem három méter hosszú volt, a két behemót alig bírta kiemelni. A kukás Peti később megtalálta a doboz darabjait a szemétben, azt mondta, mindenféle idegen nyelveken álltak rajta feliratok, származási hely: RSA. A kocsmában senki nem tudta, melyik ország lehet, végül abban maradtak, hogy az R meg az S miatt biztos valami orosz tagköztársaság. Tibi szíve egy pillanatra kihagyott, csak nem atombombát épít ez az eszelős? Gyorsan lenyúlt a pult alá egy kis szíverősítőért, kortyolt egyet, összeborzongott. Na, mindjárt jobban tud gondolkodni. Biztos nem atombomba, azt nem láncfűrésszel csinálják, hanem legalábbis hegeszteni kell, meg talán sarokcsiszoló sem árt hozzá, ezekhez meg nem vásárolt felszerelést az öreg. De akkor vajon miben sántikál?

Másnap úgy döntött, rákérdez, de Stern úr csak annyit mondott, hogy nem mondhat semmit, de nagy meglepetés lesz az egész városnak, sőt az emberiségnek is. Aztán vett vízmértéket, lézeres távolságmérőt és sarokcsiszolót. Tibinek elszorult a torka. Mi folyik itt, kérem? Aznap este sokáig tárgyalták a dolgot a haverokkal, fogytak a sörök, de nem jutottak dűlőre. Feri, az ács nyugtatta őket. Biztos semmi veszélyeset nem tesz, Stern úr egész életében kertészeti mérnök volt, olyan orchideákat és húsevő növényeket nevelt, hogy néha még külföldről is a csodájára jártak. Talán csak egy új szerelvényt vagy állványzatot készít a virágainak, aztán ki tudja, akár még az újságba is bekerülhet.

Vasárnap éjszaka rövid áramszünet volt az egész városban, hétfőn pedig Stern úr nem ment be a barkácsboltba, és megszűntek a zajok is a portáján. Aztán mivel péntekig semmi hír nem jött felőle, Tibi úgy gondolta, utánanéz. Elment hozzá, bezörgetett, csend. A kis Suzuki árván parkolt a ház mellett, kerekei már eresztettek. Hahó, Stern úr! Semmi válasz. Az egész udvar felett valami feszültség érződött, Tibi tarkóján felállt a szőr. Lenyomta a kiskapu kilincsét, engedett. Irány a fészer. Kitárta az ajtót, a tompa délutáni fény feltárta a helyiség titkait. Tibi felüvöltött.

A rendőrség hívta a helyszínelőket, akik végül a Műegyetemről kértek segítséget. A fizikusok megállapították, hogy a feltehetőleg ébenfából faragott monolit élhosszúságai pontosan 1:4:9 arányban viszonyulnak egymáshoz. Ilyen pontos méréseket a barkácsboltban vásárolt eszközökkel nem lehet elvégezni. A tárgy enyhén sugárzott a gamma-tartományban. A fészert és az ügyet lezárták.

Tibi történetét, miszerint amikor kinyitotta az ajtót, Stern úr még ott állt a monolit mellett, és a huzattól porrá omlott, nem hitte el senki. Igazából Tibi sem.

Hitelesség

/0 Hozzászólások/in , /by

Tény: 1849-ben Flaubert és barátja, Du Camp megmásszák a nagy Kheopsz-piramist, aminek a tetején Flaubert megtalálja egy Humbert nevű roueni parkettakefélő, potenciális szatír névjegyét.

Fiktív tény: 2671-ben Brett Shaw ezredes talál egy mészkőbe karcolt angol nyelvű feliratot a Kheopsz piramis belsejében. „Itt járt Y. Katchikan 1945. XII. 05.”

