Rém mese

Hideg és sötét volt, amikor felébredt.

Semmire nem emlékezett. A nevére sem, sőt azt sem tudta volt-e neve egyáltalán. Talán épp akkor született.

Érzékszerveit erőltetve nézett körül, de csak a feneketlen sötétséget látta. Félni kezdett. Még jobban erőlködött, és ezúttal homályos körvonalak kezdtek derengeni. Egy teremben volt. Minden oldalról magas falak vették körül, és a távolban furcsa formák tornyosultak fölé. Ahogy hozzászokott a sötéthez és jobban látott már, a szürke falakon gyönyörű csillogást vett észre. Olyan volt mintha egy tükör ezernyi csillagot rejtett volna magába. Lélegzetvisszafojtva bámulta a kristályos ragyogást és úgy érezte, nem tud betelni vele. A terem szabályos formákból és elemekből épült. Nem tudta megítélni mi is a célja a helyiségnek, de hozzá képest óriási volt. Több emeletnyit terjedt felfelé és lefelé egyaránt. Az emeletek padlóját, furcsa mesterséges anyagból készült rudak alkották, amik között jól megtudta vizsgálni az alatta és felette lévő szintek tartalmát. Érdekes dobozok, gömbök, hengerek váltakoztak látszólag összevissza, mégis érezhetően valamilyen rejtélyes logika szerint. És mindent az a szikrázó csillogás borított. Egyre jobban megnyugodott és elmosolyodott. Végignézett a saját testén. Papírból készült ruhába öltöztették, ami érdekes színekben tarkállott. Az egész testét eltakarta, az egyetlen lábának végétől egész a gömbölyded fejbúbjáig. Nem tudta miért van ruhában, hisz a hidegtől egyáltalán nem védte ez a vékony réteg. Sőt, valahogy úgy érezte nincs is szüksége rá, hogy a hidegtől óvják. Jól érezte magát és egyáltalán nem vágyott arra, hogy melegebb helyen legyen. Arra gondolt, hogy biztos nem véletlenül került ide és egy hosszú és boldog létezés várja, rengeteg felfedezni váró csodával. A ruhát bizonyára csak esztétikai szempontból adták rá, bár ahogy végignézett tömzsi sötétbarna testén és egyenes, lapos lábán nem volt mit szégyellnie. Azért örült, hogy van ruhája, mert nélküle talán szégyenlős lenne. Nem mintha bárki is megláthatná ruha nélkül a kietlen teremben, de azért megnyugtató volt a tudat, hogy a színes papírruha elfedi a kíváncsi szemek elöl. Ismét a környezetét kezdte vizsgálni. A vele szemben lévő falon hatalmas hengerek voltak láthatóak a távolban. Magasan fenn, pedig furcsa kerekded gömbök feküdtek egy kiszögelésen. El sem tudta képzelni mik lehettek körülötte azok a dolgok, de mivel szemlátomást nem jelentettek rá különösebb veszélyt, ezért nem foglalkozott tovább velük.

Már éppen ott tartott, hogy elkezd nevet adni a körülötte lévő dolgoknak, amikor beteljesült a végzete.

Azzal kezdődött, hogy remegni kezdett alatta a hosszú rudakból álló padló. Aztán már az egész terem remegett. Ütemesen rázkódtak össze a hatalmas tárgyak. Furcsa csilingelés és zörgés hallatszott minden irányból. Erősödött egy ideig a rázkódás aztán abbamaradt. Nagyon megijedt. Fogalma sem volt róla mi fog történni, de nagyon rossz előérzet fogta el. Hirtelen vakító, iszonyatosan erős fény öntötte el, és ezzel egy időben éktelen csörömpöléssel és robajjal eltűnt a terem egyik gigantikus fala. Valami szörnyű erő szorította meg és repítette fel onnan, ahol feküdt. Felocsúdni sem volt ideje és a vakító világosságba zuhant. A testét szorongató erő nem eresztette, csak ide-oda dobálta a vakító hatalmas ürességben. A jóleső hűvös levegőt, forróság váltotta fel, ami a ruháján keresztül fojtogatni kezdte. Mozdulni sem mert. Tudta, hogy most elpusztul, és semmit nem tehet ellene. Szorosan behunyta a szemét és tűrt. Elhatározta, hogy büszkén lesz az elmúlásé, de a pánik rögtön elöntötte, amikor félelmetes recsegés közepette kezdett szétszakadni rajta a színes papírruha. Az erős fény és a forróság rögtön sebeket ejtett rajta ahol a ruha maradványai már nem védték a testét. Sötétbarna bőrén apró áttetsző folyadékgömbök kezdtek megjelenni. Sikított volna, de nem jött ki hang a torkán, mert hirtelen az egész ruha lekerült róla és az égető fájdalomtól nem kapott levegőt. Hirtelen egy hatalmas nyáladzó száj tűnt fel lapátnyi fogakkal és óriási nyelvvel, ami elkerülhetetlenül kezdett közeledni hozzá. Elájult. Utolsó gondolatával a létezése igazságtalan rövidségén merengett. Nem érezte, ahogy a száj sötét belseje magába fogadja őt, ahogy az óriási ajkak rátapadtak a nyakára és a maró forró nyál rögtön oldani kezdi sötétbarna bőrét. A csillogó fogak lassan a bőréhez értek, majd egy pillanatnyi tétlen szorítás után összecsattantak. Így múlt el rövid élete. Lelke már távolodóban volt, amikor a csattogó fogak módszeresen lenyúzták halott testéről a sötétbarna bőrt és a hófehér húsába vájtak. Lassan, élvezettel csámcsogott a száj azon, ami megmaradt belőle. A nyelv fürgén fogta fel a hatalmas hőtől cseppfolyóssá váló testrészeket. Egy idő után már csak az egyenes láb és néhány olvadt húscafat maradt belőle. Akkor az erő elengedte végre. S míg lénye felfelé szárnyalt a fénybe, addig a maradványai a sötét mélybe zuhantak.

Lábammal felengedtem a pedált és a szemetes teteje becsukódott. Becsuktam a mosogató alatti kis ajtót és ismét a hűtő felé indultam. Ebben a dög melegben jó lesz egy üveg Heinekennel lemosni a vaníliás Magnum édes ízét.

Hideg és sötét volt, amikor felébredt.

Egy szűk rekeszben állt, jó pár henger alakú társához szorítva. Nem tudta, hogy került oda, és mit is keresett ott igazából, de egyelőre nem bánta, akárhol is van. Élvezte saját létezését, a kis buborékokat, amik kellemesen csiklandozták bensőjét, és helyes kis kalapját, ami hosszú zöld nyakának tetején trónolt. Arra gondolt, hogy biztos nem véletlenül került ide és egy hosszú és boldog létezés várja, rengeteg felfedezni váró csodával…