Királyházi Csaba HU

Egymás felé fordulva

/in /by

A gyermek félelemtől izzadó tenyérrel szorította az apja kezét a hivatali váróban. 

Szemével a barna ajtót fürkészte, amin Apa épp az előbb kopogtatott szigorú, mogorva arccal.

Már előre félt ettől a naptól, ettől a találkozástól. Otthon is mindig megfagyott a levegő, amikor szóba került a mai nap és a hivatali látogatás. Azt kívánta, bárcsak mindenki szabadságon lenne, és az az ajtó sosem nyílna ki.

Eltelt még egy pár másodperc és egyszer csak határozottan és visszavonhatatlanul kinyílt az ajtó. Egy nő lépett ki rajta és beinvitálta őket.

– Jó napot kívánok, foglaljon helyet. Szia Beni, te is ülj le arra a székre, apukád mellé.

Beni szaporán dobogó szívvel lépett be a zsúfolt kis irodába, és félszegen leült az asztal előtti egyik székre. Édesapja szó nélkül ült le mellé.

A családsegítő nő becsukta az ajtót, és az iratoktól roskadozó íróasztalt megkerülve leült velük szemben a székébe.

– Köszönöm, hogy eljöttek, bár jobban örültem volna, ha kettesben beszélgethetek önnel Szilágyi úr.

– Hát persze, arra meg nem gondol, hogy nem tudom hova tenni a gyereket. Csak idecitál értelmetlenül, és a többit oldjam meg.

Beni összerezzent apja haragos szavaitól. Az állítás nem volt igaz, mert a szomszéd Kati néni még tegnap is azt mondta, hogy szívesen vigyázott volna rá ma, amíg az apjának dolga van. 

– Elnézést kérek a kellemetlenségért Szilágyi úr. Természetesen megértem önt. Talán jobb is lesz így, hiszen amiről beszélgetünk az Benit is érinti. Azért kértem, hogy fáradjanak be, mert több aggódó hívás is érkezett a családsegítő szolgálathoz. Többen is hangos veszekedést és kiabálást hallottak az önök lakásából. 

A férfi feszültsége jól láthatóan váltott át elfojtott indulatosságba.

– Azok a rohadék szomszédok. Fogalmuk sincs róla, hogy mennyire nehéz ezzel a kölyökkel. Hiába szólok rá, folyton csak bosszant valamivel. Csak a rosszaság, szófogadatlanság. Csoda, ha nem bírom idegekkel és felcsattanok néha? 

Beni nem szólt semmit, csak ijedten nézett maga elé. Túl rémült volt, hogy megvédje magát. Minél hamarabb ki akart szabadulni a szobából, és hazamenni inkább a játékaihoz a hideg lakásba.

A családsegítő belenézett a feljegyzéseibe egy pillanatra.

– Megértem, a nehézségeit, de a verbális abúzus könnyen átfordulhat tettlegességbe, ezért szükségesnek tartottam egy beszélgetést. Sajnálom, hogy meg kell kérdeznem, de a fiú édesanyja nem lakik önökkel?

– Nem. A feleségem lelépett tavaly karácsonykor valahová. Azóta sem hallottunk felőle.Még a rendőrséggel is kerestettük, de ők sem találták. Hálátlan ribanc. Pedig jó dolga volt mellettem. – Az utolsó szavakat dühösen sziszegte a fogai között a férfi.

Beninek ez már kezdett sok lenni. Hiába volt ijedt, az igazságérzete erősebb volt. Haragosan fordította a fejét az apjára.

– Nem igaz! Elzavartad! Folyton csak ittatok és veszekedtetek. Pedig Anya mindig kedves volt velem! – kiáltotta hangosan.

– Viselkedj! – szólt rá az apja és megrángatta a gyerek karját nyomatékosításképpen.

A családsegítő felállt és az íróasztalát megkerülve odahúzott egy szabad széket egészen közel az apa és fia mellé. Úgy ült le közéjük, mintha csak társasjátékozni készülnének.

Beni érezte a finom illatát, és furcsamód megnyugtatóan hatott rá. Anyukájának is ilyen finom illata volt.

A családsegítő nő Beni felé fordult és a szemébe nézett. Nem mosolygott, de nem is volt túl komoly vagy szigorú. Barátságos hangon szólt hozzá.

– Beni, miért nem fogadsz szót édesapádnak? – kérdezte.

Beni megértette, hogy a nő kérdése mögött valódi érdeklődés van, és nem az a fajta kérdés volt, amit a felnőttek megszidásképpen szoktak mondani és nem vártak rá választ.

– Mert gonosz! Sohasem csinálhatom, amit szeretnék! Sohasem kapok tőle semmit! Mindig csak iszik és kiabál! – a hangja egyszerre volt sértődött, dühös és vádló.

Édesapja arca elvörösödött.

– Fogd be a szád! Nem beszélhetsz így velem! – mordult fel haragosan!

– UTÁLLAK! – kiáltott fel Beni. – BÁRCSAK TE MENTÉL VOLNA EL ÉS ANYÁVAL MARADHATTAM VOLNA!

– ELÉG LEGYEN MOST MÁR! – az apa éles hangjától megremegtek a szoba falai.

Beni nagy levegőt vett, hogy tovább kiabáljon, de egy gyengéd kéz érintését érezte a karján. Egy pillanatra mintha gyenge áramütés érte volna, bizseregni kezdett mindene. Nem tudott megszólalni, a beszívott levegő hangos sóhajként távozott a tüdejéből. A szoba tótágast állt körülötte, és hirtelen megtelt a feje képekkel. Le kellett hunynia a szemét, mert a száguldó képsorok összekeveredtek a hivatali irodahelyiség látványával.

Önmagát látta kívülről az apja szemével.

Látta magát, ahogy dühében toporzékolt a játékboltban, amikor az apja nem vett meg neki egy játékot. Amikor kiabált és csúnya szavakat mondott rá, mert nem akart még aludni menni. Amikor egy üres borosüveggel direkt összetörte apja telefonjának képernyőjét, és azt hazudta, hogy nem ő volt. Látott minden veszekedést, dacos tekintetet, rosszaságot, mindezt egy pillanat alatt, és mindezt az apja szemén keresztül.

De nem csak látott az apja szemével, hanem érzett is mindent, amit ő érzett.

Átérezte a feszültséget, a tehetetlen dühöt, a féktelen haragot, hogy hiába csinál bármit, nem tudja megnevelni a fiát.

Ám voltak ott más érzések is. 

Végtelen csalódottság, a világban és önmagában amiért idáig jutottak. Mardosó bűntudat minden rossz szóért, amit kimondott, minden fájdalmas mozdulatért, amit haragjában elkövetett. A szomorúság, amiért soha nem tudta megvenni neki, amit szeretett volna. A kínzó vágy az italosüveg után, ami messzire repíti a gondoktól, és elviselhetővé teszi a hideg, szeretet nélküli estéket.

Látta magát az apja szemével, amikor éjszakánként figyeli ahogy alszik, és érezte a szorítást a szívében, amiért nem adhat jobb életet neki… az egyetlen fiának.

Nem értett meg minden érzést, nem tudta felfogni vagy megmagyarázni őket, de nem is kellett, elég volt, hogy érezhette.

A családsegítő nő elvette a kezét a karjáról, és a furcsa bizsergés elmúlt. 

A képek és az érzések eltűntek, és a nyomában csak összefacsarodott szíve, és a feltörő sírás fojtogatása maradt. Kinyitotta a szemét és apja könnyáztatta arcára nézett. Lepillantva látta, hogy a nő elengedi az apja kezét, és biztos volt benne, hogy neki is ugyanabban a fura élményben volt része.

– Apa… – nyöszörgött halkan, de aztán kitört belőle a sírás.

Kinyújtotta felé a karját, és apa ölbe vette majd erősen magához szorította.

– Ne haragudj kisfiam! – zokogta a nyakába apa. – Nagyon sajnálom! Fogalmam sem volt. Nem tudtam. Nem tudtam. Jóvá fogom tenni! Mostantól minden más lesz megígérem! Jóvá fogom tenni!

Hosszú percekig ültek így a széken. Egymás nyakába borulva, az átélt érzések emlékétől meggyötört szívvel, de egymás világára kinyílt szemmel.

A családsegítő csendesen visszaült a székébe és jegyzetelni kezdett egy noteszbe. Az arca fáradt volt és kicsit öregebb is, mint pár perccel korábban, de kedves mosoly bujkált a szeme sarkában.

Nyakas kakas és a zombilány

/0 Hozzászólások/in , /by

Pancsi volt a legszebb zombilány a Fűrész utcában. Szőke haja csak néhol mutatta a beszürkülés nyomait, és nem hullott csúnya csomókban, mint a többi élőhalottnak. Sápadt, fakó bőrét is csak elvétve borították zöldes, rothadó foltok, és ami a legjobb: minden végtagja hiánytalanul megvolt.

Kétségkívül Pancsi volt a legszebb zombilány nemcsak a Fűrész utcában, hanem egész Zugló kerületben.

Nem mintha tudta volna, hogy mi az a szép, vagy mi fán terem az utca, vagy egyáltalán mekkora maga Zugló, hiszen mint minden rendes zombinál, nála sem működtek a magasabb agyi funkciók. Csak járkálni tudott esetlenül imbolyogva, és enni. Azt viszont folyamatosan, pukkadásig.

Folyton éhes volt, ami persze nem meglepő, hiszen a zombikban szerencsétlen módon az egyetlen megmaradt érzés az éhség, de az átvette az összes többi helyét és sokszoros erővel kínozta, megállás nélkül. Minden más helyett éhséget érzett. Ha fázott, megéhezett, ha pedig melege lett, akkor is. Ha egy szép zene szólt valahol, rögtön mardosni kezdte az éhség, akárcsak amikor félelmetes zajok jöttek a pincéből, és nem hagyták aludni. Ha eszébe jutott egy régi iskolatársa még a zombiság előttről, nosztalgiából legszívesebben beleharapott volna, ha pedig a nemrég elpusztult kiskutyájára, Fifire gondolt, akkor szomorúságában ölni tudott volna egy falatért belőle. Csak az éhség létezett számára.

