Nyakas kakas és a zombilány

Pancsi volt a legszebb zombilány a Fűrész utcában. Szőke haja csak néhol mutatta a beszürkülés nyomait, és nem hullott csúnya csomókban, mint a többi élőhalottnak. Sápadt, fakó bőrét is csak elvétve borították zöldes, rothadó foltok, és ami a legjobb: minden végtagja hiánytalanul megvolt.

Kétségkívül Pancsi volt a legszebb zombilány nemcsak a Fűrész utcában, hanem egész Zugló kerületben.

Nem mintha tudta volna, hogy mi az a szép, vagy mi fán terem az utca, vagy egyáltalán mekkora maga Zugló, hiszen mint minden rendes zombinál, nála sem működtek a magasabb agyi funkciók. Csak járkálni tudott esetlenül imbolyogva, és enni. Azt viszont folyamatosan, pukkadásig.

Folyton éhes volt, ami persze nem meglepő, hiszen a zombikban szerencsétlen módon az egyetlen megmaradt érzés az éhség, de az átvette az összes többi helyét és sokszoros erővel kínozta, megállás nélkül. Minden más helyett éhséget érzett. Ha fázott, megéhezett, ha pedig melege lett, akkor is. Ha egy szép zene szólt valahol, rögtön mardosni kezdte az éhség, akárcsak amikor félelmetes zajok jöttek a pincéből, és nem hagyták aludni. Ha eszébe jutott egy régi iskolatársa még a zombiság előttről, nosztalgiából legszívesebben beleharapott volna, ha pedig a nemrég elpusztult kiskutyájára, Fifire gondolt, akkor szomorúságában ölni tudott volna egy falatért belőle. Csak az éhség létezett számára.

Azonban a környéken már rég minden ennivaló elfogyott, hiszen a zombiszomszédság legkedvesebb időtöltése, Pancsihoz hasonlóan, az evés volt. Csapatokban kutatták át az utcákat ennivaló után, legyen az édes vagy sós, keserű vagy savanyú, élő vagy halott. Minden másról megfeledkeztek, és semmi mással nem törődtek.

Szegény árva Pancsikával sem.

Már jó ideje magára volt utalva, hiszen apukája élettelenül hevert a nagyszoba kényelmes kanapéján, az ölében egy sportújsággal, és hiányos fejében a totóeredmények helyett a múlt heti zombivadász katona puskájából kilőtt sörétek zörögtek. Édesanyja ott volt még neki, de véletlenül hibás zombivá vált, és az éhségérzet helyett a vasalási vágy töltötte ki minden gondolatát. Éjjel nappal ott volt a konyhában, és csontvázzá soványodva görnyedt a vasalódeszka fölé.

A zombilánynak tehát saját magáról kellett gondoskodnia.

Miután minden étel elfogyott a kamrából és a hűtőből, valami más táplálékforrás után kellett néznie. Egy ideig anyukája pipaszár lábával szemezett, de mivel azokon addigra már semmi hús nem maradt, inkább édesapja majszolásába fogott. Nem tartott ki túl sokáig az apaeledel. Legalábbis azok a részei, amiket még felért, ezért sóváran újra kutakodni kezdett a lakásban.

Csak a véletlennek volt köszönhető, hogy éppen arrafelé kezdett folyni a szeme, és megpillantotta a nappal szekrény tetején a Kakast.

A Kakas halott volt. Nagyon halott, de ez Pancsikát nem zavarta egy cseppet sem. Imbolyogva ácsorgott a nappali közepén és mereven bámulta a szája szélét nyaldosva. Nagyon magasan volt, Pancsi pedig csak egy zombikislány volt, és annak sem épp nagy növésű. Valahogy mégis le kellett szednie, vagy feljutni hozzá, legalábbis harapásnyi távolságra. Gondolkodni kezdett. Vagyis úgy tett, mintha gondolkodna, mivel ugye nemigen volt mivel. Miután ezt felismerte – ugyancsak nem tudni hogyan – elhatározta, hogy átmegy feltételes módba.

Ha lenne agya, kitalálhatna valamit, gondolta, és a feltételes mód segítségével rögtön kitalálta, hogy hogyan jut a Kakashoz. Ha lenne agya, akkor beszélni is tudna.

– Gyere le! – kiabálta volna fel a Kakasnak, aki mivel nagyon halott volt, nem tudott volna válaszolni, de a feltételes mód itt is besegített egy kicsit.

– Minek? – kiáltotta volna le a Kakas, persze csak ha a kakasok tudtak volna beszélni, és ha nem lett volna épp amúgy is nagyon halott.

– Hogy megegyelek, te hülye! – méltatlankodott volna Pancsi. – Nem látod, hogy zombilány vagyok?

Aztán mivel túl hangosnak gondolta volna magát, és nem akarta halott apukáját, és vasaló anyukáját magára haragítani a képzeletbeli csevegéssel, halkabban folytatta volna.

– Ne aggódj nem fog fájni!

– Biztos? – kérdezte volna a Kakas nem kevés bizonytalansággal a hangjában. Nemigen bízott volna a zombilányban, már ha él.