A két esemény között látszólag nincs semmilyen összefüggés. Az első egy ellenőrizhető, dokumentált eset, semmi okunk kételkedni benne, hogy valóban megtörtént, és hogy valóban így történt meg. A második puszta kitaláció, aminek az igazságtartalmát nem fogjuk tudni ellenőrizni az elkövetkező hét évszázadban, illetve csak azt a részét erősíthetnénk vagy cáfolhatnánk meg, hogy létezik-e az említett felirat a piramis belsejében. Tekintve, hogy már egyáltalán nem olyan egyszerű bejutni Egyiptom ősi műemlékeibe, mint hajdanán, vállalkozásunk sikere legalábbis bizonytalan. És különben is, miért akarnánk energiát pazarolni arra, hogy két teljesen más súlycsoportba, kategóriába tartozó dolgot összehasonlítsunk? Az első egyértelműen megtörtént, a másik puszta fikció.

Viszont, ha jobban megkapargatjuk a felszínt, zavarba ejtő részletekre bukkanhatunk. Geoffrey Braithwaite leírja igényes Flaubert-életrajzában, hogy az iróniát igencsak kedvelő, de a vonatokat különösebben nem szívlelő író nem csak úgy belebotlott a névjegybe. Előző éjszaka barátja, Du Camp titokban felmászott a piramisra, és ott elhelyezte a kártyát, bízva abban, hogy Flaubert majd megtalálja. Ezzel az adalékkal már meg is kérdőjeleződik a történet egyik fontos eleme, a spontaneitás. És egy újabb csavar még jobban megkeveri a helyzetet. A névjegyet nem Du Camp hozta magával, ő Flaubert összecsukható cilinderének szalagja mögül szedte elő. Tehát akkor lehet, hogy maga a híres író csalta csapdába útitársát, elhelyezve egy ilyen profán tárgyat a holmijában, hogy majd később megtréfálhassák? Ezek alapján tekinthetjük egyáltalán hitelesnek a „tényünket”?

De térjünk rá „fiktív tényünkre”. A történet Harrison Fawcett Aranypiramis című kisregényében olvasható. Megtudhatjuk, hogy a felirat zavarba ejti a pretoriánust, mivel legjobb tudomása szerint a 21. századi science-fiction irodalom közkedvelt hőse, az Antony Sheenard által megteremtett York Katchikan először csak egy 1999-ben megjelent novellában bukkan fel, tehát lehetetlen, hogy valaki 1945-ben az ő nevében helyezett volna el humorosnak szánt feliratot a mészkőben. Az nem merül fel benne, hogy egy ténylegesen ilyen nevű ember járt arra 45-ben. Ahogy az sem, hogy a többek közt időutazásra is képes York esetleg egy valóban létező személy volt (lesz?), pedig ez nyilván feloldaná a rejtélyt.

Hány réteg iróniát bír el egy írás? Geoffrey Braithwaite például nem igazi. Őt Julien Barnes hozta létre Flaubert papagája című regényének főhőseként. Már amennyire hősnek tekinthetünk egy idősödő angol orvost, aki Flaubert-életrajz írására áldozza szabadidejét. Brett Show és York Ketchiken persze hősök, nagydumás vagányok, olyan tűzerővel, amivel öt perc alatt lerendezhetnék a kurszki csatát. Előbbi azt hiszi utóbbiról, hogy csak regényalak, utóbbi viszont tudja az előbbiről, hogy létezett, és fontos szerepe volt a 27. századot lezáró eseményekben. Fawcett és Sheenard barátok, így érthető, hogy műveikben miért helyeznek el rendszeresen humoros utalásokat, easter egg-eket egymás hőseivel kapcsolatban. De vajon véletlen, hogy Fawcett az Aranypiramisban megírt egy olyan poént, ami ennyire emlékeztet a Barnes regényében megjelent történetre? Vagy, ha hihetünk a leírtaknak, a Flaubert és Du Camp között lezajlott évődésre, de amíg nem olvassuk el magunk is a vonatkozó forrásokat, addig biztonságosabb fenntartásokkal kezelnünk mindent. Hogy dönthetnénk el, mi igaz, mi hamis, mi irónia és mi egyértelmű tény, ha nem járunk magunk is utána?

Mindenesetre a kérdést, hogy Fawcett olvasta-e Flaubert papagáját, talán nem lesz olyan nehéz kiderítenem, mivel egy magyar íróról van szó. Egyszer talán ráírok Facebookon, hogy legalább egy kérdésre kaphassak megnyugtató választ.