Azonban a környéken már rég minden ennivaló elfogyott, hiszen a zombiszomszédság legkedvesebb időtöltése, Pancsihoz hasonlóan, az evés volt. Csapatokban kutatták át az utcákat ennivaló után, legyen az édes vagy sós, keserű vagy savanyú, élő vagy halott. Minden másról megfeledkeztek, és semmi mással nem törődtek.

Szegény árva Pancsikával sem.

Már jó ideje magára volt utalva, hiszen apukája élettelenül hevert a nagyszoba kényelmes kanapéján, az ölében egy sportújsággal, és hiányos fejében a totóeredmények helyett a múlt heti zombivadász katona puskájából kilőtt sörétek zörögtek. Édesanyja ott volt még neki, de véletlenül hibás zombivá vált, és az éhségérzet helyett a vasalási vágy töltötte ki minden gondolatát. Éjjel nappal ott volt a konyhában, és csontvázzá soványodva görnyedt a vasalódeszka fölé.

A zombilánynak tehát saját magáról kellett gondoskodnia.

Miután minden étel elfogyott a kamrából és a hűtőből, valami más táplálékforrás után kellett néznie. Egy ideig anyukája pipaszár lábával szemezett, de mivel azokon addigra már semmi hús nem maradt, inkább édesapja majszolásába fogott. Nem tartott ki túl sokáig az apaeledel. Legalábbis azok a részei, amiket még felért, ezért sóváran újra kutakodni kezdett a lakásban.

Csak a véletlennek volt köszönhető, hogy éppen arrafelé kezdett folyni a szeme, és megpillantotta a nappal szekrény tetején a Kakast.

A Kakas halott volt. Nagyon halott, de ez Pancsikát nem zavarta egy cseppet sem. Imbolyogva ácsorgott a nappali közepén és mereven bámulta a szája szélét nyaldosva. Nagyon magasan volt, Pancsi pedig csak egy zombikislány volt, és annak sem épp nagy növésű. Valahogy mégis le kellett szednie, vagy feljutni hozzá, legalábbis harapásnyi távolságra. Gondolkodni kezdett. Vagyis úgy tett, mintha gondolkodna, mivel ugye nemigen volt mivel. Miután ezt felismerte – ugyancsak nem tudni hogyan – elhatározta, hogy átmegy feltételes módba.

Ha lenne agya, kitalálhatna valamit, gondolta, és a feltételes mód segítségével rögtön kitalálta, hogy hogyan jut a Kakashoz. Ha lenne agya, akkor beszélni is tudna.

– Gyere le! – kiabálta volna fel a Kakasnak, aki mivel nagyon halott volt, nem tudott volna válaszolni, de a feltételes mód itt is besegített egy kicsit.

– Minek? – kiáltotta volna le a Kakas, persze csak ha a kakasok tudtak volna beszélni, és ha nem lett volna épp amúgy is nagyon halott.

– Hogy megegyelek, te hülye! – méltatlankodott volna Pancsi. – Nem látod, hogy zombilány vagyok?

Aztán mivel túl hangosnak gondolta volna magát, és nem akarta halott apukáját, és vasaló anyukáját magára haragítani a képzeletbeli csevegéssel, halkabban folytatta volna.

– Ne aggódj nem fog fájni!

– Biztos? – kérdezte volna a Kakas nem kevés bizonytalansággal a hangjában. Nemigen bízott volna a zombilányban, már ha él.

– Igen, biztos! Gyere le!

– Nem tudok.

– Miért?

– Mert halott vagyok, te buta! Egyébként meg nem érzem sem a lábam, sem a szárnyam. Valószínűleg nincsenek meg – mondta volna félénken a Kakas, s közben arra nem is gondolt volna, hogy érezni sem tud.

– Akkor valamit ki kell találnom – mondta volna Pancsi és hozzá is látott.

Odament a televízióhoz, ami hetek óta be volt kapcsolva, mert a család előszeretettel kísérte figyelemmel a zombijelenség megjelenése óta rendszeres félórás híreket. Ezek a híradások eleinte persze aggasztóak voltak, de egy bizonyos ponton túl már csak kellemes háttérzörejként színezték a zombicsaláddá törzsfejlődött família életét. Vagyis halálát. 

A hírek szünetében az egyetlen olyan műsort sugározták, aminek elég nagy volt a nézettsége a zombiválság idején is: a Szerencsekerék című tévés vetélkedő krízis idejére módosított light verzióját. Ez elé telepedett le Pancsika és mereven bámulni kezdte.

– Egy ötbetűs tárgyat keresünk, az első betűje L, az utolsó A és magasabb helyek elérése céljából felléphetünk rá. Mi az? – kérdezte Kasza Tibi.

– Létra! – válaszolta a Helyes Megfejtő.

– Létra! – visszhangozta volna a zombilány, és eszébe jutott volna a szekrény oldalának támasztott alkalmatosság, amivel anyukája a függönyöket szokta fel- és leakasztani vasalás után és vasalás előtt. Rövid feltápászkodás után el is indult imbolyogva a létra felé.

– Most mit csinálsz? – kérdezte volna a Kakas a szekrény tetejéről aggodalmas, de teljesen üveges tekintettel

– Hát, ha nem megy a zombi a Moha-hegyhez, akkor majd én megyek a Nyakas Kakashoz! – szavalta volna a zombilány a sajátosan átköltött közmondást, ami persze már teljesen abszurd feltételezés egy agyhalott zabagéptől.

Pár pillanat múlva már mászott is felfelé a létrán a Kakas irányába, és szája sarkából sűrű patakként csordogált a nyál.

– Segítség! – kiabálta volna a Kakas. – Egy ronda zombi meg akar enni!

– Te már döglött vagy, úgyhogy kuss legyen! – dörrent volna rá Pancsika, amitől a feltételes mód úgy megijedt, hogy nem támogatta tovább a történetet.

A zombilány felért a szekrény tetejére, megragadta a Nyakas Kakas csúszós, üvegszerűvé keményedett testét, és már ráncigálta is lefelé néhány egyéb dísz- és haszontárggyal együtt, amik zajosan csörömpölve értek földet a létra mellett. Pancsi semmi mással nem törődve huppant le a nippek romjainak a tetejére, és vadul hozzákezdett a Kakas szétmarcangolásához. Először letépte a fejéről a zörgős celofánná aszalódott vékony bőrréteget, majd a keze ügyébe került hegyes tüskét belevágta a lapos koponya közepébe és mohón csavarni kezdte a gerinc tengelye körül, amitől pár pillanat múlva szökőkútként buggyant elő a hideg, de édeskés vér.

Pancsika, a zombilány félelmetes szörnyetegként szürcsölte a döglött Kakas testnedveit, és közben elégedett gurgulázó hangokat hallatott.

– Mi ez a szörnyű hang? Nagyon remélem, hogy nem törtél össze semmit, te lány! Úristen mi van itt! A jó büdös picsába! Miért nem tudsz fél órát nyugton maradni. Tíz perce tettem ki a lábamat a szobából, és máris csatatérré változtattad a lakást! Atyavilág! Hogy nézel ki?! Mi ez a zöld rajtad? Zsírkréta? Fúj! Ez meg a tegnapi spenót! A hajad is csupa mocsok! Na, tünés fürödni mielőtt nagyon elverlek! Mi az ott a kezedben? Jesszusom, apád megöl, ha meglátja mit csináltál a dédelgetett üveg borával! Ittál is belőle? Pancsika még csak hét éves vagy basszájba! Hé! Micsinálsz? Ne harapj te istenátka! Akkora pofont kapsz, hogy leszáll a fejed! Már megint leselkedtél, amikor apád horrorfilmet nézett! Na, húzzál ki a kertbe a szemem elől! Gábor! Ébredj már fel a fenébe is. Jobban vigyázhatnál, amikor a hülye filmjeidet nézed! Hallod, amit mondok? Ó, te féleszű baracskai börtönőr! Hogy szakadtá, volna te is anyádba. Hát nézzé’ már magadra! Olyan mélyen hogy lehet aludni, hogy ezt ne vedd észre! Még a lábadat is bekente mustárral! Ébredj már!!

Pancsika, a Zombilány éhesen méregette a kert végében békésen szimatoló kiskutyát.

– Gyere ide, hadd egyelek meg – mondta volna a kutyának.

– Hátezzhülyee… – vakkantotta volna oda a kutya, de helyette a kerítésen átugorva messzire szaladt.

Indiántábor

/0 Hozzászólások/in , /by

Susogó Toll lassan lopakodott előre az óriási fűben. Térdre ereszkedett, és úgy próbált kilesni az élénkszínű fűszálak között, hogy ne láthassa meg senki. Tenyerét letámasztotta maga előtt és óvatosan előrébb araszolt. Hirtelen felszisszent, amikor egy bogáncsba tenyerelt és megszúrta a kezét. Óvatosan az ágyékkötőjébe törölte a fájó ujjait és közelről kezdte vizsgálgatni a sebet szálkák után kutatva. Épp kiszedett egy apró tüskedarabot, amikor egy pillanatra úgy érezte, hogy valaki megérinti a bokáját. Riadtan fordult meg és egy szőke lány kék szemeibe bámult.

– Megszúrtad a kezed? – kérdezte mosolyogva Vigyorgó Haj.

– Csitt! – pisszegte le Susogó Toll. – miattad meghallja, hogy jövünk!