– Igen, biztos! Gyere le!

– Nem tudok.

– Miért?

– Mert halott vagyok, te buta! Egyébként meg nem érzem sem a lábam, sem a szárnyam. Valószínűleg nincsenek meg – mondta volna félénken a Kakas, s közben arra nem is gondolt volna, hogy érezni sem tud.

– Akkor valamit ki kell találnom – mondta volna Pancsi és hozzá is látott.

Odament a televízióhoz, ami hetek óta be volt kapcsolva, mert a család előszeretettel kísérte figyelemmel a zombijelenség megjelenése óta rendszeres félórás híreket. Ezek a híradások eleinte persze aggasztóak voltak, de egy bizonyos ponton túl már csak kellemes háttérzörejként színezték a zombicsaláddá törzsfejlődött família életét. Vagyis halálát. 

A hírek szünetében az egyetlen olyan műsort sugározták, aminek elég nagy volt a nézettsége a zombiválság idején is: a Szerencsekerék című tévés vetélkedő krízis idejére módosított light verzióját. Ez elé telepedett le Pancsika és mereven bámulni kezdte.

– Egy ötbetűs tárgyat keresünk, az első betűje L, az utolsó A és magasabb helyek elérése céljából felléphetünk rá. Mi az? – kérdezte Kasza Tibi.

– Létra! – válaszolta a Helyes Megfejtő.

– Létra! – visszhangozta volna a zombilány, és eszébe jutott volna a szekrény oldalának támasztott alkalmatosság, amivel anyukája a függönyöket szokta fel- és leakasztani vasalás után és vasalás előtt. Rövid feltápászkodás után el is indult imbolyogva a létra felé.

– Most mit csinálsz? – kérdezte volna a Kakas a szekrény tetejéről aggodalmas, de teljesen üveges tekintettel

– Hát, ha nem megy a zombi a Moha-hegyhez, akkor majd én megyek a Nyakas Kakashoz! – szavalta volna a zombilány a sajátosan átköltött közmondást, ami persze már teljesen abszurd feltételezés egy agyhalott zabagéptől.

Pár pillanat múlva már mászott is felfelé a létrán a Kakas irányába, és szája sarkából sűrű patakként csordogált a nyál.

– Segítség! – kiabálta volna a Kakas. – Egy ronda zombi meg akar enni!

– Te már döglött vagy, úgyhogy kuss legyen! – dörrent volna rá Pancsika, amitől a feltételes mód úgy megijedt, hogy nem támogatta tovább a történetet.

A zombilány felért a szekrény tetejére, megragadta a Nyakas Kakas csúszós, üvegszerűvé keményedett testét, és már ráncigálta is lefelé néhány egyéb dísz- és haszontárggyal együtt, amik zajosan csörömpölve értek földet a létra mellett. Pancsi semmi mással nem törődve huppant le a nippek romjainak a tetejére, és vadul hozzákezdett a Kakas szétmarcangolásához. Először letépte a fejéről a zörgős celofánná aszalódott vékony bőrréteget, majd a keze ügyébe került hegyes tüskét belevágta a lapos koponya közepébe és mohón csavarni kezdte a gerinc tengelye körül, amitől pár pillanat múlva szökőkútként buggyant elő a hideg, de édeskés vér.

Pancsika, a zombilány félelmetes szörnyetegként szürcsölte a döglött Kakas testnedveit, és közben elégedett gurgulázó hangokat hallatott.

– Mi ez a szörnyű hang? Nagyon remélem, hogy nem törtél össze semmit, te lány! Úristen mi van itt! A jó büdös picsába! Miért nem tudsz fél órát nyugton maradni. Tíz perce tettem ki a lábamat a szobából, és máris csatatérré változtattad a lakást! Atyavilág! Hogy nézel ki?! Mi ez a zöld rajtad? Zsírkréta? Fúj! Ez meg a tegnapi spenót! A hajad is csupa mocsok! Na, tünés fürödni mielőtt nagyon elverlek! Mi az ott a kezedben? Jesszusom, apád megöl, ha meglátja mit csináltál a dédelgetett üveg borával! Ittál is belőle? Pancsika még csak hét éves vagy basszájba! Hé! Micsinálsz? Ne harapj te istenátka! Akkora pofont kapsz, hogy leszáll a fejed! Már megint leselkedtél, amikor apád horrorfilmet nézett! Na, húzzál ki a kertbe a szemem elől! Gábor! Ébredj már fel a fenébe is. Jobban vigyázhatnál, amikor a hülye filmjeidet nézed! Hallod, amit mondok? Ó, te féleszű baracskai börtönőr! Hogy szakadtá, volna te is anyádba. Hát nézzé’ már magadra! Olyan mélyen hogy lehet aludni, hogy ezt ne vedd észre! Még a lábadat is bekente mustárral! Ébredj már!!

Pancsika, a Zombilány éhesen méregette a kert végében békésen szimatoló kiskutyát.

– Gyere ide, hadd egyelek meg – mondta volna a kutyának.

– Hátezzhülyee… – vakkantotta volna oda a kutya, de helyette a kerítésen átugorva messzire szaladt.