Sheep Dreams HU

Február 28 – Az Első nap!

Reggel 9:45-kor indul a gépünk, úgyhogy olyan 8 óra körül érdemes elindulni a repülőtérre, hogy időben be tudjunk checkolni. Íme a járatinformációk, hogy képben legyél! 🙂

Mint láthatod, egy feladott 10Kg-os táskát és egy utastérbe vihető kézipoggyászt vihetünk magunkkal az ingyenesen felvihető kisméretű poggyász mellett. Próbáljunk valahogy ezekbe beférni, de úgy, hogy ne legyen sok vagy nehéz cuccunk és akár kirándulni is tudjunk vele. (nem biztos, hogy minden nap azonnal le tudjuk tenni a szálláson a holmit)

Az első uticélunk és az első KÉT éjszakánk helyszíne:

A Londoni szállást két éjszakára fogjuk kivenni, mert csak péntek reggel indulunk tovább egy másik városba 🙂

Érdemes valahol a Hyde Park környékén szállást találni, ha lehet, mert ott sok látnivaló van és kb minden egyenlő távolságra.

A repülő érkezése után amilyen gyorsan lehet le kéne tenni a cuccot és elindulni császkálni, nézelődni, barangolni.

A szerdai napon nem lesz különleges program, úgyhogy bármit kitalálhatunk. Kereshetünk látnivalókat, megnézhetjük a palotát, vagy bármit amire kíváncsi vagy 🙂 Este jó lenne betérni egy tipikus angol pubba meginni valamit 🙂

Ennyi fért bele az első információs csomagba 😉

Végezetül íme néhány véletlenszerűnek tűnő fotó, amik segíthetnek majd a későbbiekben 😉




ÚTICÉL MEGFEJTÉS!

Gratulálok! Megfejtetted a február végi kiruccanásunk helyszínét! 🙂 🙂

.

.

.

.

.

.

.

Az úticélunk nem más, mint…

.

.

.

.

.

.

.

.

.

Nagy Britannia! 🙂 Remélem van útleveled, mert mostmár kell oda is 😉 Ha nincs akkor csináltassunk (nekem sincs)

Játssz tovább, hogy mindent megtudj az utazásunk állomásairól, és a meglepetés programról! 🙂 Ha sietsz, a szállásfoglalásokba még beleszólhatsz… 😉

CSÓÓÓÓK!

Pókod

A hercegnő gyöngyórája

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl létezett egyszer egy picinyke királyság. Ebben a királyságban az volt a szokás, hogy a nemes leányok születésükkor egy igaz gyöngyből készült tárgyat kaptak szüleiktől, amelybe előre belevésték a leány keresztnevét. Amikor kérő érkezett egy családhoz, ez a tárgy szolgált bizonyságul előtte, hogy a házat valóban nemes leány lakja. Az idők azonban gyorsan változtak. Néhány évtized múltán új korszak köszöntött be a királyságba, s karonfogva hozta magával a nemtelenség mindent elsöprő divatát. A nemes származás ténye lassanként terhessé vált a leányok számára, ezért az igaz gyöngyből készült tárgyaikat rejtegetni kényszerültek, hogy kortársaik körében ne keltsenek kellemetlen feltűnést. Így esett, hogy amikor a király egyszülött leánya ifjúkorba ért, az volt az első dolga, hogy nemességének bizonyítékát a birodalom legrútabb mocsarába rejtse. Úgy tervezte, hogy e tárgyat akkor kerítteti elő a mocsárból, amikor egy férfi keresztüllát csínytevésén, megsejti valódi származását és feleségül kéri őt. Hanem az idő kíméletlenül telt, s a királyi ház látogatói, nem lelvén a gyöngytárgyat, bizony, pletykálni kezdtek.

– Nemtelen! – suttogták az utcákban.

– Érdemtelen a címére! – hangzott a kávéházakban.

A hercegnőt rendkívül elszomorította a nép határtalan rosszindulata, de úgy döntött, kitart az elhatározása mellett, s csak akkor fedi fel származását, amikor méltó társra lel. Hat hosszú esztendő telt el, mire kérő érkezett a házhoz.

– Elvenném a hercegnőt – harsogta a fiatal gróf, s igyekezett minden tekintetben a királyi család kedvében járni, nehogy valaki megsejtse, hogy zsebében ott lapul a hercegnő gyöngyórája, amelyet előző éjjel lopott ki a mocsárból. Az ifjú leány mérhetetlenül boldog volt, hogy végre érdemes kérője akadt. Örömében máris a csúf mocsárhoz sietett, hogy előkerítse belőle nemességének bizonyságát. Alámerült a sártengerben, s kereste, kutatta, de nem lelte a gyöngyórát. A ravasz gróf ezalatt a hátsó kapun keresztül távozott, s többé nem került elő. Elkeseredett a hercegnő, mert immáron sem gyöngyórája, sem kérője nem volt. Az emberek értesülvén ténykedéséről ismét fecsegni kezdtek.

– Tisztátalan teremtés! – kotyogták az üzletekben.