Egy szó nélkül intett a kishúgának, hogy hangtalanul kövesse. Most már ketten lopakodtak keresztül az óriásira nőtt, kövér fűszálak rengetegén. Szinte nesz nélkül haladtak előre. Jól hallották a fejük felett madarak csiripelését és a hűvös délutáni szél süvítését, ahogy meglobogtatta körülöttük a mező virágait. Susogó toll valami zörgést hallott jobb oldalról a sűrű növényzetből. Megállt és feltartotta a kezét, hogy a mögötte óvatosan közelítő húgát is figyelmeztesse. Mozdulatlanul figyelték, hátha megismétlődik az apró neszezés. Pár pillanat múlva éktelen ricsajjal egy gyönyörű színes madár szállt fel pár méterre tőlük. Vigyorgó Haj tágra nyílt szemmel nézett a madár után.

– Hűű…odanézz! – kiáltotta ámulattal.

– Ez jó közel volt. – válaszolta Susogó Toll, majd ismét előrefordult, hogy a fűben tovább lopakodjanak. Szinte rögtön meg is dermedt az ijedtségtől, mert egy barna hosszú orr és egy nagy barna szempár meredt rá a fűcsomók között. Pár pillanat múlva kinyílt egy hegyes fogakkal teli száj és Susogó Tollnak kiáltani sem maradt ideje, máris arcon nyalta egy nagy vörös nyelv.

– Pfuuuujjj. –húzta el a száját Susogó Toll és hanyatt esett a puha fűben. A barna szőrű kutyának több se kellett, farkcsóválva teperte le a földön fekvő fiút, miközben folyamatosan az arcát mosdatta a nyelvével.

– Toboz győzött! Toboz győzött! – rikkantotta Vigyorgó Haj.

– De csak mert a fácánra figyeltem. Legközelebb én kapom el. – törődött bele a fiú a vereségbe, és megvakargatta a kutya lelógó fülének a tövét. Feltápászkodott és eligazgatta a hajába tűzött tollakat.

– Gyere, menjünk inkább le a patakhoz. – szólt Vigyorgó Hajhoz.

– Legalább lemosod magadról azt a sok nyálat. – vihogott a lány. Egymás nyomában futva indultak lefelé a dombról, miközben Toboz-kutya körülöttük szaladgálva és vidáman csaholva követte őket. Elértek a domb lábához, ahol az aljnövényzet és a bozót már régen benőtte a régen használt utat. Az út két oldalán sűrű bokrok sorakoztak, amik közé – mindketten tudták jól – keserves úton lehetett csak bemászni. Vigyorgó Haj lelassított és a bokrok közé mutatott.

– Látod ott azokat a fehér micsodákat? – kérdezte Susogó Tollat aki szintén megtorpant a húga hangjára. Visszasétált és a jelzett irányba nézett. Mélyen a bokrokon túl, az erdő szélén hófehér és gömbölyded dolgok rikítottak elő a sötét színű avarból.

– Olyan mintha koponyák lennének szétszórva a fák alatt. – találgatta a fiú.

– Jaj ne mondd már! – húzta el a száját Vigyorgó Haj. Oldalba bökte bátyját. – Na megnézed mi az, vagy csak itt ácsorogsz?

*

– Magasabbra mássz! –utasította Vigyorgó Haj. – Ne legyél már ilyen béna!

– Mi lenne, ha nem dirigálnál?! – szólta le Susogó toll és próbált magasabbra mászni a hosszú oszlopra ami a fakerítést elválasztó kaput tartotta. Lábával erősen kapaszkodott miközben az egyik kezével a frissen szerzett rémisztő koponyát szorította magához, a másikkal pedig a félig lecsúszott ágyékkötőjét próbálta megigazítani.

– Kilátszik a feneked! – nevetett a lány mit sem törődve a bátyja villámló tekintetével.

– Ne várd meg amíg lejövök, mert a Csillagerdőig kergetlek! – fenyegette meg a fiú, de az ő szemében is vidámság csillant már a nevetséges helyzetbe belegondolva. Felnyúlt és erősen az oszlop tetejére húzta a színesre kimázolt koponyát. – Na ez megvan! – vidáman kurjantott egyet és lehuppant az oszlop tetejéről.

– Épp időben. Már jön a sápadt arcú a szekerén. Gyere bújjunk el gyorsan! – sürgette meg, és már rohant is a kapun belülre a biztonságos indiánsátor felé. Susogó Toll egy félig meddig sikerült harci üvöltéssel követte.

*

Apa bekanyarodott a tanyához vezető göröngyös útra. Lassan vezetett, hiszen tudta, hogy a kiskutya már kilométerekről meghallotta, hogy közeledik az öreg Skodával a házhoz. Ilyenkor mindig elé szaladt és az utolsó párszáz métert a kocsi mellett csaholva tette meg. Mikor a kapuhoz ért és észrevette a kimázolt koponyát az oszlop tetején, már csak enyhén lepődött meg. Ismerte a gyerekeit, és tudta, hogy nagy csínytevők is tudnak lenni, pláne itt a nyugodt vidéki tanyán, ahol a természetes környezetben senki sem háborgatja őket.

Kiszállt a kocsiból és látta, hogy Anya a nyári-konyha teraszáról éppen felé tart mosolyogva.

– Kitalálom, megint indiánost játszanak. – szólt, majd egy puszit nyomott Anya arcára. – Nehéz heted volt?

– El sem tudod képzelni mennyire. – sóhajtott fáradtan Anya. – Lepermetezték a legelőt a ház mellett és emiatt derékig ér a fű. Imádnak benne játszani, de estére a vegyszertől kiütéseket kap mindkettő.

– És a koponya a kapun? Honnan szerezték?

– Nem fogod elhinni, óriás pöfeteggombák nőnek a patak melletti régi út mellett. – Anya kissé oldalra billentett fejjel várta a reakciót, hiszen tisztában volt Apa gombagyűjtés mániájával.

Apa szeme felcsillant és látszott rajta, hogy ha nem lenne fáradt a hosszú utazástól, már rohanna is a gombarendszerező kiskönyvéért és a gyerekekkel feltérképeznék az egész erdőt újra. Apán győzött a fáradtság és inkább komótosan a csomagtartót kezdte kipakolni.

– A lényeg, hogy jól érezték magukat. – szólt és a telek hátsó részében felállított kempingsátor felé nézett, ahol két gyermek már az indiánus totemoszlopról elfeledkezve, legó-város építésébe kezdett. A jókedvüknek az esti fáradtság sem vethet véget, hiszen várja őket a hűvös vályogszobában a meleg dunyhatakaró, ami alól másnap újabb csodákkal teli világba ébredhetnek.

Rókaszelidítés

/0 Hozzászólások/in , /by

– Szija! – mondta a róka.

– Jaj de megijedtem! – mondta a rókalány és hátrafordult. – Miért lopakodtál mögém?

– Nem akartalak megijeszteni. – mondta a róka. – Ne haragudj. Mi csinálsz?

– A csillagokat nézegetem. Olyan szépek! – mondta a rókalány.

– Ó, én már régen nem nézegettem őket. – mondta a róka. – De tényleg szépek.

– Szerinted valójában mik a csillagok? – kérdezte a rókalány csillogó szemekkel. – Szerintem sok-sok pici szentjánosbogár egy nagy-nagy fekete tóban.

– Sok-sok hatalmas bolygó. Olyanok, mint az amelyiken élünk, csak olyan messze vannak, hogy icipici pontnak látszanak csak – válaszolta a róka.

– Honnan tudod? – kérdezte gyanakodva a rókalány, mert zavarta, hogy a vadonatúj elméletét nem osztotta ez a jöttment róka.

– Volt egy barátom, aki az egyik bolygóról jött. – mondta a róka és kicsit elszomorodott, ahogy eszébe jutott a kis herceg.

– A barátod? – kérdezte ámuldozva a rókalány. – Téged megszelídített egy földönkívüli?

– Igen, de utána visszament a rózsájához. – mondta a róka. – De azért örülök, mert sokkal jobb szelíd rókának lenni. És legalább sokszor eszembe jut, amikor még itt volt velem. És annak is örülök, hogy a rózsájával van, mert így legalább boldog.

– És az nem baj, hogy te nem vagy boldog nélküle? – kérdezte a rókalány és közelebb ült kicsit a rókához.

– Nem, mert nekem fontosabb a barátom boldogsága. – mondta a róka.

– Tudod, emiatt sokan butának tartanának. – mondta a rókalány.

– És te is butának tartasz? – kérdezte a róka, és kicsit félt a választól ugyanis nem szerette volna, ha butának tartja a rókalány.

– Szerintem aranyos vagy. – mondta a rókalány és a róka fejére tette egy pillanatra a mancsát.

– Téged is megszelídített már valaki? – kérdezte a róka érdeklődve, mert a rókalány olyan barátságos volt vele, ahogy csak egy szelíd rókalány lehet barátságos.

– Bizony meg. – válaszolta sóhajtva a rókalány és újra a csillagokat kezdte nézegetni. – Sokszor. Talán többször is mint kellett volna.

– Engem csak egyszer szelídítettek meg. – nézett nagyot a róka. – El sem tudom képzelni, hogy milyen lehet, amikor sokszor szelídítenek meg.

– Segíthetek elképzelni. – válaszolta a rókalány. – Fájt a szíved, amikor a barátod visszament a rózsájához?

– Igen. – mondta szemlesütve a Róka. – Sírtam is.

– Most akkor képzeld el, hogy minden megszelídítés után egy újabb búcsúzás következik és egy újabb adag fájdalom adódik hozzá az előzőhöz.

A róka elképzelte és nagyon nem tetszett neki az érzés.

– Aúúúúú. – vonyított. – ez rettenetes. Ha ilyen szörnyű, ha sokszor szelídítenek meg akkor miért hagytad?

