Kirándulás és limonádé

Reggel, még erősen csipás szemmel némi citromlevet és cukrot tettem egy üres kólás flakonba, majd az uzsis-zacsiba gyömöszölve vidáman útnak indultam. Már a Rám-szakadék felénél jártunk, amikor először megszomjaztam. Kicsit értetlenül néztem a flakon alján lötyögő szirupot, és a hatalmába kerített az érzés, hogy talán nem csak olyan apróságokat felejtettem el aznap reggel, hogy miként is kell limonádét készíteni. Kovács persze nyomban ott termett mellettem.
– Miaz? Már csak ennyi ivóleved maradt? – Kovács menthetetlenül a menzai kifejezések rabja volt.

– Nem, csak elfelejtettem bele vizet rakni. – válaszoltam az átlagnál kissé elmélázóbb hangon, miközben a háztartási berendezéseink ma reggeli állapotát próbáltam felidézni magamban. Elzártam a gázt? Vagyis főztem egyáltalán valamit? Aligha. Nem is tudok főzni.

– És most mit csinálsz vele? Keresel egy csapot?

– Gondolom keresek. – válaszoltam, aztán eszembe jutott valami. – Hé, Janó! Maradt egy kis grapefruit levem, de már nem vagyok szomjas és nem akarom cipelni. Kell?

Janó egy pillanat alatt átfurakodott hozzánk a kettes soron keresztül.

– Persze! Jöhet! – mondta a mindig éhenkórász kölyök és kikapta a kezemből a flakont.

– De ha kiürült, neked kell kidobni a szemetet!

– Jólvanna! Majd beledugom Lajos bácsi bőröndjébe. Köszi! – már el is tűnt hátul.

– Pedig nem is tűnt szomjasnak. – vigyorgott Kovács mellettem.

– Hát majd szomjas lesz. – kacsintottam rá. – Nagyon szomjas!