– Agyára ment a várakozás, hát már sárban fürdik! – hallatszott a kocsmákban. Négy újabb esztendő telt el, mire a királyi udvarba látogatást tett a szomszéd királyság hercege. Amint meglátta a búskomor hercegnőt, első pillantásra beleszeretett, s fittyet sem hányva annak származására azonnal feleségül vette őt. A leány a nászéjszakán elmesélte a hercegnek gyöngyórája gyászos történetét, s a herceg rögvest megfejtette, hogy kedvesét meglopták. Ismervén a ravasz grófot másnap vizitet szervezett annak birtokán, s odaérve azonnal kivégeztette a galád fiatalembert. A hercegnő gyöngyórája így előkerült, s története szájról szájra terjedő legendává lett a picinyke királyságban.

Gyerekkori szerelem

A Túró-Rudi gyár városában talált meg először az igazi szerelem. Tomi minden szempontból tökéletes választás lett volna a szüleim részéről. Elismert orvos család egyik gyermeke. Persze akkoriban még nem is tudtam. hogy léteznek ilyen szempontok. 

Tomit több lány is kedvelte, közöttük a szomszéd barátnőm is. De én arról álmodoztam, hogy miattam gurul be minden nap a bicajával az utcánkba. Nem voltak gátlásaim, félelmeim, sem elvárásaim. Öt éves voltam. Nem érdekelt a vastag keretes szemüvege sem. Nem azt láttam, pedig ő valószínűleg csak azzal látott, és ez annyira meghatározhatta az életét, hogy később szemorvos lett. 

Engem csak a göndör szőke haja és kék szeme érdekelt, és az, hogy elérhetetlen volt. Ugyanabba az oviba jártunk, így gyakran találkoztunk. Később aztán olyan szerencsém volt, hogy gyakran elkaptam biciklizés közben az utcán. Sokat voltam lent, sokszor egyedül. Kifigyeltem, a nap mely szakaszában jár arra, és biztosra mentem. Kiszámítható volt. Mindig ugyanabban az időben ugyanazt a kört tette meg, és amikor találkoztunk, mosolyogva intett nekem. 

Aztán elmeséltem Gabinak, a barátnőmnek. Néha lejött velem, és olyankor együtt vártuk őt. Gabi sokkal bátrabb volt, és amikor feltűnt Tomi az utca elején, egyszerűen fogta magát, és az utca közepére állt, majd megállította a nagy lendülettel érkező Tomit. Úristen! Tényleg megállt, és beszélt hozzám! Vagyis hozzánk. De ez annyira nem tűnt fel, vagy nem érdekelt. Gabi engem is magával rántott.

Annyira felbátorodtam, hogy képes voltam vele együtt futni a bicikli után. Először csak követtem Gabit, aztán már teljes lendületből futottam utána én is, és hatalmas boldogsággal töltött el, amikor mosolyogva hátranézett. És ezt a kört ismételgettük napokon, heteken, hónapokon át. Néha még az is előfordult, hogy megállt, és lassan gurult velünk, amíg mi mellette sétáltunk, váltottunk pár szót is, megkínáltuk túró rudival vagy azzal, amit épp lecsempésztünk otthonról.

Gabinak kék szeme volt, és gyönyörű hosszú haja. Nagyon szép lány volt. De ez egészen addig nem is tűnt fel, amíg egy nap lementem a szokásos időpontban, és nagy meglepetésemre Gabi a lépcsőház előtt jókedvűen nevetgélt Tomival. Először odamentem én is, de a szokásos üdvözlésen túl semmi különös nem történt. Mintha ott sem lettem volna. Mintha nem rám nézett volna, amikor mosolyogva hátrafordult a bicajáról. Mintha nem miattam kanyarodott volna be aznap az utcába. 

Mintha hiába futnék a gyorsuló bicikli után.

Az ovi után Tomival egy osztályba kerültünk ugyanabba a suliba. Bekerültem az orvos, köztisztviselő, könyvelő szülők gyerekei közé, majd beindult az élet. A gátlások, a félelmek, az elvárások. Tomi is nőtt, és a szőke göndör haja is változott, a szemüvege miatt pedig csúfolták. Sajnáltam. De sosem haragudtam rá. 

Előfordul, hogy annyira visz magával az ár, hogy nem a túró rudiba harapsz, hanem a másik kezedben lévő krétába, és az az igazi keserű felismerés. Néha futunk valami után, ami nem akar minket felvenni. És ez így van jól. 

A túlélő

Richie zajt hallott, megtorpant, szétnézett. A töltést körülvevő erdő a szokott dalait neszezte. Rovarok, levelek susogása, ilyesmi. Megnyugtató semmiségek. Emberszagot sem hozott a szél. Mégis, Richie mereven állva várakozott néhány percig. Az óvatosság nem árt, ideje pedig van bőven. 