– Tudod ez az élet törvényszerűsége. – válaszolta a rókalány és mancsával próbálta megnyugtatni a rókát, aki még mindig remegett az elképzelt helyzettől. – És nincsen ebben semmi rossz. Minden, ami elkezdődik, egyszer véget is kell, hogy érjen. És minden búcsúzás, egy újabb kezdet magvait hordozza magában. Ha sokszor szelídítenek meg, az azt jelenti, hogy sokan kerülnek hozzám olyan közel, mint azelőtt senki. És senki sem kerül közelebb hozzám, mint az előző, aki megszelídített csak máshová. Mert mindenki más, és más. És senki sem jobb vagy rosszabb a másiknál, hanem olyan amilyennek először megismertem. 

– És mindig, minden búcsúzásnál sírtál? – kérdezte a róka és hirtelen csodálni kezdte ennek a rókalánynak az erejét amivel el tud viselni annyi sok búcsúzást.

– Mindig. – válaszolta a rókalány. – Sosem lesz könnyebb, de minden alkalommal újabb értékekkel leszek gazdagabb belül, mert aki egyszer belép a szívembe az nem léphet ki onnan anélkül, hogy nyomot ne hagyna. És ezek az apró ismertetőjegyek mindig idebenn lesznek, hogy emlékezzek. És ezek az emlékek kárpótolnak az összes fájdalomért, ami a búcsúzással együtt járt. Mert érzem, hogy sosem leszek többé egyedül.

– Mesélj el minden alkalmat, amikor megszelídítettek! – kérte a róka, mert nagyon kíváncsi lett hirtelen erre a rókalányra, akiben annyi sok szelídítés lenyomata él, hogy sosem érzi többet egyedül magát.

  És a rókalány mesélni kezdett, a róka pedig csendben hallgatta. És érezte, ahogy az elmesélt történetek által az ő világa is bővülni kezd. A sok történet, sok emléket és sok különös érzést hordozott magában és a róka szomjazta a rókalány szavait, és már ő is vágyott rá, hogy rengetegszer szelídítsék meg, akárhogy is fáj a sok búcsúzás, és rengeteg barátja legyen és sose legyen többé egyedül.

Nylon Darázs és a Vércsög

/0 Hozzászólások/in , /by

Darázs volt.

Nem is akármilyen Darázs, hanem egy ritka és veszedelmes Nylon Darázs. A huszonegyedik század felvágós kétlábú lényei valószínűleg kinevették volna a neve miatt, de persze mindenki tudta, hogy azok a lények már évezredekkel ezelőtt kihaltak, és ma már csak a legendákban és a lárváknak szóló mesékben hallani róluk. A Nylon Darázs nem is hitte igazán, hogy egyáltalán léteztek. Mondjuk, ha léteztek volna és ki is nevették volna a neve miatt, akkor a Nylon Darázs bizonyosan tett volna róla, hogy az legyen az utolsó mókás percük ebben az életben. Ő nem az a Darázs volt, akit csak úgy ki lehetett nevetni. Ő Nylon Darázs volt.

Narancssárga potrohának királykék csíkjai fenyegetően csillogtak, ahogy az égető déli nap az ózonréteg nélküli légkört áttörve, ultraibolya fényű sugaraival megfestette őket. Nevét szárnyainak mikroacél-kerámia keretre feszített szintetikus hártyájáról kapta, ami a technológia évszázados tökéletesítése után már csak kissé hasonlított az eredetileg a természetben bányászott áttetsző műanyaghoz. Szinte már nem is emlékezett a fájdalmas műtétre, amivel végre megszabadították az eredeti, törékeny és csökevényes szárnyacskáitól. Arra bezzeg tisztán emlékezett, amikor a beavatási szertartás végén megkapta a potrohából kiálló három színtiszta titánium fullánkját, amiket a sejtfalakba telepített idegméreg kapszulákhoz erősítettek. Chuck Norris is azonnal feldobta volna a pacskert, ha felmérgesíti a Nylon Darazsat, de Chuck Norris szerencsére a harmadik évezredre teljesen elköltözött ebből a dimenzióból, a Nylon Darazsat meg rohadtul nem érdekelte ki a franc az a Chuck Norris. Brutális Darázs volt. Mérgével akár egy hegynyi elezsráfot is pillanatok alatt leteríthetett volna, bár igaz, hogy a hatalmas testű jámbor növényevők a mutációs evolúció olyan alacsony fokán álltak még, hogy nagyságuknak ellentmondóan teljesen ártalmatlannak bizonyultak minden egyes fejlett rovarfajra nézve. Csak nyugodtan legelésztek tudomást sem véve a tömör ormányos fejben végződő hosszú nyakuk körül őrjáratozó DögLégy kötelékekről. Így hát a Nylon Darázs nem terített le elezsráfot. Sőt, még az óriási bálikánokat sem tartotta méltó ellenfélnek, amik a gravitációnak látszólag ellentmondva többtízezer milliméteres szárnyfesztávolságukkal és milliógrammos súlyukkal fenséges látványként vitorláztak a hegyek fölött uralkodó meleg légáramlatokban, kiszűrve éles sziláikkal a szélben szálló virágport. Nem. A Nylon Darázs csak és kizárólag parancsra ölt.

Hogy ki parancsolt a Nylon Darázsnak?

Jelenleg senki, de ezt a Nylon Darázs nem tudhatta. Nem tudhatta, mert a Nylon Darázs éppen küldetésen volt. Hajnalban indult a Kettes Számú Elit Mélyfelderítő Bolykommandó Zúzmara Központjából, kicsivel azelőtt, hogy egy párhuzamos dimenzióból váratlanul érkező Virtuális Technoveréb Raj felcsipegette volna az Elit Parancsnokságot az összes tiszttel és tiszthelyettessel együtt. Más szóval a küldetésen tartózkodó Nylon Darázs volt az utolsó egyede génmanipulációval és bővítő-implantokkal tökéletesített fajának. Ezt persze ugyanúgy nem tudta a Nylon Darázs mint azt, hogy a parancsnoki ranglétrán jelenleg ő a legbefolyásosabb és a legalacsonyabb rangú katona egyaránt. Még mindig azt a parancsot követte, amivel útnak indult különös küldetésére, miszerint hatoljon be a Fekete Tollú Erdő közepére és keresse meg azt a furcsa építményt, amit a múlt heti esőzések mostak ki és amiről a Berepülő Pók Vadászok egyik különítménye készített nagyfelbontású hálórajzot a parancsnokság részére.

Már majdnem odaért a célpont fölé, de még mindig csak a gömbölyded fák szürkés tollait látta, amerre csak összetett szemeivel nézett. Hirtelen egy világoszöld folt tűnt ki a fekete és szürke aljnövényzetből. Azonnal zuhanórepülésbe váltott, kerámiamerevítésű nylonszárnyait összezárta a védőpáncél-pikkelyekkel borított hátán, a hátsó lábait pedig a kondicionálásnál elsajátított módon természetellenes pózban vízszintes vezérsíkokká hajlította. Ahogy közeledett a zöld objektum, a torjába épített nagyteljesítményű számítógép folyamatosan elemezte a fejcsápjai érzékelőiből érkező adatokat és elkészítette a zöldszínű betonépület háromdimenziós modelljét. A Nylon Darázs azonnal felismerte a Piramoidot. Ez a fejtetőre állított piramisforma a természetben nem fordulhat elő, csak valamilyen mesterséges beavatkozás eredménye lehet. Lerepült egészen az alakzat lábáig, és bár sérülést vagy bejáratot nem tudott felfedezni a sík felületen észrevette, hogy az egyik közeli tollasfenyő gyökereit kimosta a kékes-sárga esővíz és most egy barlang vezet a Piramoid felé.

Rögtön aktiválta a kommunikációs rendszereit, hogy a központtól utasítást kérjen a behatolásra. Csáprágóit megfelelő pozícióba állította és kódolt üzenetet kezdett kántálni.

– Pitty… pang… bzzz… bzz… tobozzz…. fitty… fütty… nyikk… fütty… nyakk… csup… pitty… csip…

A huszonegyedik század kétlábú lényei ezt a rádióüzenetet hallva valószínűleg a könnyüket törölgetve röhögtek volna, nevetés közben vinnyogó hangon kipréselve magukból olyasféle megjegyzéseket, mint „Odanézz, ez a béna bogár úgy beszél, mintha Donald Kacsa madárul akarna felolvasni a növényhatározóból”. Donald kacsa ezen bizonyosan megsértődött volna, a Nylon Darázs viszont nem, mert ő ugyanis olyan éktelen haragja gerjedne egy ilyen megjegyzés hallatán, hogy a mellső lábai helyére műtétileg beültetett plazmavetők maguktól elsülnének. Szerencsére a Nylon Darázs semmi ilyesmit nem hallott beültetett kommunikációs implantátumából, igaz ugyan, hogy a választ sem hallotta az előbb megtett jelentésére. Ezt is csak rövid ideig furcsállotta, hiszen összetett szeme elé helyezett vízorban megjelenő feliratok egyértelműen arra utaltak, hogy az óriás Tollasfenyő gyökere alatt talált furcsa barlangból elektronikus zavaró jeleket sugároznak. Elküldött még egy gyors kódolt üzenetet a nem létező központnak és fenyegető zúgással berepült a sötét bejáraton.

