Anton az ablaknál állt, és az ötvenemeletnyi mélységben mozgó, száz és száz idegen fajból összeálló, színes hullámzó, hömpölygő folyamot nézte alant, végig az utcák és emeletes felüljárók során. Aztán felemelte a tekintetét a magasba, a toronyházak, felhőkarcolók, gigászi biodómok fölé, ahol troposzférát elhagyó űrhajókat látott, amelyek gyorsan távolodtak, aprócska, lényegtelen ponttá zsugorodva, hogy végül a lebegő városok közötti légifolyosót elhagyva sorra kilépjenek a bolygó gravitációs teréből.
A lenti felhőkarcolók és a lebegő városok között pedig ott volt az alkonyati nap, amely a horizont vonala fölött narancsvörösre festette az eget.
– Szép – mondta Anton Amarettának, majd visszatért a baldachinos ágyhoz, amelyben a nő a fehér selyempárnák között kényelmesen elfeküdt. Anton leült az ágy szélére, a nő mögéje kúszott, két karjával átkarolta, míg másik kettővel felvett két poharat egy kis faragott faszekrényről.
– Mi a szép, szerelmem? – kérdezte Amaretta.
Mindketten meztelenek voltak.
Anton elmosolyodott.
– Te és a világ.
A férfi ivott a borból, majd a nő forró szája fölé hajolt.
Csókolóztak.
– Neked nem szabad hinni – nevetett a csók után Amaretta. – Te író vagy. A szavak mestere. Sosem mondasz igazat. Lódítasz, szépítesz, kiszínezel, átköltesz…
– Az írók kötelessége mindig igazat mondani – mondta a férfi, majd kiürítette a poharát, és letette a földre. – Különben hiteltelenek leszünk. Szólni a szerelemről, a fájdalomról, életről és halálról csak őszintén szabad. Teremteni csak hitelesen érdemes.
– Csalsz. Mindig csalsz. Most is hazudsz!
Amaretta is ivott, majd lendületes mozdulattal eldobta a poharat, amely a levegőben dematerializálódott. Sohasem ért földet.
A férfi szomorúan nézett utána.
– Átformáljuk a világegyetemet és annak törvényeit – mondta. – Annak a pohárnak a falnak kellett volna csapódnia, és szilánkjaira törnie. Amikor mezítláb kifelé megyek, a szilánkok meg kellene vágják a lábamat. Véreznem kéne. Szerelem, bor és vér… Ezeréves történeteket élünk újra és újra mégis máshogy. Én nem hazudok, de miért is hazudnék, amikor valahol vagy valamikor egyszer minden igaz lesz.
– Ez csak technika. – Amaretta úgy érezte, magyarázkodnia kell. – Teleportáció és a házat irányító mesterséges intelligencia.
– Technika, igen. És a táguló világ. Ezernyi formája az életnek. – Anton fura módon bánatosnak tűnt. – A világ minden fantáziát felülmúlóan összetett és csodálatos.
– Miért érzem úgy, hogy ez elszomorít?
– Nem ez szomorít el.
– Az este?
– Az este csodás volt.
Mosoly futott át a férfi vonásain, és a nő mellé dőlt, végig az ágyon. Amaretta hozzábújt, és simogatta két kezével. Egy csókot nyomott a vállára. A férfi átkarolta, és magához vonta a teste melegébe.
– Meríts belőle!
– Régen, a Földön, ahonnan a családom származik, a nőket, akik megihlették a férfiakat, múzsának hívták.
– Múzsának?
– Istennők voltak.
– Szép. Szép gondolat.
– Sosem jártam a Földön. Valahol itt hallottam ezt, ebben a galaxisban, több millió fényévnyire a Tejúttól. A történetek elkísérnek minket a jövőbe. Látod, ez is micsoda felelősség!
Anton Amaretta felé fordult, és kezébe fogta arcát. Nem emberi arc volt, de emberi mértékkel mérve gyönyörű. Most nő volt, és nem számított, mi lehetett még előtte… Ami köztük volt, az lehetett csak igazán szerelem, mert nem adatott meg nekik hosszú jövő együtt, csak önzetlen, lopott pillanatok.
– Ezt írd meg! – suttogta a nő, és leheletének idegen világok afrodiziákumait idéző illata körbefonta a férfit. – Ezt írd meg! Ahogy szeretlek. Ahogy szeretjük egymást. Az ember és a nem-ember. A férfi és az… akinek tekintesz.
– Annyi mindent megírnék – mosolyodott el Anton megint szomorkásan. – Annyi mindent! Amit láttam a világegyetemnek ebben a szegletében, amit átéltem ezekben a naprendszerekben. Amiket ettem a bolygókon, ittam a városokban, amikről beszéltem ezer és ezer különböző létformával. Gyönyörű dolgokat, fájdalmasakat, lehangolóakat és felemelőeket. A kint sétálók történeteit, a dómokban élőkét, az égboltot elhagyókét, maradókét és utazókét egyaránt. A létezés megannyi csodáját, mert mindenkinek egy egész életnyi vágya és meséje van. Mese, amit sző, amíg ereje van hozzá. De sajnos nincs olyan hosszú életű lény, aki mindezt meg tudná írni, ezer emberöltő is kevés hozzá. Téged azonban megírlak. Téged itt, ezen az ágyon. Mindent, ami ebben a szobában zajlott. Egyszerre lesz festmény és dal, illat és érintés.
Anton megint megcsókolta. Amarettának meleg volt ajka, és játékos, vágott nyelve. Meleg volt az öle is, és követelőző a teste. Kívánatos volt, szép és érzelmes, mindemellett okos, és őszinte tűz hajtotta az életben előre az alakváltozásai során át.
Igazi múzsa. Igazi istennő. Négymillió fényévnyire a Földtől, olyan távolságban, ahová ember most még alig jut el.
– Ez az élet – lehelte a nő. – Az igazi élet minden eljövendő perccel.
– Ez az irodalom – suttogta a férfi. – Formába önteni az újat, ami jön, és amit befogadunk. A végén csak a science fiction marad.
…és aztán szeretkeztek hajnalig.