Richie-nek nem jött be a vámpírosdi. A csajok éppúgy kerülték, mint előtte, ráadásul már fel sem állt. Úgy tűnik, a vámpírok testi funkciói rohadtul tetszőlegesek. Éhség van, libidó is, ám az ez utóbbi kiéléséhez szükséges készségek már nem működtek. Nem csoda hogy a régi vámpírok frusztrációjukban zsabós ingben hegedültek a mauzóleumuk tetején. Persze ez azelőtt volt, hogy a létezésük széles körben ismertté vált volna. Amikor ő dagadt lúzerként csatlakozott egy wannabee vámpír klánhoz, csak mert tartozni akart valahová. A többiek nagyon menőnek érezték magukat, de Richie valahol mindig kínosnak találta az egészet. Mint amikor a focicsapat kapitánya átdobta egy kukán, „ha vámpír vagy repülj kiáltással”, vagy amikor Mary-Sue mostohafaterja megjött a vadászatból, ők meg talpig feketében és csipkében „Embervér” feliratozású címkével ellátott sangriát ittak a garázsában. A redneck paraszt szó nélkül hátrament a sufnijába, ahol kihegyezett pár karót. Egy bazinagy kalapácsot lóbálva visszasétált, eléjük dobta őket, azután annyit mondott, futás. Közben a vadászcimborája, meg Sue suttyó bátyja a Ford pickupnak dőlve szakadtak a röhögéstől. 

Többet szívott velük, mint egyedül, de legalább volt társasága. Meg persze ott volt Sue is. 

Nem is értette, Anton miért nem Sue-t választotta. A vámpír ránézésre húsz év körüli lehetett, tökéletes külsővel, az elmaradhatatlan zsabós ingben és hegedűvel. Kiderült, a ghoulja alapította a klánt, azután amikor a hívek eléggé elkötelezettekké váltak, Anton átvette. Éjszakánként a klubban lógtak, a mester fellengzős sztorikat mesélt, meg lazáskodott, de ezen túl nem csinált semmit, csak a rajongókat szívogatta olykor. Igazság szerint csak egy nagyhangú lúzernak tűnt. Mégis, Richien kívül mindenki arra vágyott, hogy tanítványul válassza. Ekkor már jöttek az első hírek, vámpírokról, meg az ellenük való védekezésről. 

Azán a szertartás estéjén Anton őt választotta. Richie nem akarta ezt, de nem mert tiltakozni. Az átalakulást, ahogyan az egész pubertást, az anyja alagsorában vészelte át. Persze ezúttal nem voltak ott a haverjai, hogy szerepjátékozzanak, és a game-ek sem kötötték le, miközben vért hányt. Rossz volt, de két nap alatt átvészelte. A következő hétvégén azután üresen találta a klubbot. Anton eltűnt, ahogyan a többiek is. Állítólag vámpírvadászok ütöttek rajtuk. Richie nem is kereste őket. Nem merte és nem is volt kedve hozzá. Egyedül Sue-t sajnálta, de reálisan belegondolva sosem volt esélye nála. 

Azóta az utakat járta. Illetve, az utóbbi időben inkább kerülte őket. A népek mostanra sok mindent megtudtak a vámírokról, és sajnos nem voltak hülyék. Még a gyerekek is UV lámpával és szenteltvíz sprayvel jártak. Ő persze naptejet használt, de néhányszor így is csúnyán megégett. Ráadásul a szenteltvíz, vagy a számszeríjból kilőhető karók ellen ez nem használt. Így esőköpenyt hordott, alatta egy SWAT-ostól lopott taktikai páncéllal, amely lötyögött rajta. Richie nem foglalkozott efféle esztétikai problémákkal, amióta egyszer majdnem otthagyta a fogát, amikor két felszentelt baseballütős suhac elverte, és egy karót is kapott a vállába. Az egyik kölyök kishúga lőtte ki. Basszus, a hegyét horgasra faragta! Azóta kerülte a településeket, oposszumokon és békákon élt. Emberi vért nem tudott lopni. A hajléktalanok fokhagymát zabáltak, a vérbankokat pedig őrizték. Mindenki ismerte a vámpírok gyengéit. Nem volt hová mennie. Egyre kimerültebbé vált. Az állati véren éppen csak eltengődött.

Ma már nem nagy buli ez a vámpírosdi. Richie még egyszer szétnézett, majd megvonta a vállát és továbbindult. Egész életében szokta a looserságot. Ez se rosszabb. Csendesen, megereszkedett vállal kullogott tovább a sínek mentén, hallgatva az éjszaka neszeit. 

Magány

– Mi a baj?

– Semmi.

– Még mindig haragszol?

– Nem.

– Akkor miért nem szólsz hozzám?

– Tudod te azt jól.

– Nem, nem tudom. És kezdem elveszíteni a türelmem.

– Te kezded elveszíteni a türelmed? Te?

– Tudtam, hogy még mindig haragszol!

– Nem haragszom! Csak csalódott vagyok. És dühös.

– Ha elmondanád mi bánt, talán meg tudnánk beszélni.

– Ezen már nincs mit megbeszélni.

– Talán, ha nem a szikla mögé bújva durcáskodnál, szívem…

– Szívem? Szívem? Bezzeg, amikor…

– Mit mikor?