Aktiválta az összetett szemek másodlagos funkcióit és így majdnem olyan tökéletesen látott a fénytelen barlangban mintha a napsütéses réten repült volna. Már az első párszáz centiméteren észrevette, hogy jó volt a megérzése. A barlang falát keresztül-kasul átszövő gyökérhálót lassan felváltotta a zöldes árnyalatú vasbetonszerkezet hideg mértanisága. A falakon feliratokat vett észre, amik számára ősinek tűnő ismeretlen nyelven íródtak. A homlokán dudorodó implant ikercsápok végéből vakító fény villant, ahogy a beültetett vizuális felvevő megörökítette a fal rajzait az archívum számára. Csak pár száz métert kellett repülnie, mielőtt eljutott az első akadályig, ami egy áthatolhatatlannak tűnő acélajtónak bizonyult a szemei elé vetített adatok alapján. Az „áthatolhatatlannak tűnő” kijelentés persze rögtön arra késztette, hogy megcáfolja valamelyik átütő hatóerejű beépített fegyverével vagy implantátumával. Kis gondolkodás után az ikerpengés lézerkaszát választotta, amit eredetileg óriás pitypangtörzsek átvágására terveztek és a földön nem létezett olyan anyag, ami tartósan ellenállhatott volna neki, igaz ugyan, hogy folyamatos és nagy mennyiségű energiára volt szüksége. Arra persze, hogy egy ilyen kivételes tulajdonságokkal rendelkező eszközt miért egyszerű szüretelési feladatokra használtak nem gondolt a Nylon Darázs. Élete során hozzászokott, hogy a dolgokat – amolyan Darázs módra –  két- háromszázszorosan is túl kell biztosítani. Mire végiggondolta hogyan is fogja átvágni magát a vastag biztonságiajtón, már elő is bújt a potroha alsó részéből a méretes lézerkasza, aminek telepei rögtön töltődni kezdtek a Darázs implantátumait energiával ellátó személyi atomreaktorból. Ahogy a kijelzőn zöldre váltott az energiaszintet jelző ikon, egy morranással támadásba is lendült. Abban a pillanatban viszont, amikor a fénylő penge elérte volna a célját, szirénák éles sivítása hangzott fel és az ajtó lassan nyílni kezdett. A Nylon Darázs mesterségesen feljavított reflexeivel kapott elő két ismétlő fotonfegyvert, egy DD-7-es dezintegrátort, egy ZZZIPPO-IX típusú lángszórót, majd a mellső lábai helyére ültetett plazmavetőkkel együtt 6 irányba célozva várta mit is rejt a betonbunker mélye.

– Ne félj Darázs – mondta egy hang az ajtó túloldaláról.

– BZZBZBBBZBZBBZZZ – válaszolta a Nylon Darázs és fenyegetésének nyomatékot adva a lézerkaszát is felsorakoztatta a többi fegyver mellé.

– Gyere beljebb és beszélj még kérlek, hogy a fordító berendezést rá tudjam hangolni a dialektusodra. – hallatszott a hang, amire a Darázs parázsló tekintettel és előreszegezett fegyverekkel beóvakodott az ajtón.

Egy kis terembe ért, ami a padlótól a mennyezetig telis tele volt zsúfolva gépekkel és műszerekkel, kapcsolókkal és monitorokkal. Az egyik konzol előtt egy fura alak állt és különböző rikító színű gombokat csavargatott.

– BZZBBZ…hogy a…BZZZBBZ…sem éri a falat és már…BZZZ…a véreddel!!

– Köszönöm. – mondta a furcsa lény, majd a Darázs és hat fegyverének torkolata felé nézett. Nem látszott rajta, hogy nagyon megijedt volna a pusztító arzenál látványától. A Nylon Darázs minden scannerét ráirányította és alaposan végigvizsgálta a lényt, ami leginkább valami madár és rágcsáló keverékének látszott. Hiába továbbította viszont a kapott eredményeket a komputernek, az adatbázis nem szolgált semmilyen információval.

– Vércsög vagyok. – mondta a Vércsög.

– Kitaláltam volna. – vetette oda flegmán a Nylon Darázs. – Izé!….Hogy mi vagy???

– Vércsög. – sóhajtotta a Vércsög. – Nem csodálkozom, hogy nem ismered fel a fajomat, hiszen nagyon-nagyon-nagyon régen éltünk a földön.

– Ti vagytok a legendás kétlábúak, akikről a dajkamesék szólnak? – kérdezte hitetlenkedve a Darázs.

– Egyáltalán nem. – mondta a Vércsög szelíden. – A mi fajunk 5.000 évvel ezelőtt élt és uralkodott a földön. Az általad kétlábúakként, egyébként meg „hamber” néven ismert faj előttünk pár ezer évvel kihalásra ítélte magát valamilyen nukleáris katasztrófával. Mi az ásatások során előkerült történelmi dokumentumokból sokat megtudtunk róluk és tisztában voltunk a hamberek hibáival mégsem tanultunk belőle. A Vércsögök háborúja a a Térdkalácsszopó Kesenyulakkal odáig fajult, hogy quantum fegyverek bevetésével kiirtottuk egymást. Ráadásul a saját dimenziónk szerkezetét is meggyengítettük és mindenhol féregjáratok és dimenziókapuk nyíltak távoli világokba. Azon sem csodálkoztam volna, ha mindenféle idegen fajok kezdtek volna idejárni radioaktív izotópot gyűjteni. Felfedezésekre nem is gondolhattunk. A maroknyi túlélő földalatti piramisokba költözött és hibernált állapotban várja, hogy újra eljöjjön a nyugodt, békés korszakok ideje.

– Bbbzzzzzzz…..azt akarod mondani, hogy ezekben a járatokban több hozzád hasonló fertelmes lény is él még? – zizegte a Nylon Darázs és fenyegetően vicsorgott volna, ha van álkapocs és fogsor implantja nyálcsatorna kiegészítőkkel, de ezeket az upgrade-ket csak a jövő héten kapta volna meg, így csak a hangsúllyal tudta érzékeltetni, hogy valójában vicsorog.

– Nem kell vicsorognod… – próbálta megnyugtatni a Vércsög a Darazsat. – Bárcsak elmondhatnám, hogy rajtam kívül sok-sok millió Vércsög alussza biztonságos álmát a hátam mögött. Sajnos ébredésem után pár perccel értesültem az egyik még pislákoló terminálról, hogy az egész megmaradt populáció kipusztult két nappal ezelőtt. A rendszer csak engem tudott megmenteni, azóta itt téblábolok.

– Ezek szerint te vagy a legfontosabb tagja ennek az ősi civilizációnak? A vezér?

– Nem. – felelte a Vércsög és barna szőrős szárnyaival a madárlábait kezdte vakargatni, miközben nagyon zavart pillantásokkal próbált akárhova nézni. – Valójában vízvezeték szerelő vagyok. Az árvíz befolyt az üregekbe és elárasztotta a hibernálókamrákat. Mindenki megfulladt, de a komputer engem megmentett, mert a társalgóhelyiségben meghibásodást észlelt a kakaóautomata vízellátásában. Hiába…a fajom mindig is imádta a kakaót. Az egész bunker minden rendszeréből a kakaóautomata áll prioritásban a legfontosabb helyen. Hát most kakaó van, Vércsög faj nincs. Hülye egy helyzet.

– Szerelő? – kérdezte hitetlenül a Nylon Darázs és az elképedéstől lejjebb engedte az egyik plazmavetőt pár centivel. – Egy vízvezeték szerelő????….buzzz….buzz…buzz….buzzz

Az Utolsó Vércsög a kérdés után elhangzó hangokat nevetésnek vélte, és sértődötten lépett egyet a Darázs felé. A Nylon Darázs abbahagyta a zárlatos kávéfőzőt imitáló kacagást és a jobb agyféltekéjébe ültetett reflexinger-kisegítő generátor segítségével egy pillanat alatt újra a Vércsögre szegezte az összes fegyverét. Biztos ami biztos, még egy mini nukleáris rakétát is beélesített és kilövőállásba helyezett a potroha tetején nyíló silóajtó mögött. Elérte a kívánt hatást, mert az Utolsó Vércsög szomorúan hátrábblépett.

– Mi a franc az a kakaó? – kérdezte a Nylon Darázs.

– Most nem ezzel kéne törődnöd. – vakarta meg a csőrét az Utolsó Vércsög idegesen. – A bunker még működő rendszereivel az elmúlt két napban végigpásztáztam az egész kontinenst és…

– Az is valami? Mi a központban az egész bolygót pillanatok alatt végigpásztázzuk. – zizegte büszkén a Darázs.

– Épp erről akartam beszélni. Nagyon úgy láttam, hogy ma reggel a Darázsközpontot támadás érte és megsemmisült. A scanner szerint te vagy az utolsó Nylon Darázs.

A Nylon Darázs egy pillanatra megdöbbent, de aztán a komputer a segítségére sietett és 67,2%-os bizonyossággal megállapította, hogy az Utolsó Vércsög megpróbálja átverni valamilyen még ismeretlen okból.

– Na persze…a Darázsközpont teljességgel elpusztíthatatlan.

– És akkor mivel magyarázod, hogy nem kaptál választ a jelentésedre, amikor ideértél? – kérdezte a Vércsög. – Egyébként is… készült felvétel az eseményről. Megnézheted a saját…izé…szemeiddel… vagy akármiddel.

– Mutasd! – pattogott a Darázs, és az Utolsó Vércsögöt durván félrelökve a monitor elé furakodott. Pár másodperc múlva megbizonyosodhatott róla, hogy az Utolsó Vércsög igazat mondott.

– Ez a rettenet bosszúért kiált!!! – sikoltotta a Nylon Darázs és a potroha végéből előbukkant dárdaszerű krómozott fullánkjából csöpögni kezdett az idegméreg.

– Várjál már. – próbálta megnyugtatni a Vércsög. – Mostmár te vagy a fajod utolsó képviselője, akárcsak én az enyémé. Komoly felelősség ez, és nem szabad fejjel rohannod a falnak.

– Pusztulniuk kell!!!! – Zümmögött idegesen a Darázs.

– Állítsd le magad légyszives! Meg kell nyugodnod! Különben az egész fajod az enyészet martalékává válik és nem marad utána semmi csak a feledés.

Úgy tűnt az érvek lassan hatni kezdenek a Nylon Darázsra.

– Igazad van! – acsargott. – A bosszú hidegen lesz a legédesebb! Össze kell szednem a tartalék implantátumokat a búvóhelyekről és upgradelve magamat én lehetek a Super Nylon Darázs. Akkor aztán minden betolakodó elpusztul!

