Indiántábor

Susogó Toll lassan lopakodott előre az óriási fűben. Térdre ereszkedett, és úgy próbált kilesni az élénkszínű fűszálak között, hogy ne láthassa meg senki. Tenyerét letámasztotta maga előtt és óvatosan előrébb araszolt. Hirtelen felszisszent, amikor egy bogáncsba tenyerelt és megszúrta a kezét. Óvatosan az ágyékkötőjébe törölte a fájó ujjait és közelről kezdte vizsgálgatni a sebet szálkák után kutatva. Épp kiszedett egy apró tüskedarabot, amikor egy pillanatra úgy érezte, hogy valaki megérinti a bokáját. Riadtan fordult meg és egy szőke lány kék szemeibe bámult.

– Megszúrtad a kezed? – kérdezte mosolyogva Vigyorgó Haj.

– Csitt! – pisszegte le Susogó Toll. – miattad meghallja, hogy jövünk!

Egy szó nélkül intett a kishúgának, hogy hangtalanul kövesse. Most már ketten lopakodtak keresztül az óriásira nőtt, kövér fűszálak rengetegén. Szinte nesz nélkül haladtak előre. Jól hallották a fejük felett madarak csiripelését és a hűvös délutáni szél süvítését, ahogy meglobogtatta körülöttük a mező virágait. Susogó toll valami zörgést hallott jobb oldalról a sűrű növényzetből. Megállt és feltartotta a kezét, hogy a mögötte óvatosan közelítő húgát is figyelmeztesse. Mozdulatlanul figyelték, hátha megismétlődik az apró neszezés. Pár pillanat múlva éktelen ricsajjal egy gyönyörű színes madár szállt fel pár méterre tőlük. Vigyorgó Haj tágra nyílt szemmel nézett a madár után.

– Hűű…odanézz! – kiáltotta ámulattal.

– Ez jó közel volt. – válaszolta Susogó Toll, majd ismét előrefordult, hogy a fűben tovább lopakodjanak. Szinte rögtön meg is dermedt az ijedtségtől, mert egy barna hosszú orr és egy nagy barna szempár meredt rá a fűcsomók között. Pár pillanat múlva kinyílt egy hegyes fogakkal teli száj és Susogó Tollnak kiáltani sem maradt ideje, máris arcon nyalta egy nagy vörös nyelv.

– Pfuuuujjj. –húzta el a száját Susogó Toll és hanyatt esett a puha fűben. A barna szőrű kutyának több se kellett, farkcsóválva teperte le a földön fekvő fiút, miközben folyamatosan az arcát mosdatta a nyelvével.

– Toboz győzött! Toboz győzött! – rikkantotta Vigyorgó Haj.

– De csak mert a fácánra figyeltem. Legközelebb én kapom el. – törődött bele a fiú a vereségbe, és megvakargatta a kutya lelógó fülének a tövét. Feltápászkodott és eligazgatta a hajába tűzött tollakat.

– Gyere, menjünk inkább le a patakhoz. – szólt Vigyorgó Hajhoz.

– Legalább lemosod magadról azt a sok nyálat. – vihogott a lány. Egymás nyomában futva indultak lefelé a dombról, miközben Toboz-kutya körülöttük szaladgálva és vidáman csaholva követte őket. Elértek a domb lábához, ahol az aljnövényzet és a bozót már régen benőtte a régen használt utat. Az út két oldalán sűrű bokrok sorakoztak, amik közé – mindketten tudták jól – keserves úton lehetett csak bemászni. Vigyorgó Haj lelassított és a bokrok közé mutatott.

– Látod ott azokat a fehér micsodákat? – kérdezte Susogó Tollat aki szintén megtorpant a húga hangjára. Visszasétált és a jelzett irányba nézett. Mélyen a bokrokon túl, az erdő szélén hófehér és gömbölyded dolgok rikítottak elő a sötét színű avarból.

– Olyan mintha koponyák lennének szétszórva a fák alatt. – találgatta a fiú.

– Jaj ne mondd már! – húzta el a száját Vigyorgó Haj. Oldalba bökte bátyját. – Na megnézed mi az, vagy csak itt ácsorogsz?

*

– Magasabbra mássz! –utasította Vigyorgó Haj. – Ne legyél már ilyen béna!

– Mi lenne, ha nem dirigálnál?! – szólta le Susogó toll és próbált magasabbra mászni a hosszú oszlopra ami a fakerítést elválasztó kaput tartotta. Lábával erősen kapaszkodott miközben az egyik kezével a frissen szerzett rémisztő koponyát szorította magához, a másikkal pedig a félig lecsúszott ágyékkötőjét próbálta megigazítani.

– Kilátszik a feneked! – nevetett a lány mit sem törődve a bátyja villámló tekintetével.

– Ne várd meg amíg lejövök, mert a Csillagerdőig kergetlek! – fenyegette meg a fiú, de az ő szemében is vidámság csillant már a nevetséges helyzetbe belegondolva. Felnyúlt és erősen az oszlop tetejére húzta a színesre kimázolt koponyát. – Na ez megvan! – vidáman kurjantott egyet és lehuppant az oszlop tetejéről.

– Épp időben. Már jön a sápadt arcú a szekerén. Gyere bújjunk el gyorsan! – sürgette meg, és már rohant is a kapun belülre a biztonságos indiánsátor felé. Susogó Toll egy félig meddig sikerült harci üvöltéssel követte.

*

Apa bekanyarodott a tanyához vezető göröngyös útra. Lassan vezetett, hiszen tudta, hogy a kiskutya már kilométerekről meghallotta, hogy közeledik az öreg Skodával a házhoz. Ilyenkor mindig elé szaladt és az utolsó párszáz métert a kocsi mellett csaholva tette meg. Mikor a kapuhoz ért és észrevette a kimázolt koponyát az oszlop tetején, már csak enyhén lepődött meg. Ismerte a gyerekeit, és tudta, hogy nagy csínytevők is tudnak lenni, pláne itt a nyugodt vidéki tanyán, ahol a természetes környezetben senki sem háborgatja őket.

Kiszállt a kocsiból és látta, hogy Anya a nyári-konyha teraszáról éppen felé tart mosolyogva.

– Kitalálom, megint indiánost játszanak. – szólt, majd egy puszit nyomott Anya arcára. – Nehéz heted volt?

– El sem tudod képzelni mennyire. – sóhajtott fáradtan Anya. – Lepermetezték a legelőt a ház mellett és emiatt derékig ér a fű. Imádnak benne játszani, de estére a vegyszertől kiütéseket kap mindkettő.

– És a koponya a kapun? Honnan szerezték?

– Nem fogod elhinni, óriás pöfeteggombák nőnek a patak melletti régi út mellett. – Anya kissé oldalra billentett fejjel várta a reakciót, hiszen tisztában volt Apa gombagyűjtés mániájával.

Apa szeme felcsillant és látszott rajta, hogy ha nem lenne fáradt a hosszú utazástól, már rohanna is a gombarendszerező kiskönyvéért és a gyerekekkel feltérképeznék az egész erdőt újra. Apán győzött a fáradtság és inkább komótosan a csomagtartót kezdte kipakolni.

– A lényeg, hogy jól érezték magukat. – szólt és a telek hátsó részében felállított kempingsátor felé nézett, ahol két gyermek már az indiánus totemoszlopról elfeledkezve, legó-város építésébe kezdett. A jókedvüknek az esti fáradtság sem vethet véget, hiszen várja őket a hűvös vályogszobában a meleg dunyhatakaró, ami alól másnap újabb csodákkal teli világba ébredhetnek.