– Amikor mondtam, hogy nem jó ötlet elindulni a sivatagba, akkor nem hízelkedtél így. Akkor csak leoltottál, ott mindenki előtt, hogy gyáva vagyok. Pedig tudtam, úgy éreztem, hogy ebből baj lesz.

– Oké, igazad van. De most komolyan, ezért nem áltál szóba velem?

– Olyan fiatalok voltunk még, annyi minden várt volna ránk, de neked muszáj volt hősködnöd.

– Nem hősködtem. Ez egy izgalmas kalandnak ígérkezett.

– Kalandnak! Te meg a kalandjaid! Végigrángattál a fél világon, hogy aztán egy sivatagban kössünk ki. Ezer éven át hallgattam a szelet, tehetetlenül tűrnöm kellett a skorpiókat, keselyűket, míg végül az utolsó cafat húst is lecsipegették rólam. Hát, kösz a nagy kalandot, drágám!

– Ezer éven át? 

– Számoltam a napokat.

– Ezer éven át?!

– Igen. Mégis mit csináltam volna?

– Én a csillagokat néztem.

– Annyira tudtam! Te meg az ábrándos lelked! És nappal?

– Írtam néhány verset a mulandóságról. Meg talán egy nagyregényt is.

– A kalandjainkról?

– Igen.

– Arról, amikor az Amazonasnál a rózsaszín delfinekkel úsztunk és téged majdnem felfaltak a piranhák?

– Igen.

– És arról, amikor a Sziklás-hegységben egy grizzly elől menekültünk?

– Arról is.

– És az ausztrál vadon a vándorpókokkal?

– Természetesen.

– Ha az összes kalandunkról megemlékezel, az még mindig nem tesz ki ezer évet.

– Rólad is írtam.

– Rólam? 

– Igen. Mivel nem szóltál hozzám, próbáltam kitalálni, hogy miért haragszol és hát, eszembe jutott a sok szép emlék. Ahogy a hajadat fújta a szél, amikor vitorláztunk a Nagy-Korallzátonynál. A kitartásod, amivel követtél az El Capitan csúcsára. És a kertünk otthon, amit olyan nagy szeretettel gondoztál. A tekinteted, amikor új virághagymákat szereztél és az izgalom, amivel vártad, hogy előbújjanak az első hajtások. A nevetésed, amikor túl sok habfürdőt tettél a vízbe. A szívdobogásom, amikor az első táncunk közben hozzám simultál. Az ujjaid érintése a hátamon. Az illatod…

– Mindig olyan romantikus voltál. Ezt el is felejtettem. Olyan sok idő telt el azóta.

– Igen, szerelmem. Ezen az sem változtat, ha a következő ezer évben is itt fogunk porladni. Mert veled porladok. Csak jó volna, ha néha szólnál hozzám.

Bajusz nélkül

Negyven éve történt, akkor tizenegy éves voltam.

Még nem jött fel a nap, amikor egyedül, a szőlőtáblán nyílegyenesen keresztülvágva elértem a műutat. Átgyalogoltam a vonatsínen a dágvány felé.

Nedves, szinte mocsárszerű rész vitt a gyékényesig, ahol a bejáratunk pallói kezdődtek. A pallósor felénél indult a ritkás nádas.

Ahogy sétáltam a víz felé, megelevenedett a hajnal élővilága. Vizipatkány bukdácsolt a töredezett nádtorzsákon, sikló hajlította maga mellett a zöldellő szálakat, nádi poszáta hagyta el fészkét egy mellette elrepülő szitakötő kedvéért.

Nagyjából harminc méterre a sínektől kezdődött az igazi nádas. Kétszer olyan magas volt, mint én, sokszor ujjnyi vastagságúra nőttek a szálak. Apu ilyeneket vágott, hogy a strandon legyen kapufánk a vízben fejelgetéshez. A sűrű, egymásnak dőlő nádfüggöny között bújt meg az épített, trepnivel fedett stég, melyhez a csónakunk volt láncolva.

Miután eloldottam, kis evezőt vettem a kezembe és a torzsák alját csáklyázva lökdöstem magam előre. Egy ritkított, kanyargós nádkürtőn keresztül jutottam el a nyílt vízig.

Közvetlenül a nádas széléig eveztem, ahol egy kis öblöt alakítottunk ki nagypapámmal nyárelőn. Hosszúnyelű sarlóval a meder aljánál vágtuk el a szálakat, majd gereblyével feltéptük a hínárt és a tüskés rózsalevelet. Ezt a tisztást folyamatosan etettük. Hol főtt krumplival, hol erjedt kukoricával.

A két, iszapba szúrt fejes karó tavasztól őszig mutatta, hol a helyünk. Magára valamit adó horgász ezt tiszteletben tartotta. Ráhurkoltam a köteleket, majd begyúrtam a kukoricadarát egy szelet kenyérrel. Frissítésként a kívánt helyre dobtam.

Elővettem a nagy becsben tartott úttörőbotomat, melyet karácsonyra hozott a Jézuska, pedig évek óta nem is írtam neki. A horog az orsótalphoz volt bújtatva, így azt kiakasztva egy mozdulattal alkalmassá tettem a pecázásra.