– Nem érted barátom! Békés megoldásra kell törekedned. A háború és a harc eddig két faj pusztulását okozta ezen a világon. A tiéd volt a harmadik. Össze kell fognunk. Nem szabad hagynunk, hogy az utánunk következők is ugyanerre a sorsra jussanak.

– Nem…szabad…hagynunk… – lihegte a Darázs ahogy a szavak próbáltak hatni az értelmére.

– A létezésünk nyomait, eredményeit a kultúráinkat meg kell őriznünk az utókornak. A békének kell uralkodnia a földön a jövőben. A mi feladatunk megteremteni az alapokat ehhez ízeltlábú barátom! A tiéd és az enyém!

– Anyád az ízeltlábú!! – vetette közbe a Nylon Darázs és a lézerkaszájának egyetlen suhintásával levágta az Utolsó Vércsög fejét.

– Egyébként is. Mi a franc az a béke? – szólt a lassan eldőlő vért fröcskölő torzóhoz.

A Nylon Darázs szép lassan kirepült a kriptává változott piramisból. Odakint a frisslevegőn elgondolkodott rajta, hogy a Vércsög, vagy hogy hívták, ötlete nem is volt olyan rossz. Milyen kár, hogy nem beszélgethettek róla még egy kicsit. Igaz, hogy a vérszomj szintje akkor éppen túl magas volt a bájcsevelyhez, de azért ő nem egy brutális állat egyébként. Igenis intelligens és megértő. És most már, hogy megölhette azt a szerencsétlent, már nem is olyan vad és vérengző, mint ahogy az a bizonyos szerencsétlen valószínűleg gondolná. De ha már nem beszélhetnek többet akkor majd ő egyedül emléket állít a Vércsög nemzedékének is amelyről az egész világon ő tudott egyedül. Igen! Így lesz. A saját fajának nekrológjával együtt a Vércsögök történetét is megőrzi az utókórnak.

Idáig jutott a gondolatmenetben, amikor az összetett-szem beépített kijelzőin megjelent a vörösen villogó felirat: BATTERY LOW

– Affene! Kint felejtettem a lézerkaszát! – kiáltott fel, majd egy rándulás kíséretében szikrázott párat és a földre hullott.

VÉGE

(szerencsére)

Az Anya

/0 Hozzászólások/in , /by

Az Anya a tóparton ül és a hullámok között játszadozó gyermekeit nézi. A könyv, amit a szórakoztatására hozott magával a strandra, az ölében pihen érintetlenül. Karját és vállát a nap sugarai egyre jobban kezdik égetni, mégsem nyúl a kempingszék mellett heverő kosárba a naptejért. Nem veszi le a szemét a fiúról és lányról, akik önfeledten lubickolnak a habokban nevetgélve és visítozva.  Milyen apróak, milyen törékenyek. Annak ellenére, hogy a víz egy felnőttnek csak a térdéig ér, az Anya folyamatosan aggódik a gyerekekért. Nem bírja elszakítani a tekintetét róluk, pedig mélyen belül tudja, hogy semmi bajuk nem történhet. De a kétely mindig ott van. Mi lesz, ha csak egy pillanatra nem figyel? Mi van, ha pont az a pillanat lesz az, amikor valami rossz dolog történik? Valami szörnyűség, ami tragédiához vezet. Az izzasztó déli napsütés ellenére megborzong. Csak játszanak! Ne aggódj! Az anya önmagát próbálja nyugtatni. Nem lehetsz folyton mellettük! Nézd, mennyire örülnek! Élvezd a vidámságukat! Az Anya elfojtja magában a nyugtató gondolatokat. Nem nyugodhat, amíg bármilyen veszélye fennáll a véletlen balesetnek. Ami nekik játék, az nekem veszélyes tevékenység. Számukra vidám kaland, számomra ijesztő veszedelem. Önfeledtségüket éberségemmel veszem körül. Ezt kell tennem. Az Anya ellazul, de nem veszi le a szemét a pancsoló csemetékről. Mosolyog, ahogy a fiú és a lány játékát nézi.

– Anya! Anya nézd! – hallatszik a fiú vidám kacagása. – Fogtam egy angolnát! Itt úszott a lábamnál és elkaptam!

– Fúj, de undorító nyálkás! – visít a lány. – Vidd innen!

Az Anya a fejét csóválja, amikor meglátja a fiú kezei közt ficánkoló hosszúkás halat. Legszívesebben elborzadna, mégis bátorítóan szól.

– Ügyes vagy! Szaladj. Mutasd meg gyorsan Apának!

A fiú kiszalad a vízből és elrohan a bungalók irányába. A lány is kiballag a tóból és a törölközőjére roskadva csavarni kezdi hosszú hajából a vizet. Az Anya a naptejért nyúl, bedörzsöli fájó karjait, majd nyugodtan hátradől, és lassan olvasni kezd.

   Szúnyog zümmög a párna felett, ahogy az Anya megcsókolja alvó kislányának a homlokát. A takarót kicsit megigazítja, majd elsöpör egy rakoncátlan tincset az édes, kerek arcból.

A fiú is félálomban van már. Az egész napos játék és rohangálás okozta fáradtság őt is legyűri végül.

– Ugye milyen szép halat fogtam Anya? Apa …meg is dicsért! – a szeme már csukva van, a szavak szinte motyogássá halkultak az Anya mégis érti.

– Büszke vagyok rád kisfiam. – suttogja és elmosolyodik. A fiú már nem is hallja olyan gyorsan alszik el.

Az Anya egy pillanatra megáll a gyerekszoba közepén és az alvó gyermekeket nézi. A békésen pihenő testvérek látványa új energiával tölti fel a holnaphoz. Tudja jól, lelkének egy része itt tölti az éjszakát, hogy vigyázza legértékesebb kincseit.

– Jóéjszakát! – szól halkan és lassan becsukja maga mögött a kisszoba ajtaját.

A hódító

/0 Hozzászólások/in , /by

A téridő alagútban, csakúgy mint legutóbb, néma csönd honolt.

Trgzyx egyáltalán nem bánta a naprendszerek közötti utazásnak ezt a mellékhatását, hiszen szeretett hosszú meditációba merülni. Ilyenkor gondolatban a meghódított, és rabszolgasorba taszított bolygókat számolgatta, és elképzelte a legújabb, várhatóan sikeres invázió utáni eufórikus állapotot. 

A válla fölött az időjelző készülékre pillantott, és elégedetten klaffantott. Már csak pár fénypont, és célhoz ér.

Hogy hová azt egyelőre nem tudhatta, hiszen a XORX törvény szerint az inváziós kommandók űrhajóinak véletlenszerűen kellett kiválasztaniuk az ugrási koordinátáikat. A XORX-ok olyan példátlanul magas fejlettségi szinten álltak, hogy már semmi szükség nem volt haditervre, stratégiára vagy hadseregre. Trgzyx, – csakúgy, mint a hadiüzemekben fejlesztett többi társa – egy személyben volt zseniális hadvezér, legyőzhetetlen hadsereg és maga az inváziós flotta. Feladata egyszerű és egyértelmű: felkutatni a duoverzum alsó felének lakott naprendszereit, hatástalanítani minden lehetséges ellenállást, majd értesíteni a begyűjtőhajókat, melyek a védtelen őslakosokat megfosztják a természeti kincseiktől, technológiai eszközeiktől, és végül szabad akaratuktól.

Trgzyx gyűlölte az alantas élőlényeket. Fejletlen, saját korlátaitól szenvedő, gyenge fajok ezreit igázta már le a százhúsz xoraxi éve tartó műszakciklusa alatt, és tervei szerint a pihenésig visszamaradó nyolcvan további esztendő jócskán növelni fogja ezt a számot.

A sztázisfülke tetején felvillanó éles lila fénysugár zökkentette ki a gondolataiból. Nehézkesen megmozdult egy kissé, amitől hangosan megcsikordult matt fekete bőre a kőből kifaragott ülésben. Testéhez képest óriási fején kinyíltak az írisz és pupilla nélküli halványzöld szemek, majd a három a nagyobbak közül a fülke oldalán terpeszkedő bonyolult műszerfal felé fordult.

Megérkezett.

Az űrhajó előtt tompa pukkanással oszlott szét a féregjárat, és hirtelen mindenféle zörejek töltötték meg a kabint. Az ablakon túli gyengén villódzó fényháló megszűnt, és helyét átvették a tömör feketeségbe hajított csillagok apró fénypontocskái.

Trgzyx egy pillantással beazonosította a közeli bolygókból álló rendszert, majd miután elővigyázatosan aktiválta az űrhajója fegyvereit, és egyéb hadászati berendezéseit, az élet jelei után kezdett kutatni. Az első szkennelések eredménye csalódottsággal töltötte el. Az egyre közeledő naprendszerben ugyanis semmi jelét nem látta, ami technológiára vagy civilizált életre utalt volna.

Nem értette. A választásgenerátorok szerint egyértelműen lakott naprendszer felé indult, most mégis élettelen égitesteket jeleztek a lustán kattogó és pislogó műszerek.

Lefuttatott egy alaposabb vizsgálatot, ami után egy kevés radioaktív gammasugárzásra lett figyelmes a naptól számított harmadik bolygó irányából. Bár tudta, hogy a jelenség akár természetes eredetű is lehet, mindenképpen megérte megnézni közelebbről, ha már idáig eljött. Egyszerűen képtelen volt beletörődni, hogy aktiválása óta először, egy üres naprendszert talált leigázható, és alantas népek nélkül.