Soha nem szoktam a nagypapám botjához nyúlni, nem is tudom, hogyan magyaráznám meg neki, ha beszakítanám úszóstól a horgát. A saját előkémre apró vöröset húztam ügyelve, hogy a testén végig vezetve a horgot, a feje és a farka fürge maradjon. Ezzel dévérre, vörösszárnyúra, bodrira szereltem.

Reméltem, a diszperzites délre tele lesz.  Nagypapa botját félve vettem elő, de ma valami különös késztetést éreztem. Erőt merítettem és a nagyobb horogra három szem csemegekukoricát szúrtam. Olyan tejeset, amit csak a konzerv tud. Egy szem a horogra, egy a számba!

Tudtam, a nagyobb halak a fenéken szedik össze az etetést, ezért az eresztéket a mederhez állítottam, majd a tisztás széléig lendítettem. Az ólom feneket ért, az úszó imbolyogva, félig megdőlve ált be.

Amikor tekintélyesebb hal közeledik, a kisebbek szétrebbennek, leáll az apró halak kapása. Most is így történt. Nagypapa botjára figyeltem. Izzadt a tenyerem, pedig még nem bökött a nap. Óvatosan rátettem a kezem a bot nyelére, ujjammal a zsineg alá nyúltam. A féket keményre állítottam. Nádasban nem törhet ki a hal, mert azonnal rátekeri magát a nádra, hogy kitépje magából a horgot.

A parafa hirtelen az oldalára dőlt, ahogy a hal felszippantotta a csalit. Azonnal bevágtam.

Az üvegszál ívben hajlott, a szakállas horog megakadt a szájpadlás csontjában. Ekkora halat sosem akasztottam még, csak álmomban, de akkor nem voltam egyedül.

Hirtelen a csónak alá úszott. Elfogott a félelem. Ha elszalasztom vagy leakad, ki hiszi majd el nekem?

A bot végét a víz felé nyomtam, mire ismét a nádas felé vetette magát. Egy rántást éreztem a zsinóron és a két úszó már együtt járta önfeledt táncát.

Húztam, tekertem. Húztam, tekertem, amíg meg nem láttam a hátát. Fenségesen sötétlett a vízben. A merítővel ügyetlenül nyúltam alá, a testét találtam el. Ezt sosem gyakoroltam. Másodikra már sikerült. Egy kézzel el sem bírtam, így letéve a botot, két kézzel emeltem a csónakba. Kétforintos pikkelyei voltak, hibátlan aranybarnák.

Horogkiemelővel a torkába nyúltam, majd a szákba tettem. Ráhúztam a parafadugót és a csónakvillára akasztottam. Még mindig remegett a lábam. A szerelékem menthetetlenül összegubancolódott. Gyorsan levágtam, így nagypapa szerelékét megmenthettem.

Nem maradtam ebédig, futottam a pallókon. Majd leszakadt a karom. A hal farka a szák kötőjével együtt kilógott a vödörből. Ahogy a sínekhez értem, dübörögni hallottam a vasat, de csak a szívem kalapált. A szőlőtábla felénél meg kellett állnom, égett a tenyerem.

Amikor becsuktam magam mögött a nyaraló kertkapuját, mérhetetlen fáradtságot éreztem. 

Nagypapa a teraszon állt, nyakában messzelátóval. Onnan figyelte a szőlőben való szerencsétlenkedésem. Szája sarkából füstszűrő nélküli Kossuth lógott ki. Amikor meglátta a kilógó szákot, felém sétált.

Kihúztam magam.

– Mit fogtál, kisunokám?

– Az első pontyom. Meg némi aprólék. Halászlének estére.

Kiemelte a hálót, kezével méricskélve a vergődő halat.

– Lehet vagy másfél kiló – mondta.

– Gyönyörű ponty, igaz? – kérdeztem büszkén.

– Tökéletes ponty, bajusz nélkül – bólintott mosolyogva a nagypapám.

Egy gombóc

Szeretem ezt a fagyizót. Minden vonz, ami reá jellemző, talán az életkorunk miatt. Szűk, éppen hat négyzetméter. Hűtőpult, csak fagylalttal és a frissen őrlő kávégép.

Régi eladó, ki már akkor mérte a gombócokat, amikor először tértem be, van ennek már húsz éve. A fagylalt krémes, vaníliaalapú. A gyümölcsös sem jégkásás. Olyan barátságos. Az íze, a kedvessége. Élvezném egész nap.

A pici üzlet egy nagy hársfa alatt bújik meg, néhány asztallal, párnázott székekkel, és egy utcai paddal, amiről nem is tudni, hogyan kerülhetett oda. Mindig áll a sor, tanulók jönnek a szomszédos iskolából, szülők kísérik az épphogy csak totyogó gyermeküket, de a környékbeli négyemeletesekből is sokan járnak a méltán híres fagyizóba.

Külvárosiasan családias. Talán így fogalmazhatom meg mindazt, ami a rohanó világunkban kissé megrekedt, áraival és küllemével is a múltat idézi. Ezért jön a helyben lakó és az autóval messzebbről jövő is: a hétköznapok egyik csodájának megismerésére, találkozási ponttá vált a lakótelepi lét során.

Nagyon szeretem az ízeit. A sportszelet pont olyan, mint amikor beleharapva a szájpadlásodra tapad a boltban, hasonló névvel kapható csokoládé. A vanília igazi krém, mákosan pöttyös a magoktól, simogatja a lelkem. A málnában érzem a friss gyümölcs üdítő zamatát. Nem édes, az erdei savak uralkodnak, igazi ízkavalkád. Nem folytatom, mert nem tudom abbahagyni. Sem a mesélést, sem az evést.

Többet akarok a padon ülni, akár minden nap, napjában többször is!

Nézem a várakozókat. Amolyan reprezentatív felmérés egy fagyiárus aspektusából. Igazi szociológiai tanulmány. Hány gombócot vesznek? Az idősebb férfiak inkább a csoki-vanília-puncs vonalat képviselik-e? A nők gyümölcsfagyi-pártiak? Mikortól jár a két gombóc? A nyugdíjasok mennyit engedhetnek meg maguknak?

A sor lassan elfogy, ketten állnak az ajtó előtt, az eladótérben csupán egy vendégnek van helye. Az egyik asztalnál a székeken két nyugdíjas néni ül, életkoruknál fogva óvatosan rágják a tölcsér végét. Egyikük int a kezével. Szépkorú férfi bandukol feléjük, laza pórázon egy fekete kutyával. Hogy ki vezet kit, azt nehéz megállapítani, inkább az egymásra utaltság látszik. Kiegészítik, segítik egymást. Lehet, csak a jelenléttel. Azzal, hogy vannak egymásnak.

A póráz véletlenül sem feszül, mindketten a jó irányba haladnak. Céltudatosan, begyakorolva azt a néhány métert a panelház és a „minicuki” között. Az öregúr visszaint.

– Egészségügyi séta, Lajos? – kérdezte a tűzhely mellől leugró asszony, aki az otthonkájától sem szabadult meg az aznapi fagylalt kedvéért.

– Böbike, ez egészségtelen séta. A másodikról kell lejönnöm vele. Szaggat a térdem lefele is, felfele is. Ez meg csak jönne. Háromkor lefekszik az ajtó elé és sír, mint egy gyerek, pedig már tizenegy éves. Alig várja a tavasz végét, hogy mehessen! Télen, amikor zárva vannak, meg sem nyikkan, csak, amikor ideje van. Jönni kell, ha akarok, ha nem.

– Amúgy kell neki a séta! – mondta az elegánsabban felöltözött másik nő, aki legalább magára húzott egy harmincéves barna szövetnadrágot egy műszálas, virágmintás felsővel.

– Csak azért nem kellene minden nap lejönni – kezdte Lajos. – Tudja, Terike, vettem neki pelenkát, arra elvégezhetné a dolgát, legalább a térdműtétemig.  Összehajtom, azt kidobom, nem engedi át a nedvességet. De ez jönni akar!

– Ne mondja már, hát maga hozza ide, nem? Maga szoktatta rá, nem így született! Igazam van Negro? – simogatta meg a kutya fejét Terike. – Elkényeztet a gazdád, igaz?

A kutya a nőre nézett, majd szusszantott egy nagyot. Unhatta a semmitmondó, fülvakargató parfümfelhőket.

Lajos ellépett a hölgyektől és az üzlet ajtajához botorkált. Negro illedelmesen leült az ajtó előtt, Lajos besétált és köszönt a pultban álló eladónak.

– Kézcsókom Zsuzsika!

Az eladó nem tudta vevője nevét. Sokszor szolgálta már ki, de soha nem beszélgetett még vele. Előbb szoktak jönni, amikor kiözönlenek a gyerekek az iskolából.

– Mit adhatok?

– Egy gombóc vaníliát kérek és külön egy édes tölcsért!

Miután elfogytak a vevők, a fagylaltárus nő papírral a kezében tisztára törölte a vendégváró asztalokat. Az egyiknél Lajos ült, előtte feszes tartásban Negro, a fekete szőrű, keverék eb. Amikor Zsuzsi az asztalukhoz ért, megállt a keze. Éreztem, itt és most valódi csodának lehetek szemtanúja.

A gazdi egyik kezében az édes tölcsér, melybe az előbb harapott bele, másikban a vaníliás, melyet Negro nyalogatott. Elégedetten cuppogott, szinte macskaként dorombolt.

A nő csak kereste a szavakat.

– Én azt hittem… – és itt elakadt.

– Kedvesem! Én nem szeretem a fagylaltot. Na de ez a bolhafészek, imádja a vaníliát!

A történetek nem fogynak el

Anton az ablaknál állt, és az ötvenemeletnyi mélységben mozgó, száz és száz idegen fajból összeálló, színes hullámzó, hömpölygő folyamot nézte alant, végig az utcák és emeletes felüljárók során. Aztán felemelte a tekintetét a magasba, a toronyházak, felhőkarcolók, gigászi biodómok fölé, ahol troposzférát elhagyó űrhajókat látott, amelyek gyorsan távolodtak, aprócska, lényegtelen ponttá zsugorodva, hogy végül a lebegő városok közötti légifolyosót elhagyva sorra kilépjenek a bolygó gravitációs teréből.