Ahogy közeledett a furcsán, természetellenesen kék és zöld színű planétához egyre kíváncsibb lett. Nyoma sem volt az életet adó szürkés-sárga ammóniaóceánoknak vagy a fennmaradáshoz szükséges tápláló szilíciumsivatagoknak. Mérései alapján a légkörből is hiányoztak a légcseréhez szükséges xenon molekulák. A felszínt majdnem teljes egészében hidrogén tartalmú mérgező óceán borította, a légkörnek nem nevezhető élénk kéken derengő atmoszféra pedig barátságtalan nitrogénből, és gyilkos oxigénből állt. 

Trgzyx ilyen szörnyen ellenséges bolygót még sosem látott ezelőtt. A lábai végét borító tapadókorongok heves borzongásba kezdtek a gondolatra, hogy esetleg értelmes élet jöhet létre egy ilyen kietlen helyen.

Az égitest egyre jobban betöltötte az ablakokat védő szűrőernyőket, és már szabad szenzorokkal is érzékelhető, több irányból mozgó objektumokra figyelt fel. Kérdőn nézett a műszereire, amik még mindig nem mutattak semmi érzékelhetőt. Szerintük se élet, se mozgás, se technológia nem létezhetett a kék bolygón, viszont a szeme előtt elrepülő fémes-színű fénylő pontok egészen másra utaltak, nem beszélve a bolygó felszínét tarkító természetellenesen egyenes vonalakról, és városszerű formákról. Gyanakvóan méregette a műszerek sokaságát, amikor a pult legalsó, eldugott részéről, villogó fényt vett észre az egyik szeme. A vészfehér fényű lámpát egy remegő, kiakadt mutató fölé szerelték, és egyetlen szó volt alá karcolva: Rádióhullámok!

Fogalma sem volt róla, hogy mik azok a rádióhullámok, és ez nagyon zavarta, hiszen a kiképzés 500 éve alatt minden csillagászati, fizikai, kémiai, matematikai és quvológiai kifejezésre megtanították, amiket csak ismertek a duoverzumban. Pár másodpercig három legnagyobb szeméből kettővel zavartan pislogott, a harmadikkal pedig meredten nézte a feliratot a kiakadt jelzőműszer felett. Egyik fekete bőrű nyúlékony csápjával a pilótaülés alá nyúlt, és kis keresgélés után előhúzta az űrhajóhoz mellékelt kezelési tájékoztatót, amit 140-edikes invázió-kommandós kadét korában lapozott fel utoljára. A rádióhullámok kifejezésre a „feltételezett anomáliák” címszónál, azon belül is a legapróbb betűs tájékoztató résznél talált rá. Emlékezett rá, hogy a kiképzői azt mondták ezekről, hogy csak nagyon nagy unalom esetén ajánlott az elolvasásuk, de jobban tennék, ha értelmesebb dolgokkal foglalkoznának inkább. 

A könyvben a rádióhullámról csupán ennyi állt: 

„Létezése nem bizonyított, de a Tétagömb-2 laboratóriumában kifejlesztették az észleléséhez szükséges műszert, néhány kétséges eredményekkel rendelkező, de lelkes tudós segítségével.. A tudóscsoport szerint a rádióhullámok erősen zavaró hatásúak lehetnek a xyrorendszerek működésére, úgymint érzékelés, fegyverzet, navigáció. A Tétagömb-2 tudóscsoport a feltevések bizonyítását a megszabott határidőig nem tudta sikeresen prezentálni, így tiszteletreméltó likvidálásban részesültek. Az inváziós űrjárműbe való beszerelése ellen nincs indokolható ellenvetés.”

Hirtelen mozdulattal a sarokba vágta az útmutatót, és megragadta az űrhajót irányító szarvkormányt. Harmadik kezének egy gyors intésével semlegesítette a xyrofülkét körbevevő árnyékoló felületet, amitől a gömb alakú pilótafülke azonnal átlátszóvá vált, és immár minden irányba kiláthatott rajta. A következő pillanatban Trgzyx fejében megdermedt a gyomorsav. 

A fülke üvegét teljesen betöltötte a bolygó képe, és egyharmad irányból egy primitív műholdszerűségnek tűnő csillogó gépezet repült felé megállíthatatlanul. Az ütközés már elkerülhetetlen volt, és Trgzyx a működésképtelen fegyverrendszer gombjait csapkodva, tágra nyílt szemekkel bámulta, ahogy az idegen űrtárgy a működésképtelen energiapajzson belülre ér és legyalulja a sebezhetetlennek hitt hajója hajtóműveit. A berendezések tompa morajába és kattogásaiba robbanások visszhangjai keveredtek, majd a pilótafülke vészkatapult rendszere levált az űrhajótörzstől, és Trgzyx a kabinná alakult kőülésével együtt zuhanni kezdett a bolygó felszíne, és a méregkék óceán felé.

Ahogy egyre gyorsulva hullott az ismeretlenbe, Trgzyx dühös üzenetet fogalmazott meg telepatikus agyával, és a kommunikációt felerősítő implantátumok segítségével a szétesőfélben lévő űrhajójának adattovábbítója felé küldte. Az űrhajó viszont túl nagy károkat szenvedett, így a hevenyészett jelentés már nem tudott a rádióhullámok örvényéből kijutni a bolygóközi térbe. 

Nem adta fel. 

A lezuhanás előtti utolsó pillanatban a vereség tényétől leírhatatlanul agresszív tudatállapotba került, amitől a szervezetében megnövekedett irídium szint, és megsokszorozta telepatikus képességének hatékonyságát. 

Legutolsó üzenetének gondolatfoszlányai dühödt, és kétségbeesett mentális sikoltásként törtek ki a bolygó mérgező légköréből a csillagok, és a XORX birodalom felé.

Pár mikroidőegységgel később írtózatos sebességgel csapódott a xyrokabin az óceánba. A szupererős guamitrát-ötvözet  megvédte ugyan az ütközés erejétől Trgzyx életét, de a mérgező, hidrogéntartalmú folyadék azonnal elkezdte szétmarni a kabin falát. 

Trgzyx tehetetlenül nézte maga alatt a rémisztő sötétséget, amibe a szétmálló félben lévő ronccsal együtt süllyedt alá. 

Százmillió fényévvel és két kaszkádrácsponttal odébb, a felső duoverzum szélén álló, felfegyverzett XorX közvetítőállomáson a következő üzenettöredéket fogta egy felettébb meglepettnek látszó telepatikus XorX: „ …A KBARIAI SÓBÁNYÁK ÖSSZES FERTŐJE RÁGJA SZÉT AZ AGYLEPEDÉKÉT ANNAK A FCXTNAK, AKI TISZTELETREMÉLTÓ MÓDON KIVÉGEZTETTE A TÉTAGÖMB LABOR TUDÓSAIT!!!”

Kirándulás és limonádé

/0 Hozzászólások/in , /by

Reggel, még erősen csipás szemmel némi citromlevet és cukrot tettem egy üres kólás flakonba, majd az uzsis-zacsiba gyömöszölve vidáman útnak indultam. Már a Rám-szakadék felénél jártunk, amikor először megszomjaztam. Kicsit értetlenül néztem a flakon alján lötyögő szirupot, és a hatalmába kerített az érzés, hogy talán nem csak olyan apróságokat felejtettem el aznap reggel, hogy miként is kell limonádét készíteni. Kovács persze nyomban ott termett mellettem.
– Miaz? Már csak ennyi ivóleved maradt? – Kovács menthetetlenül a menzai kifejezések rabja volt.

– Nem, csak elfelejtettem bele vizet rakni. – válaszoltam az átlagnál kissé elmélázóbb hangon, miközben a háztartási berendezéseink ma reggeli állapotát próbáltam felidézni magamban. Elzártam a gázt? Vagyis főztem egyáltalán valamit? Aligha. Nem is tudok főzni.

– És most mit csinálsz vele? Keresel egy csapot?

– Gondolom keresek. – válaszoltam, aztán eszembe jutott valami. – Hé, Janó! Maradt egy kis grapefruit levem, de már nem vagyok szomjas és nem akarom cipelni. Kell?

Janó egy pillanat alatt átfurakodott hozzánk a kettes soron keresztül.

– Persze! Jöhet! – mondta a mindig éhenkórász kölyök és kikapta a kezemből a flakont.

– De ha kiürült, neked kell kidobni a szemetet!

– Jólvanna! Majd beledugom Lajos bácsi bőröndjébe. Köszi! – már el is tűnt hátul.

– Pedig nem is tűnt szomjasnak. – vigyorgott Kovács mellettem.

– Hát majd szomjas lesz. – kacsintottam rá. – Nagyon szomjas!

Rém mese

/0 Hozzászólások/in , /by

Hideg és sötét volt, amikor felébredt.

Semmire nem emlékezett. A nevére sem, sőt azt sem tudta volt-e neve egyáltalán. Talán épp akkor született.