A lenti felhőkarcolók és a lebegő városok között pedig ott volt az alkonyati nap, amely a horizont vonala fölött narancsvörösre festette az eget.

– Szép – mondta Anton Amarettának, majd visszatért a baldachinos ágyhoz, amelyben a nő a fehér selyempárnák között kényelmesen elfeküdt. Anton leült az ágy szélére, a nő mögéje kúszott, két karjával átkarolta, míg másik kettővel felvett két poharat egy kis faragott faszekrényről.

– Mi a szép, szerelmem? – kérdezte Amaretta.

Mindketten meztelenek voltak.

Anton elmosolyodott.

– Te és a világ.

A férfi ivott a borból, majd a nő forró szája fölé hajolt.

Csókolóztak.

– Neked nem szabad hinni – nevetett a csók után Amaretta. – Te író vagy. A szavak mestere. Sosem mondasz igazat. Lódítasz, szépítesz, kiszínezel, átköltesz…

– Az írók kötelessége mindig igazat mondani – mondta a férfi, majd kiürítette a poharát, és letette a földre. – Különben hiteltelenek leszünk. Szólni a szerelemről, a fájdalomról, életről és halálról csak őszintén szabad. Teremteni csak hitelesen érdemes.

– Csalsz. Mindig csalsz. Most is hazudsz!

Amaretta is ivott, majd lendületes mozdulattal eldobta a poharat, amely a levegőben dematerializálódott. Sohasem ért földet.

A férfi szomorúan nézett utána.

– Átformáljuk a világegyetemet és annak törvényeit – mondta. – Annak a pohárnak a falnak kellett volna csapódnia, és szilánkjaira törnie. Amikor mezítláb kifelé megyek, a szilánkok meg kellene vágják a lábamat. Véreznem kéne. Szerelem, bor és vér… Ezeréves történeteket élünk újra és újra mégis máshogy. Én nem hazudok, de miért is hazudnék, amikor valahol vagy valamikor egyszer minden igaz lesz.

– Ez csak technika. – Amaretta úgy érezte, magyarázkodnia kell. – Teleportáció és a házat irányító mesterséges intelligencia.

– Technika, igen. És a táguló világ. Ezernyi formája az életnek. – Anton fura módon bánatosnak tűnt. – A világ minden fantáziát felülmúlóan összetett és csodálatos.

– Miért érzem úgy, hogy ez elszomorít?

– Nem ez szomorít el.

– Az este?

– Az este csodás volt.

Mosoly futott át a férfi vonásain, és a nő mellé dőlt, végig az ágyon. Amaretta hozzábújt, és simogatta két kezével. Egy csókot nyomott a vállára. A férfi átkarolta, és magához vonta a teste melegébe.

– Meríts belőle!

– Régen, a Földön, ahonnan a családom származik, a nőket, akik megihlették a férfiakat, múzsának hívták.

– Múzsának?

– Istennők voltak.

– Szép. Szép gondolat.

– Sosem jártam a Földön. Valahol itt hallottam ezt, ebben a galaxisban, több millió fényévnyire a Tejúttól. A történetek elkísérnek minket a jövőbe. Látod, ez is micsoda felelősség!

Anton Amaretta felé fordult, és kezébe fogta arcát. Nem emberi arc volt, de emberi mértékkel mérve gyönyörű. Most nő volt, és nem számított, mi lehetett még előtte… Ami köztük volt, az lehetett csak igazán szerelem, mert nem adatott meg nekik hosszú jövő együtt, csak önzetlen, lopott pillanatok.

– Ezt írd meg! – suttogta a nő, és leheletének idegen világok afrodiziákumait idéző illata körbefonta a férfit. – Ezt írd meg! Ahogy szeretlek. Ahogy szeretjük egymást. Az ember és a nem-ember. A férfi és az… akinek tekintesz.

– Annyi mindent megírnék – mosolyodott el Anton megint szomorkásan. – Annyi mindent! Amit láttam a világegyetemnek ebben a szegletében, amit átéltem ezekben a naprendszerekben. Amiket ettem a bolygókon, ittam a városokban, amikről beszéltem ezer és ezer különböző létformával. Gyönyörű dolgokat, fájdalmasakat, lehangolóakat és felemelőeket. A kint sétálók történeteit, a dómokban élőkét, az égboltot elhagyókét, maradókét és utazókét egyaránt. A létezés megannyi csodáját, mert mindenkinek egy egész életnyi vágya és meséje van. Mese, amit sző, amíg ereje van hozzá. De sajnos nincs olyan hosszú életű lény, aki mindezt meg tudná írni, ezer emberöltő is kevés hozzá. Téged azonban megírlak. Téged itt, ezen az ágyon. Mindent, ami ebben a szobában zajlott. Egyszerre lesz festmény és dal, illat és érintés.

Anton megint megcsókolta. Amarettának meleg volt ajka, és játékos, vágott nyelve. Meleg volt az öle is, és követelőző a teste. Kívánatos volt, szép és érzelmes, mindemellett okos, és őszinte tűz hajtotta az életben előre az alakváltozásai során át.

Igazi múzsa. Igazi istennő. Négymillió fényévnyire a Földtől, olyan távolságban, ahová ember most még alig jut el.

– Ez az élet – lehelte a nő. – Az igazi élet minden eljövendő perccel.

– Ez az irodalom – suttogta a férfi. – Formába önteni az újat, ami jön, és amit befogadunk. A végén csak a science fiction marad.

…és aztán szeretkeztek hajnalig.

Elfutás

Roland háza egy olyan utcában volt, ami egy ősi mesterség nevét viselte.

Az dolgozószobája ablakából nézte éveken át, ahogy a Futó minden nap elhalad járdán. Amikor először látta, az íróasztalánál ült és a kerületi ingyenes újság lapozgatásával próbálta tisztára suvickolni túlterhelt agyát, ami a versenyszférában híressé vált arról, hogy képes meglátni és megteremteni a legösszetettebb összefüggéseket is.

A Futó nevét sosem derítette ki, mindig csak Futóként hivatkozott rá magában, hiszen ezt csinálta: futott. Korban ugyanannyi idős lehetett, mint ő – mindketten már közelebb voltak a harminchoz, mint a húszhoz – alkatra, testtartásra is hasonlóak voltak, a Futó is magán viselte az ülő munkát végző férfiak jellegzetességeit: merev, görnyedő testtartás, a derék és fenék környékére sűrűsödő enyhe súlyfelesleg.

Akár barátok is lehettek volna, de a Futó furcsa volt, pontosabban volt egy nagyon furcsa szokása. Amikor elfutott Roland háza előtt, annak összes fából készült kerítésoszlopát megérintette. Ezt mindig megcsinálta. Ha valami oknál fogva akadályba ütközött – mondjuk egy anyuka a kerítéshez közel tolta a babakocsit – akkor a Futó megtörte az ügetésének ritmusát, akár helyben is kocogott addig, amíg fel nem szabadult annyi tér a járdán, hogy már-már rituális cselekedetét végrehajthassa. Ez a furcsaság kíváncsisággal töltötte el Rolandot – vajon miért csinálja? –, ugyanakkor tartotta annyira bizarrnak az egészet, hogy ne akarjon kérdezősködni.

A hónapok, évek során a Futó megváltozott: testtartása magabiztosabb és rugalmasabb lett, a bőre alatt lötyögő zsír szálkás izommá változott és dióbarna szemében fáradt szomorúság költözött. Maga a Futó változott, két szokását viszont nem hagyta el: minden nap futott – nem számított az időjárás – és mindig megérintette Roland kerítésoszlopait.Rolandot nem zavarta, hogy ez a vadidegen ilyen gátlástalanul taperolja az ő tulajdonát, nem érdekelte, hogy az izzadó kéz foltokban kikoptatta a fát. A Futó és az ő furcsa rituáléja állandóságot és megbízhatóságot jelentett a számára és biztosra vette, hogy neki is megvan a maga rendkívül egyszerű belső rendszere, aminek mentén pont ezen az útvonalon halad és pont ezeket a tárgyakat kell megérintenie. Ezt a rendszert nem kellett megértenie – minek is? biztos nevetségesen egyszerű a magyarázata! – csak elfogadni.

Roland élete is jelét mutatta a kérlelhetetlen változásnak: az ő haja megritkult, az ülő munka gravitációs ereje tovább növelte derekának és fenekének méretét, ugyanakkor egyre magasabbra mászott a céges ranglétrán, ami újabb és újabb kihívásokat jelentett híres agyának. Rokonokat és barátokat veszített el, no, nem mintha meghaltak volna: gyerekük született, külföldre költöztek, összevesztek. Roland életébe már nem fértek bele az ilyen kapcsolatok terhei, mert számára feleslegesen bonyolulttá váltak. Magának se akarta beismerni, de egyre magányosabb lett, akár csak a Futó, aki mindig egyedül futott.

Roland még közelebb volt a negyvenhez, mint az ötvenhez, amikor egyszer csak a Futó nem jött. Napok teltek így el. A változásnak ez egy olyan gonosz, felfoghatatlan megtestesülése volt, amivel nem akart szembesülni. Magához ragadta hát a kerületi ingyenes újságot és letelepedett az íróasztalához. A hetek legfontosabb híreit összegző oldalakra lapozott.

Az első cikk egy kerületi közalkalmazott öngyilkosságáról számolt be. Holttestét a Dunából emelték ki, szétázott búcsúlevelét a sportnadrágja zsebében találták meg. Az ötödik írás egy örömhírről számolt be. Egy, az utóbbi években magának köztiszteletet kivívó, koraharmincas nő hatalmas lagzijáról készült egy izgatott beszámoló. A nő az esküvő ellenére nem változtatta meg a vezetéknevét, ami egy ősi mesterségre utalt.