Érzékszerveit erőltetve nézett körül, de csak a feneketlen sötétséget látta. Félni kezdett. Még jobban erőlködött, és ezúttal homályos körvonalak kezdtek derengeni. Egy teremben volt. Minden oldalról magas falak vették körül, és a távolban furcsa formák tornyosultak fölé. Ahogy hozzászokott a sötéthez és jobban látott már, a szürke falakon gyönyörű csillogást vett észre. Olyan volt mintha egy tükör ezernyi csillagot rejtett volna magába. Lélegzetvisszafojtva bámulta a kristályos ragyogást és úgy érezte, nem tud betelni vele. A terem szabályos formákból és elemekből épült. Nem tudta megítélni mi is a célja a helyiségnek, de hozzá képest óriási volt. Több emeletnyit terjedt felfelé és lefelé egyaránt. Az emeletek padlóját, furcsa mesterséges anyagból készült rudak alkották, amik között jól megtudta vizsgálni az alatta és felette lévő szintek tartalmát. Érdekes dobozok, gömbök, hengerek váltakoztak látszólag összevissza, mégis érezhetően valamilyen rejtélyes logika szerint. És mindent az a szikrázó csillogás borított. Egyre jobban megnyugodott és elmosolyodott. Végignézett a saját testén. Papírból készült ruhába öltöztették, ami érdekes színekben tarkállott. Az egész testét eltakarta, az egyetlen lábának végétől egész a gömbölyded fejbúbjáig. Nem tudta miért van ruhában, hisz a hidegtől egyáltalán nem védte ez a vékony réteg. Sőt, valahogy úgy érezte nincs is szüksége rá, hogy a hidegtől óvják. Jól érezte magát és egyáltalán nem vágyott arra, hogy melegebb helyen legyen. Arra gondolt, hogy biztos nem véletlenül került ide és egy hosszú és boldog létezés várja, rengeteg felfedezni váró csodával. A ruhát bizonyára csak esztétikai szempontból adták rá, bár ahogy végignézett tömzsi sötétbarna testén és egyenes, lapos lábán nem volt mit szégyellnie. Azért örült, hogy van ruhája, mert nélküle talán szégyenlős lenne. Nem mintha bárki is megláthatná ruha nélkül a kietlen teremben, de azért megnyugtató volt a tudat, hogy a színes papírruha elfedi a kíváncsi szemek elöl. Ismét a környezetét kezdte vizsgálni. A vele szemben lévő falon hatalmas hengerek voltak láthatóak a távolban. Magasan fenn, pedig furcsa kerekded gömbök feküdtek egy kiszögelésen. El sem tudta képzelni mik lehettek körülötte azok a dolgok, de mivel szemlátomást nem jelentettek rá különösebb veszélyt, ezért nem foglalkozott tovább velük.

Már éppen ott tartott, hogy elkezd nevet adni a körülötte lévő dolgoknak, amikor beteljesült a végzete.

Azzal kezdődött, hogy remegni kezdett alatta a hosszú rudakból álló padló. Aztán már az egész terem remegett. Ütemesen rázkódtak össze a hatalmas tárgyak. Furcsa csilingelés és zörgés hallatszott minden irányból. Erősödött egy ideig a rázkódás aztán abbamaradt. Nagyon megijedt. Fogalma sem volt róla mi fog történni, de nagyon rossz előérzet fogta el. Hirtelen vakító, iszonyatosan erős fény öntötte el, és ezzel egy időben éktelen csörömpöléssel és robajjal eltűnt a terem egyik gigantikus fala. Valami szörnyű erő szorította meg és repítette fel onnan, ahol feküdt. Felocsúdni sem volt ideje és a vakító világosságba zuhant. A testét szorongató erő nem eresztette, csak ide-oda dobálta a vakító hatalmas ürességben. A jóleső hűvös levegőt, forróság váltotta fel, ami a ruháján keresztül fojtogatni kezdte. Mozdulni sem mert. Tudta, hogy most elpusztul, és semmit nem tehet ellene. Szorosan behunyta a szemét és tűrt. Elhatározta, hogy büszkén lesz az elmúlásé, de a pánik rögtön elöntötte, amikor félelmetes recsegés közepette kezdett szétszakadni rajta a színes papírruha. Az erős fény és a forróság rögtön sebeket ejtett rajta ahol a ruha maradványai már nem védték a testét. Sötétbarna bőrén apró áttetsző folyadékgömbök kezdtek megjelenni. Sikított volna, de nem jött ki hang a torkán, mert hirtelen az egész ruha lekerült róla és az égető fájdalomtól nem kapott levegőt. Hirtelen egy hatalmas nyáladzó száj tűnt fel lapátnyi fogakkal és óriási nyelvvel, ami elkerülhetetlenül kezdett közeledni hozzá. Elájult. Utolsó gondolatával a létezése igazságtalan rövidségén merengett. Nem érezte, ahogy a száj sötét belseje magába fogadja őt, ahogy az óriási ajkak rátapadtak a nyakára és a maró forró nyál rögtön oldani kezdi sötétbarna bőrét. A csillogó fogak lassan a bőréhez értek, majd egy pillanatnyi tétlen szorítás után összecsattantak. Így múlt el rövid élete. Lelke már távolodóban volt, amikor a csattogó fogak módszeresen lenyúzták halott testéről a sötétbarna bőrt és a hófehér húsába vájtak. Lassan, élvezettel csámcsogott a száj azon, ami megmaradt belőle. A nyelv fürgén fogta fel a hatalmas hőtől cseppfolyóssá váló testrészeket. Egy idő után már csak az egyenes láb és néhány olvadt húscafat maradt belőle. Akkor az erő elengedte végre. S míg lénye felfelé szárnyalt a fénybe, addig a maradványai a sötét mélybe zuhantak.

Lábammal felengedtem a pedált és a szemetes teteje becsukódott. Becsuktam a mosogató alatti kis ajtót és ismét a hűtő felé indultam. Ebben a dög melegben jó lesz egy üveg Heinekennel lemosni a vaníliás Magnum édes ízét.

Hideg és sötét volt, amikor felébredt.

Egy szűk rekeszben állt, jó pár henger alakú társához szorítva. Nem tudta, hogy került oda, és mit is keresett ott igazából, de egyelőre nem bánta, akárhol is van. Élvezte saját létezését, a kis buborékokat, amik kellemesen csiklandozták bensőjét, és helyes kis kalapját, ami hosszú zöld nyakának tetején trónolt. Arra gondolt, hogy biztos nem véletlenül került ide és egy hosszú és boldog létezés várja, rengeteg felfedezni váró csodával…

Az ártatlan

/0 Hozzászólások/in , /by

Összehúztam magam a meleg, puha sötétben, mint mindig, amikor mély álomból ébredtem. Kényelmes vackom enyhén ringatózott, mint minden alkalommal, amikor mocorogni támadt kedvem. Ezúttal kicsit erősebben himbálózott, ami felriasztott nyugodt pihenésemből. Kíváncsian pislogtam körbe, de még mindig a megszokott homályos sötétség vett körül. No lám… semmi különös – gondoltam, és kinyújtóztattam hosszú karcsú lábaimat. – Hmm… ez jólesett. Bár mostanában határozottan szűknek érzem az otthonomat. Pedig emlékszem, hogy eleinte még ijesztően tágas volt. Szinte alig láttam el az egyik faltól a másikig. Most meg minden mozdulatommal beütöm valamimet. Ez igazságtalan!

Ez az állandó himbálózás is. Szinte hányingert kapok ettől az rengeteg ringatástól. Halihó!… már nem vagyok ám álmos. Hmm… semmi válasz – próbaképpen megbökdöstem kicsit a szobám puha falát, mire még jobban kezdett rázkódni a világ. Szinte már ijesztővé vált ez a sok mozgás. – Jajj… Ha…agyd…má…ár abbaaa. – Na tessék, már a saját gondolataimat sem értem. A falból érkező hangok egyre mélyebb tónussal szűrődtek be és egyre hangosabbá váltak, miközben a rázkódás is a kellemetlenig fokozódott. Kicsit megijedtem. Ez határozottan új dolognak számított. A megijedés és a zötykölődés is. Egyiket semigen tudtam hová tenni, de hamar elvonta a figyelmemet egy újabb érdekesség. Egy buborék jelent meg az orrom előtt. Nem volt nagy. Csak amolyan hétköznapi buborékméretű. – Hát ez az őrület meg mijabigyó? És mit keres a szobámban? – Ekkor egy újabb buborék jelent meg kicsivel az előző alatt, majd mind a ketten szépen komótosan elkezdtek felfelé vándorolni. A legfurább az volt az egészben, hogy a szoba körülöttem megállás nélkül rángatózott ez a két levegőgömb szépen egyenletesen, nyugodtan haladt felfelé, mintha nem is ebben a világban lennének, hanem valami párhuzamos dimenzióból látszódnának át. A kintről beszűrődő monoton hangok élessé és fájdalommal telivé váltak. Szinte olyan volt mintha az egész falból jönne. Persze én éreztem, hogy a plafon felől jön. – Széééétmegy a fejem. Csendet akarok!! – Hirtelen az eddigi hang mellett egy furcsa pattogó másik hangot is meghallottam. Határozottan izgatott volt, ami azért egy kis változatosságot jelentett a fájdalommal teli sivalkodás mellett. Egyre jobban idegesített a szobám rázkódása. Még a végén a fejemre dől az egész. – Segítség! – mi lesz így velem?

A válasz hamar jött és félelmetesnek bizonyult. Egész rakás buborék kezdett felfelé szállingózni. Csak jöttek és jöttek megállíthatatlanul. És ráadásul egyre nagyobbak lettek. A probléma csak az volt, hogy nem mentek el, hanem elkezdtek összegyűlni a plafonon, pontosan a fejem felett. Sőt, ahogy egyre több és egyre nagyobb buborékok jelentek meg, az eddigiek elkezdtek összeállni egy nagy egésszé. – Ajjaj. Ez a valami egyre nagyobb lesz ahogy a buborékok növesztik. ÁÁÁÁÁ. És egyre kevesebb miatta a hely a fejemnek. – Már nagyon féltem. Eddig töknyugodtan eléldegéltem ebben a szobában. Senki sem kérte ezt a változást. Nem értettem a dolgot, de határozottan elleneztem. Közben a rázkódás minden átmenet nélkül lökdöséssé változott. A fal a hátam mögött gondolt egyet és iszonyatos erővel jött nekem. – Haggyááááá máááá’ – kiáltottam a falra, de persze semmi hatást nem értem el. A fal csak lökdösött, a buborékok meg csak jöttek. Az egyik oldalról a fal, a fejem felől meg a sok buborék. – Ez összeesküvés!!! – dühös lettem. Akkor észrevettem, hogy a buborékok a padlón nyílt jó nagy résen keresztül jönnek, amit eddig a lábaimtól nem vettem észre. 

Jaj!…Ne bántsatok!! – kiáltottam a félelemtől reszkető hangon. – Ártatlan vagyok!…

…Egy ma született bárány.